Jégbe dermedt gyász – szerelmem halálának története

Család

Jégbe dermedt gyász – szerelmem halálának története

Fejjel lefelé belezuhantam egy szakadékba. Hogy lehet, hogy nem állt meg a világ? Hogy lehet, hogy nem állt meg a szívem? Újratervezés. Én. Életben. Vagyok. Életben? Vagyok? 

„mert azt megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit,
de azt nem, vajon mit tegyünk, ha elveszítjük azt…”

/J. W. James-R. Friedman/ 

Reggel, amikor felébredtem, nem tudtam, hogy már az ebédidőt sem éri meg. Hogy az én szerelmem meghalhat? Az teljesen kizárt. A föld forog, a szeretteim élnek – ezek egyértelmű evidenciák. Azok voltak, egészen addig, míg meg nem történt a zuhanás, a mentő, az életmentés, a kudarc.

Még nem volt ebédidő, és a szerelmem holtan feküdt a mentőautóban. Még nem volt ebédidő, amikor a szerelmemtől búcsúztam. Beszéltem hozzá, megcsókoltam. Utoljára. Akkor még nem fogtam fel. Azonnal anyuhoz rohantam, mintha segíthetne bárki is.

Nem. Hiszem. El. Üres a fejem. Üres a szívem. Üres a lelkem. Nem értem. Nem fogom fel. Bénító ez a félelem. Az egész életem ott maradt a mentőben. A lelkem jobbik fele. Mindenkit felhívok. Újra és újra elismétlem, arra várok, hogy egyszer csak valaki azt mondja: ne hülyéskedj, hát itt van, mindjárt megy haza.

Ez nem történhetett meg, ugye? Képtelen vagyok elviselni a csöndet, a gondolatokat, amik egyfolytában támadnak. Ülök az ágyon, és egyfolytában indítom a hívásokat. Egyfolytában. Ha abbahagyom, lehet, hogy belehalok. Az éjszakáim rémálmok. A nappalaim rémálmok.

Negyed, fél tabletták, nyugtató, pánikoldó. Nehogy hozzászokjak. Még csak az hiányzik. Mondjuk, kit érdekel?

Az egyedüllét a legnagyobb ellenségem. Gyászjelentést fogalmazok. Nekrológot írok. Én írom, szerkesztem, javítom a szerelmem nekrológját. Nem. Hiszem. El. De hát, ha már írástudó ember vagyok, akkor nálam jobban ki fogalmazhatná meg ezt az életet. Ezzel tartozom neki – ezzel is. Csak ez ad erőt ahhoz, hogy ki-be lélegezzek, ne rohanjak ki a világból.

Annyira fáj. Ez fizikai fájdalom. Borzalmas. Nem tudom megemészteni. Félek. Nagyon félek. Koszorú, temetés, halotti tor.

Aztán egybefolynak a napok, hetek, hónapok. Tolom magam előtt az időt.

Terápia, gyászcsoport, család, barátok. Mindenki körülöttem van, értem. Amikor letelik a gyászév, már jobban vagyok.

Jobban vagyok? Nem illik mást mondani.

Ha habozok a válasszal, szinte félve néznek rám. Nem akarják, hogy rosszul érezzem magam, és tudni sem akarják, ha nem vagyok jól. De én sem akarom tudni.

Négy és fél év telt el. Egy nap számot kellett vetnem azzal, hogy még mindig nem vagyok jól. Persze teszem a dolgom, mosolygok, programokat csinálok, élem az életemet. Csak éppen nem tervezek, nincs valódi jövőképem, nem engedek magamhoz közel senkit, hogy ne kelljen elveszíteni, hogy ne fájjon. Úgy érzem, valójában nem tanultam meg szembenézni a gyásszal, kezelni, feldolgozni meg pláne nem. Nem tudok továbblépni, elakadtam.

Nem tudtam továbblépni, de azért még egy lépést megtettem. Felhívtam egy ismerősömet, akiről tudtam, hogy hasonló veszteséget élt át. Kíváncsi voltam mit csinált, hogy újra tudta kezdeni. Mesélt egy módszerről, ami már több ezer gyászolónak segített.

A program kidolgozói megfigyelték a tipikus gyászreakciókat, és azt vizsgálták, mi áll a feldolgozás útjában. Azt találták, legnagyobb problémánk az elveszített személlyel, személyről való érzelmi kommunikáció hiánya. Arra jutottak, a feldolgozatlan gyász eredménye, hogy az ember – főként a jövőtől való aggodalom és a múlton való tépelődés között –elveszíti kapcsolatát a jelennel.

A feldolgozatlan veszteség „lefagyaszt”, elveszi a boldogság lehetőségét.

„A Gyógyulás a gyászból címmel magyar nyelven is megjelent könyvben leírt módszer kidolgozásakor ráébredtek, hogy ma ritkábbak a közösségi szertartások, egyre kevesebb segítséget kap a gyászoló. Ezek helyett intellektuális tanácsok halmazát kapja, amiket ugyan megért, de nem segítik megélni és feldolgozni az érzelmeit” – magyarázza a folyamatot Graf Orsolya, Gyászfeldolgozás Módszer Specialista. Orsolya maga is elveszítette első férjét és hosszú-hosszú évek múltán, e módszer segítségével tudta feldolgozni a veszteséget.

A szakértő szerint, ha intellektualizáljuk az érzéseinket, akkor a veszteségérzés egyre erősebb lesz, és előbb-utóbb elfojtjuk. Az általuk használt módszer lényege, hogy megismertet a gyász valódi arcával, szembesít azzal, hogy mi vezetett az érzelmek elfojtásáig. Alaptézisük, hogy

a feldolgozatlan gyász egy időzített bomba.

Sokan valójában évtizedeken keresztül gyászolnak, csak egy idő után már nem beszélnek róla. „A gyász természetét egy hátizsákkal tudjuk legjobban érzékeltetni: üres hátizsákkal születünk, belekerülnek a veszteségek, mindenkinek más veszteség, és más-más súllyal. Ezt a zsákot nem tudjuk senki helyett vinni” – magyarázza Orsolya. Persze előbb utóbb mindenki eléri határait, ilyenkor jön az összeomlás, ami jelentkezhet egy betegség, kiborulás, ne adj'isten agresszió formájában is. Ezen sokszor maga az érintett is meglepődik.

Egy felnőtt ember életében több mint negyven típusú veszteség van.

Legtöbbször nem is fogjuk fel, csak azt érezzük, hogy valami nem az igazi. Ha egy szép, új házba költözünk, attól még az ember veszteségként éli meg a szeretett régi otthon elvesztését – ez is egyfajta gyász, amit tudni kell feldolgozni, hogy utána igazán örülhessünk az újnak. Számos kisebb-nagyobb feldolgozatlan veszteséget cipelhetünk magunkkal abban a bizonyos hátizsákban, ez a módszer azonban megtaníthat bennünket gyászolni. Megtanít kipakolni a hátizsákot.

A Gyászfeldolgozás Módszer nem terápia, nem beszélgetés, hanem egy cselekvésprogram. Feladatokat kell elvégezni, ezeken keresztül történik a feldolgozás. Orsi segítségével kinyitottam a hátizsákomat és félve, de reményekkel telve elkezdtem kipakolni azt, amiről azt hittem, már nincs is velem. A gyászfeldolgozás során kiderült számomra, hogy

hányféle módon rejtettem el az érzéseimet, hányszor tereltem el a figyelmemet, hányszor és hogyan fojtottam el a bánatot, a reménytelenséget.

Hosszú heteken, számos feladaton keresztül egyre világosabbá vált, hogy van kiút és én már ezen az úton járok.

Nehéz volt, és könnyű, fájdalmas és örömteli. Számomra az volt a legfontosabb, hogy a gyászfeldolgozás nem azt jelenti, hogy elfelejtem azt, aki valaha a legfontosabb volt számomra, hanem azt, hogy soha nem felejtem el, de tovább tudom élni az életemet.

Enyhült, majd elmúlt a fájdalom. Most úgy érzem, szeretettel tudok együtt élni a szeretett férfi emlékével, és nem árnyékolja be életem valamennyi boldog és szomorú pillanatát az, hogy ő már nem lehet velem.

Ajánljuk még:

Egy kendőben az élet, avagy karácsonykor a hiány tépte seb is jobban sajog

Az öreg, vastag kendőknek párja nincs – takarózni abba kincs. Gyerekkorom óta imádom a vállkendőket, bár nekem nem volt, csodálattal adóztam mindazoknak, akiknek meg igen. Akiknek az anyukája, nagymamája horgolt egyet, és ő hordhatta boldogan. Repkedhettek benne, mint pillangó a fényben. Nekem a vállkendő a valahova tartozás szép, színes szimbóluma volt gyerekként, és amikor saját családom lett, akkor is az maradt. 

 

Már követem az oldalt

X