„Kutyahideg tél volt 1944 karácsonyán” – egy megrázó visszaemlékezés

Szocio

„Kutyahideg tél volt 1944 karácsonyán” – egy megrázó visszaemlékezés

Kutyahideg tél volt 1944 karácsonyán. Havazott. Már régóta nem volt fűtés abban a budai bérházban, ahol akkoriban laktunk. Nem volt szabad fűteni, mert a kéményből felszálló füst jelzés lett volna az ellenséges repülőknek, hogy ott emberek élnek, oda kell dobni a bombát. Fáztunk. A legtöbb ablak betörött a közeli robbanások okozta légnyomástól. Rajtam télikabát volt, sapka, kesztyű, hócsizma bent a lakásban. Hétéves múltam a nyáron, nem sokat tudtam a világból, csak azt, amit láttam.

A „távolléti ünnepek” idejét 84 éves apukám arra használja, hogy szépen papírra veti a régmúlt családi történeteket. Büszkék vagyunk rá, mert a papírja és pennája a laptop, és saját készítésű, online ajándékokkal lep meg bennünket a távolból. Nemrég osztotta meg velünk azt a karácsonyi visszaemlékezését, amiről eddig sohasem beszélt: 1944 karácsonyáról, amikor az ostromgyűrű körbezárta Budapestet. Ma, amikor kesergünk, hogy a karácsony megfakult, a világ nehézségei elveszik tőlünk az ünnepet, nézzünk vissza: voltak embert próbálóbb idők is.

Eleinte német katonák masíroztak az utcán, de ha megszólalt vijjogó hangon a sziréna, bemenekültek a házakba. Jöttek az amerikai bombázó repülők, és a pályaudvarokat tönkretették. Híre jött, hogy az oroszok már Pesthez közelednek, erre a német katonák felrobbantották a Duna-hidakat, nehogy átjöjjenek azok Budára. De átjöttek, mert hoztak magukkal olyat – pontonhídnak mondták –, amin nemcsak a katonák, de az ágyúik és a tankjaik is átjöttek. Ekkortól az amerikaiak már nem bombáztak, viszont az oroszok és németek egymást lőtték. Magyar katonák nem voltak errefelé.

Mindezt a Böszörményi út 6. szám alatti ház első emeleti lakásának ablakából láttam, amíg kinézhettem, és hallottam a szüleimtől. Szerencsére Édesapám is otthon volt, mert a pesti munkahelyére nem lehetett már elmenni. Ám a bombázások idejére – amikor megszólalt a sziréna – le kellett menni a pincében kialakított óvóhelyre, és ott üldögéltünk az újabb szirénajelzésig, ami feloldotta a vészhelyzetet.

gyermekjátékok

 

Szenteste volt, a Kisjézus születésének ünnepe. Nagyon vágytam ezt a napot, amióta eszméltem, hittem az Ő eljövetelében, hogy az ajándékot Tőle kapom, hogy a karácsonyfát angyalai hozzák – még suhogó szárnyaikat is hallani véltem. Reméltem, hogy a háború és Budapest ostroma ellenére most is így lesz. Esteledett, valahogy elcsitult a lövöldözés zaja. A lakásban voltunk, szüleim készülődtek a nagyon egyszerű karácsonyi vacsorára. Szokásom szerint a kitört ablaknál álltam, hogy lássam, mi történik a környékünkön.

Hirtelen nagy fényesség támadt, szinte nappali világosság lett, és különös suhogásféle hallatszott. Valami megmagyarázhatatlan, de örömteli borzongás futott át rajtam. Hisz ez olyan, mint ahogy hittanból tanultuk – a nyájat őrző pásztoroknak az éjszakában nagy fényességgel jelezték az angyalok a Kisjézus megszületését! Épp arra gondoltam, talán most hozzák a karácsonyfát, és ahhoz kell a nagy fényesség, hogy lássák, hova kell vinni, amikor durva mozdulattal Muca nagynéném belökött a szoba sarkába, és rám förmedt: „ott maradsz”! Éktelen bőgésbe fogtam volna a felháborodástól és ijedtségtől, de mindez elmúlt egy pillanat alatt, mert olyan, még soha nem hallott lövöldözés kezdődött kint a házak között, hogy azonnal rohanni kellett a pincébe az óvóhelyre.(Utólag, már felnőttként tudtam meg, hogy foszforos fáklya volt, és az oroszok repülőről ejtőernyővel engedték le.)

Napokig nem lehetett az óvóhelyről feljönni, mert a katonák minden mozgó célpontra azonnal lőttek. Nem volt elegendő élelmünk, pár nap elteltével éheztünk – mi, gyerekek is. A felnőtteknek nem volt fegyverük, hogy védjenek minket és saját magukat. A legnagyobb veszélyben a lányok és asszonyok voltak, ezért ők rongyokat húztak magukra, és bekenték kezüket-arcukat korommal, hamuval, fejükre kendőt kötöttek, és azt jól a szemükbe húzták.

romba dőlt ház

 

Már nem tudom, hány nap telt el, egyszer csak feltépte az óvóhely ajtaját egy orosz katona, megállt előttünk szétvetett lábakkal, és elordította magát: „davaj, csaszi”! Hogy megértsük, a csuklójára mutatott, értsük ezen, hogy a karóránkat akarja. Közben már több katona topogott be, és elkezdték begyűjteni az órákat. Aki vonakodott átadni, arról egyszerűen letépték, nem törődve, hogy sérülést okoznak. Volt, aki elővigyázatosságból a gyerekére adta a karórát, azokat nem bántották.

Majd ismét elordította magát, aki elsőnek jött: „nyemecki szoldati, gye”? Sajnos valaki megértette az óvóhelyen lévők közül – nagyon sokan zsúfolódtunk össze –, és kifele mutatott a tüzelőtároló pincerész felé. Tudták a felnőttek, hogy ott sebesült német katonák bújtak el, és néhányan a ház lakói közül, akik nem akartak a zsúfoltságban velünk lenni. A németek védekeztek, amikor az oroszok rájuk törtek. Lángszórójuk volt, amivel égő benzint fújtak a támadóikra, de jutott az ott tárolt szénre, fára is, meg az ott magukat meghúzó ártatlan civilekre is. A pince pillanatok alatt lángba borult, és rövidesen az egész ház égett, oroszokkal, németekkel, ártatlan szerencsétlenekkel együtt.

A forróság kezdett érződni az óvóhelyen, ezért menekülni kellett, ha nem akartunk mi is bent égni. A kijárat felé nem lehetett, mert ott minden égett, és az utcán továbbra is folyt a harc. Volt az óvóhelynek ablaka a hátsó kert felé, de azt belülről ügyesen eltorlaszolták, amikor ezt a pincét átalakították óvóhellyé. És akkor két nagynéném, a Keresztanyám és Muca, puszta kézzel nekiesett az iparos által szakszerűen elkészített torlasznak, és szétszedték. Kimászhattunk az ablakon át a kertbe. A felnőttek kiadogattak minket, gyerekeket, és kihúzgálták a kevésbé mozgékonyakat.

De most hová, gondoltuk, mert mindenütt lőttek. Láttam, hogy a fejünk felett süvítettek a kilőtt ágyúlövedékek. Mivel édesapám volt katona, tudta, hogy a ház kertjének túloldalán a katonai helyőrségi kórházi parkja van. Ha oda átjutunk, talán még a kórház pincéjébe is beengednek, sőt esetleg még valami ennivalót is kaphatunk. Láttam, hogy egy ágyúlövéstől ledőlt a két kertet elválasztó téglafalon egy szakasz.

Édesapám ment előre, átmászott a téglatörmeléken, átsegítette édesanyámat, Ő az öcsémet cipelte, aki akkor kétéves volt. Én ruhájába kapaszkodva futottam mellette, és félelemtől reszketve zokogtam. Közben a lövések a fejünk felett süvítettek, és most már tudom, Aprószentek ünnepe volt, december 28-a, mivel egyszer csak megszólalt édesanyám: „nem baj, kisfiam, ha meghalunk, a Jóisten magához vesz, legalább még több apró szentje lesz a Mennyországban”.

szülő- és gyermekkéz egymáson

 

Elértük a kórház épületét, és mindenki, aki az óvóhelyen volt, megérkezett. Édesapám hamarosan kijött egy katonatiszttel a kórházból, és kiderült, hogy egy volt bajtársa a kórházparancsnok, aki három napra beengedett a pincéjükbe, és még enni is kaptunk, sőt mi, gyerekek le is fekhettünk az ott tárolt hordágyakra. Az óvóhelyen csak ülni lehetett eddig, oda ágy nem fért el. De mégsem maradhattunk, másnap kidobtak az ágyból, és elkergettek a pincéből. Na de most megint hova meneküljünk?

A csoportból volt valakinek ismerőse a 8-as számú, szomszéd házban, aki vállalta, hogy kimerészkedik az ágyútűzbe és fegyverropogásba, hátha befogadnak a pincéjükbe. Kisvártatva visszaérkezett: mehetünk! Visszamásztunk a kerítéstörmeléken át a majdnem teljesen kiégett és még füstölgő házzal közös udvarban álló, de ép 8-as számú ház pincéjébe. Itt is borzasztó zsúfoltság volt, de jószívű emberek éltek ebben a házban, és helyet szorítottak valamennyiünknek. Mondták, oda nem mentek be az oroszok, mert a lakók közül valaki tudott velük beszélni, és vállalta a felelősséget, hogy ott nincsenek német katonák.

 

ágyú

 

Közben az oroszok egy részlege betelepedett a két ház közötti udvarba. Hoztak mindenfélét: sátrakat, ládákat, furcsa harci eszközöket és egy keréken járó konyhát. Ezt gulyáságyúnak nevezték a felnőttek, akik már ismerték a hazai katonai tapasztalataikból. És főztek. A nyálunk meg csurgott, mert ismét éheztünk. Ekkor Muca nagynéném, aki tudott keveset horvátul, felkapta öcsémet, és ölében az ijedtében sírva fakadó kisgyerekkel odament a gyulyáságyúnál dolgozó katonához, és valami ennivalót kért a „babának”.

Az orosz katona szó nélkül elővett egy nagy lábost, és az éppen megfőtt fehér halmazból hatalmas adagot mért ki, és Mucának nyújtotta. Kiderült, hogy még nagy adag zsírt is tett rá a katona, ami kincsnek számított akkor. A szakács „burisnak” nevezte, amit adott, a hozzáértők hántolt árpának tartották, és valószínűleg sörgyárban szerezhették. Mindegy, végül is volt mit enni ismét!

Másnap az oroszul tudó úrral édesapám felkereste az udvarunkba betelepült katonák parancsnokát, és felajánlotta, hogy talán tud szerezni nekünk és persze nekik is valami ennivalót a szétbombázott közeli Déli pályaudvarról, ha ad mellé két katonát. Közölte a parancsnok, hogy ő megy velük, és a szakács lesz a másik. Így is tettek, ott a raktár romjai és az összetört vasúti teherkocsik között találtak megfagyott krumplit és kukoricadarát. Fölpakolták egy véletlenül épen maradt poggyászkocsira, és felhúzták a Böszörményi úti házhoz, és ott elosztották a szerzeményt. A kocsi ott maradt az udvar sarkában.

A harcok lassan elültek, az oroszok kezdtek szedelőzködni, indultak tovább. Szüleim is kezdtek kimozdulni, megnézték, mi lett a lakásunkkal. A ház többi részével ellentétben ez nem égett ki, de lakhatatlanná vált, teljesen kifosztották, minden ehetőt elvittek belőle. Én a többi gyerekkel az udvaron játszottam háborúsdit (természetesen). Senki sem szólt ránk, amikor tüzet gyújtottunk, és beledobáltuk a katonák által otthagyott, szanaszét heverő puskatöltényeket, és élveztük a pukkanásukat. De édesanyám is hasonlóan tett, amikor a hálószobában rendcsináláskor talált az ágy alatt egy fel nem robbant gránátot, ami nyilván az ablakon repült be. Egyszerűen kidobta azt az udvarba.

három kislány

Időközben édesapám megtudta, hogy a Ferenc József hídon, amit ma Szabadsághídnak hívnak, már át lehet kelni Pestre, mert valahogy használhatóvá tették. Elhatározta, visszaköltözünk Rákospalotára, bár nem tudjuk, ott mi a helyzet, de ennél rosszabb nem lehet. Az előrelátásból ott hagyott vasúti poggyászkocsira felpakolták a kevés kis megmaradt holminkat, öcsémet berakták a vánkosok közé, és lassan megindultunk, húzva-tolva a kocsit és kerülgetve a mindenfelé útakadályt képező romokat.

Csak később, felnőttként tudtam meg, hogy Budapest ostroma olyan volt, mint Sztálingrádé. Ezt a borzalmat éltük át mi úgy, hogy a „hajunk szála sem görbült meg” – ahogy mondani szokás. Én inkább a Jóisten óvó kezét éreztem felettünk, mert mindig lett valahogy, amikor baj lett volna. Tehát e karácsonyi történetnek az az üzenete, hogy a nehéz helyzetek is véget érnek, „lesz még egyszer ünnep a világon”.

Halmos Benedek visszaemlékezése nyomán
 
Képek forrása: Fortepan / Fortepan

Ajánljuk még:

„A szeretet soha ne legyen önmagába zárkózó” – pünkösdi interjú Baán Izsák bencés szerzetessel

„Piros pünkösd napján mindenek újulnak, a kertek, a mezők virágba borulnak” – szól a gyerekdal ismert sora. De mi a helyzet a lelkünkkel? Pünkösd ünnepe a lelki megújulásról is szólna, de ehhez utat kell nyitnunk saját bensőnk felé, ami nem mindig és nem mindenkinek könnyű. Ünnepről, sport és ima összekapcsolásáról és a Szentlélek természetéről is beszélgettünk Izsák testvérrel, a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostor szerzetes elöljárójával.