Hajat vág, de nem fodrász – ollóval és alázattal a rászorulókért

Pécs történelmi belvárosában, a Székesegyháztól és a Dzsámitól egy percre található a Magyar Máltai Szeretetszolgálat központja. Ide jár be nap mint nap Mária néni, azért, hogy a hajléktalanoknak segítsen. Évtizedeken keresztül szakmunkásképzőben tanított. Több mint 20 éve, nyugdíjba vonulása óta szívügye, hogy segítsen a rászorulóknak. „Amikor befejeztem a tanítást, arra gondoltam, máshol is hasznos lehetek még, nemcsak otthon. Kibújt belőlem a pedagógus, és úgy éreztem, hogy ezeket a kis széllelbélelt embereket szívesen nevelgetném kicsit. Nálunk amúgy is családi vonás, hogy ahol tudunk, segítünk, hát én úgy döntöttem, nekik segítek.”

A Szeretetszolgálat több mint 30 éve nyújt segítséget a társadalom peremére szorult embereknek. A szolgáltatások köre az eltelt évtizedek alatt egyre szélesebbé vált. Először csak melegedni jártak a Janus Pannonius utcai épületbe, aztán már teát és zsíroskenyeret is kaptak az ide érkezők. Aztán a szolgálat önkéntesei, látva, mennyire elhanyagolt az ide betérők ruházata, erre a problémára is kínáltak megoldást.

„Bejött egyszer egy férfi, eredeti szakmája pék volt. Azt mondta, nem tud állást keresni, mert ilyen mocskos ruhában szóba se állnak vele. Na, itt nálunk ki lehet mosni, meg lehet szárítani a ruhát, vagy kaphatnak egy váltás tiszta öltözetet, ez nem lehet akadálya annak, hogy új életet kezdhessenek, ha úgy alakul. Aztán persze nem bírtam elnézni, hogy gondozatlan a hajuk, a körmük, nem csináltam belőle ügyet, rendbe tettem a körmeiket és levágtam a hajukat. Ma már rendelésre vágok, ilyeneket szoktak mondani, hogy légiósat kérnek, és akkor olyat vágok, hajnyíróval meg ollóval. Volt, aki azt mondta, hogy még a fodrász is megdicsérte a haját. És ha már hajat nyírok, akkor megkérdezem: benyúlkálhatok-e a fülébe, kivághatom-e az orrából a szőrt?”

Akadnak a betérők között alkoholfüggők, szenvedélybetegek, mentálisan sérültek, több éve az utcán tengődők; halmozottan hátrányos sorsú emberek egytől-egyig.

Küzdelmes mindennapjaik lenyomatait stigmaként viszik magukon.

„Nem ezt kell nézni bennük, hanem azt, hogy Istennek legalább olyan kedvesek lehetnek, mint én vagyok. A külsőségeken meg túltettem magam. Láttam, hogy egészen értelmesek, egyszerűen csak lecsúsztak. Sőt, régi tanítványom is akadt köztük. Ahogy a történeteiket hallgatom, kiderül, mennyire könnyű megcsúszni, elég, ha valaki elveszti az állását, és a felesége kirakja, mondván, nincs otthon keresnivalója, ha nincs jövedelme. A fiatalabbak többen a kábítószerezés miatt kerülhetnek bajba, ha a szülők nem fogadják el otthon ezt az életvitelt, máris az utcán találhatják magukat. És persze vannak hihetetlen tragédiák is, volt, akinek a testvérét a szeme láttára verte halálra az apjuk. Bizony van, hogy nincs visszaút, mert belekerülnek egy bandába, ahol elkezdenek koldulni, abból szert vesznek, és máris egy lefelé vivő spirálba kerülnek. Azért beszélgetek velük, mert fontos, hogy kibeszéljék magukat. Elég, ha figyelek, meghallgatom őket, egy-egy szót közbevetek, és máris úgy érzik, tartoznak valahová.”

Ami Mária néniben van, az nem pusztán a megértés. Mély alázattal tekint az emberekre. „Mi is átéltük a mérhetetlen szegénységet.

A második világháború idején úgy kellett elmenekülnünk Bácskából. Szinte az utolsó pillanatban sikerült eljönni, apám összes barátját megölték a szerbek.

A szüleim három gyerekkel, bőröndökkel menekültek. Úgy nőttünk fel, hogy mindent meg kell becsülni, ezt láttam édesanyámtól is. Hiába voltunk szegények, az ebédünk egy részéről lemondtunk, hogy jusson más rászorulóknak is. Édesanyám mindig azt mondta, ha nekem van, másnak is kell, hogy adjak. És nemcsak ezért segítek. Itt a Máltánál voltak olyan emberek, akik visszataláltak a társadalomba. Például a korábban említett pék, aki nemcsak állást, hanem egy kis asszonykát is talált magának, boldogan élnek azóta is. Néha megyek az utcán, és hátulról átölel valaki azzal, hogy mindent nekem köszönhet. Volt egy alkoholista srác, mondtam neki, fogjunk össze: mindennap jöjjön be, és mondja el, ivott-e. A százvalahányadik napon, ami épp karácsonyra esett, eldicsekedett a fiúknak, hogy nem ivott és már nem is fog, szóval ebből tényleg ki lehet mászni. És ebben, úgy érzem, muszáj segítenem.”

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat dél-dunántúli regionális vezetője, Jónás Gergely szuperlatívuszokban beszél Mária néniről. „Nagy öröm számunkra, hogy Mária néni a kezdetektől összefogja az önkénteseket. Ő az, aki a hajvágás, beszélgetés mellett beáll az ételosztásba, de ha kell, sebet kötöz, részt vesz a közös kirándulásokon és ő szervezi a húsvéti keresztutat is. Hihetetlenül erős benne az elköteleződés, hogy segítsen, ahol és ahogy tud. Mindig pontosan érkezik, elfogadja, ami jön. Ha valaki például alkohol vagy kábítószer befolyása alatt érkezik, és finoman szólva sem barátságos, ő mindig ugyanazzal a türelemmel kezeli,

mindig meglátja az embert a hajléktalanság álarca mögött. Az embert, akin segíteni kell.

Azt gondolom, példa lehet mindenki számára, aki arra kíváncsi, hogy lehet ezt jól csinálni.”

Az elhanyagolt öltözet és a bizalmatlan tekintet mögött súlyos történetek rejtőznek. Akadnak, akik a börtönt is megjárták, de az utcai lét önmagában is nagyon kemény. Mária néni és társai azért dolgoznak, hogy ezek az emberek kicsit otthonuknak érezzék a belvárosi melegedőt, ahol meleg étel, forró tea, tiszta ruha és szeretet fogadja őket. S talán – ahogy a fenti példák is mutatják – néhányuk esélyt kaphat egy méltóbb életre. 

Fotó: dr. Vörös Györgyné