„Legyél észnél, mikor meghasad a szíved” – Ilyen szülés előtt gyászolni az apát

Szocio

„Legyél észnél, mikor meghasad a szíved” – Ilyen szülés előtt gyászolni az apát

„Nem tudom, miért történt így ez az egész, miért kaptunk ennyire kevés időt együtt, de hiszem, hogy oka van ennek is. Csak piszok nehéz, meg igazságtalan. Ez az egész nagyon igazságtalan.” 

„Hiányod belém fűződött, mint fonal a tűbe.

Most mindent, amit teszek, annak színével varrom.”

William Stanley Merwin

 

Klisék nélkül írni a halálról komoly kihívás.  Szirupos, fekete öntet nélkül írni a karácsonyi gyászról még nagyobb.  

Bulváros hangok nélkül írni egy nőről, aki három hónap leforgása alatt elveszítette harminckilenc éves párját, és egy hónap múlva szüli meg közös gyereküket – feladat. Szép és fontos feladat.

Marietta történetére néhány hete figyeltünk fel, mikor gyászról szóló cikkünk alatt kommentben mesélt nehéz helyzetéről; arról, hogy párja novemberben hunyt el, ő maga pedig az üresen maradt házban várja a karácsonyt, közös gyerekükkel a hasában.

A hozzászólására adott válaszokból világossá vált: nem egy nő és férfi indul hatalmas veszteséggel az ünnepeknek – ezzel az írással nekik szeretnénk segíteni. Hangot, és főképpen teret adnánk – mert senkinek

nem kellene azt érezni, hogy az ünnepi díszek, csillogás és fényár mellett nem fér meg a fájdalom. A lélekemésztő hiány.

„Sok mindenen túl vagyok már az életemben, de soha semmi ennyire nem fájt. Nemcsak a lelkem, a testem is, a bőröm, az egész mellkasom fáj. Eltelnek a napok, és próbálok erős maradni, mert nincsen más mód. Persze sírok, nagyon sokat sírok, aztán jönnek az éjszakák, amik még nehezebbek” – osztja meg Marietta, alig három héttel Dani halála után. Mint megtudom, az egész szeptemberben kezdődött: párja gyakran fáradtnak, a szokottnál gyengébbnek érezte magát. Kimerült volt, sokat dolgozott, így először azt hitte az orvos, egy tüdőgyulladás terítette le. Néhány hét és jó pár kivizsgálás után azonban kiderült, négyes stádiumú tüdőrákkal állnak szemben.

„Senki nem vigasztalt minket, pláne miután kiderült, hogy a máján is áttétek vannak. Hihetetlen volt; Danit harminckilenc évesen, úgy, hogy soha nem cigizett, olyan tüdőrákkal diagnosztizálták, ami a dohányosokra jellemző” – meséli Marietta. Ekkor, az első diagnosztika után még hazament a férfi, ám novemberben már semmilyen segítséggel nem tudott otthon maradni – kórházba vitték, ahol rövid időn belül elhunyt. „Nem volt új ez az egész, a nagymamámat, aki felnevelt, ugyanígy veszítettem el. Ismertem, mi után mi következik, és bár folyamatosan támogatni igyekeztem Danit, mellette voltam, igazából tudtam, mire számíthatunk.”

A férfit más fából faragták, ahogy párja mondja, „optimista volt, mert sokfelé járt a világban, és nagyon megtanulta szeretni az életet. Küzdeni akart, meggyógyulni – aztán teltek a hetek, és kezdte megérteni, hogy nincsen visszaút”. Nevére vette a babát, aztán közösen nevet választottak: a Dávid nevet, apukája után, valami övéhez hasonlót.

„Rengeteg mindent kibírt ez a baba, végigcsinálta velünk ezt az egészet.

Érezte minden fájdalmamat, ebben biztos vagyok” – mondja Marietta. – „Azt hiszem, általa visszakapok valamit Daniból. Nem tudom, miért történt így ez az egész, miért kaptunk ennyire kevés időt együtt, de hiszem, hogy oka van ennek is. Csak piszok nehéz, meg igazságtalan. Ez az egész nagyon igazságtalan.”

Marietta és Dani elvált emberekként ismerkedtek meg idén, és ahogy a nő mondja, úgy érezte, végre révbe ért. „Szerelmes voltam, megismertem a nagybetűs Férfit, magam sem hittem, hogy ilyen boldog lehetek még. Aztán megfogant a baba, akit én először nem is akartam vállalni, de Dani annyira szerette volna, hogy rábeszélt. Érte vállaltam, és ez volt a jó döntés.”

Persze most minden nap nehéz. „Az utca végén van eltemetve, mindennap elsétálok a temető előtt. De ha itthon vagyok, az ő házában, akkor is nehéz. Egyrészt jó, mert minden az ő keze munkája, másrészt iszonyatos, hiszen minden rá emlékeztet; az üres szobák, a nagy csend. Ide ketten kellünk, meg a gyerek, egyedül nekem hatalmas, szorongáskeltő ez a hely” – mondja Marietta.  

Hozzáteszi: a falu,

Dani szülőfaluja, és benne mindenki nagyon támogató.

Az utcán, a boltban, akárhová is megy, meg-megállítják, érdeklődnek, szeretettel övezik. „Mindenki tisztelte őt, igazi közösség ez, amiben ismerték és szerették, ezért velem, aki csak néhány hónapja vagyok itt, is nagyon jól bánnak.” Mint megosztja, Dani családjával, bár jóban vannak, a rövid ismeretség okán még nem alakult ki túl szoros kapcsolat, saját családja pedig kevésbé összetartó, így valószínűleg idén inkább egyedül karácsonyozik. „Többen is meghívtak magukhoz, de nem hiszem, hogy elmegyek. Ez ünnep, családi ünnep, és én sehol nem szeretnék szenteste zavarogni”.

Mert most nehéz társaságban, és egyedül is. „Túlzás nélkül, úgy érzem, életem szerelme volt, és azt hiszem, én is neki. Néhány napja felhívott egy üzleti partnere, akivel baráti kapcsolatban voltak, azt mondta, Dani mesélt neki rólam és a babáról, hogy mennyire szeret bennünket, és akkor ő maga használta az „élete szerelme” kifejezést. A partnertől tudtam meg, hogy Dani tavasztól fel akart venni egy új embert a családi üzletbe maga mellé, hogy többet legyen itthon, velünk.”  És hogy milyen volt mindezt hallani? „Nagyon jólesett, mert bizonytalan típus vagyok. És persze fájt, hihetetlenül.

Egy ilyen után legyen aztán észnél az ember, mikor a szíve éppen meghasad.”

Mert az ember szíve időről időre meghasad. Megbetegszenek, elhagynak, meghalnak azok, akiket szeretünk. És adventkor és szenteste és az év minden napján érezhetjük ennek a fájdalmát – szégyen nélkül. Mert lelkünkben a halál után a gyásznak van helye, és ezen nem változtat semmilyen társadalmi elvárás, csilivili díszkivilágítás és tucatnyi megjátszott mosoly sem.

Az egyetlen, amit tehetünk, hogy engedjük egymást – és magunkat! – azt érezni, amit amúgy is érzünk. Így lesz esélyünk egyről a kettőre lépni. Ha eljön az ideje.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X