Igazából bármit veszel, boldog nem leszel

Azt mondják, pénzért nem lehet boldogságot venni, mégis megpróbálják nekünk eladni. Ebben a kapitalista világban még a boldogság is felcímkézhető, polcról levehető árucikk lett, amit néha feltűnésmentesen, néha pedig egyenesen az arcunkba ordítva próbálnak eladni: „Vedd meg, mert ezzel hidd el, boldogabb leszel, csinosabbnak, fiatalabbnak, jobbnak és társadalmilag elfogadottabbnak fogod érezni magadat! És ne feledd: megérdemled! Pont te érdemled meg a jutalmat! Ennyit aztán tényleg ne sajnálj magadtól, rendben van?”

Te meg megvonod a vállad, elgondolkozol és megismétled: „Igen, megérdemlem. Ez jár nekem, jobban fogom magam érezni. Annyira stresszes napon vagyok túl, még a szakítás is friss, és a főnök is rosszfej volt, hogy ezt most tényleg megérdemlem. Jól fog esni. Hadd érezzem magam picit jobban a bőrömben.”

Akárhogy is nézem tehát,

a boldogságra konkrét ipar épült ki: egy ruhaméretre, bőrsimaságra, comb közötti résre és retusált világra kiélezett ipar

– hello, közösségi média! –, ami csillogóan éli aranykorát napjainkban. Ágazatok specializálódtak arra, hogy a fogyasztói önbizalomhiányt tetőfokára hágják, hiszen rájöttek: a boldogság egész egyszerűen nem tesz jót a gazdaságnak – ahogy Matt Haig is megfogalmazza zseniális könyvében.

Szóval, így kell felépíteni az impulzív vásárláshoz vezető apró lépcsőfokokat az agyakba táplált irreális elvárásokkal! Először tedd a vevőt boldogtalanná, hogy utána a boldogságot hajkurássza minden egyes apró dologban!

Nem tudok többet mondani annál, mint hogy mesteri húzás. Merthogy semmi sem egyszerűbb ennél. Mármint hogy az emberek boldogtalannak érezzék magukat. Saját tökéletlenségünkkel, démonainkkal, hibáinkkal és hiányainkkal a legnehezebb megküzdeni mindennapjaink szürkeségében, ezért is várjuk az impulzusvásárlástól a beígért csodát, adott esetben a hetedik mennyországot.

Reméljük, így majd könnyebb lesz. Hogy ez majd segíteni fog, jobban fogjuk magunkat érezni. Persze titkon, magunk előtt is letagadva, de tudjuk, hogy

csupán önbizalomhiányunk kompenzálására vettünk meg egy újabb ruhát – mégis megvettük.

Tudjuk, hogy a műkörömmel, a póthajjal és a műszempillával csak palástolni akarjuk apróbb szépséghibáinkat – mégis úgy érezzük, megéri, mert legalább picit jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Tudjuk, hogy a közösségi média retusált világot mutat – mégis hiányt idéz elő bennünk. Tudjuk, tudjuk, tudjuk és tudjuk: mégis. Az impulzív vásárlás már csak egy ilyen műfaj,

az érzelmeink döntenek, azok irányítanak minket, várjuk a csodát. A boldogságot.

El kell jönnie annak a pontnak, amikor belátjuk: egy új ruha, egy új ékszer, egy újabb adag önjutalmazás nem oldja meg a problémát. Önbizalmat, boldogabb életet egyetlen egy boltban sem lehet vásárolni, nem lehet berakni a kosárba és ÁFÁ-s számlát kérni rá – hiába próbálják ezzel mosni az agyunkat. Nem több ez pillanatnyi tűzoltásnál, apró fájdalomcsillapításnál, hiszen amíg valaki nem elégedett a mindennapjaiban azzal, akit/amit a tükörben lát, öltöztetheti magát a legdivatosabb ruhákba, költhet tízezreket flancos kenceficékre, nem fogja jobban érezni magát. Huzamosabb ideig biztos hogy nem.

Ördögi körforgás ez, amiből tudni kell kiszállni, a problémát mélyebben orvosolni, nem pedig a felszínen simítgatni.

Én most már mindig felteszem magamnak a kérdést, és ajánlom, tedd fel te is: valóban szükséged van arra, amit eladni akarnak? Biztos vagy benne, hogy nem csak egy zseniális, manipulatív reklám hatott az érzelmeidre? És remélem, ha az utóbbi kérdésre nemmel válaszoltál, erre már igennel fogsz: van bátorságod nemet mondani a boldogságiparnak?