Szocio

„A kutya figyel rám és segít nekem” – a vakvezető ebek története

Dr. Gerhard Stallingnak egy érdekes élmény adta az ötletet a világ első vakvezetőkutya-kiképző iskolájának megnyitásához: a kórház parkjában, ahol egy vak pácienssel és saját kutyájával sétált, rövid időre magára kellett hagynia a beteget és az ebet. Visszatérésekor viselkedésváltozást tapasztalt a kutyáján: az elkezdett figyelni a betegre, vigyázta a lépteit.

Évről évre újabb kutyák kerülnek látássérült gazdikhoz, az érintetteket gyakran hívják különböző intézményekbe is szemléletformáló foglalkozásokat tartani, egyre természetesebb részei a mindennapoknak. Ez azonban nem volt mindig így. Nemrég egy gyógypedagógus ismerősöm mesélte, hogy még az 1980-as években is voltak olyan szakemberek, akik nem ismerték el a kutyás közlekedést olyan biztonságosnak, mint a fehérbotos tájékozódást. Elmesélem a hosszú utat, amely a vakvezető kutyák és gazdáik mai helyzetéhez, megítéléséhez vezetett.

Az első tárgyi bizonyítéka a vakvezető kutyák létezésének egy freskó az I. századból, amit a római Herculaneum romjai közt találtak: egy vak koldust ábrázol kutyával az oldalán. 1250 körülről egy kínai tekercs is előkerült, amely hasonló jelenetet örökített meg, a középkorból pedig egy fafaragvány maradt fenn, ez egy vak embert ábrázol, akit kutyája vezet pórázon. A XVII. századi Franciaországból több forrás szerint is a vak emberek maguk képezték kutyáikat. Akkoriban egy látássérült személynek nem volt más választása, mint koldulásból élni, de a kutyák segítségével könnyebben tudtak közlekedni.

A vakvezető kutyák szervezett, célzott képzése csak a XVIII. század második felében, 1780 körül kezdődött el Párizsban, a Les Quinze-Vingts nevű, vakoknak nyitott kórházban.

1788-ban egy bécsi szitakészítő, Joseph Riesinger olyan ügyesen közlekedett a maga képezte spitz kutyájával, hogy az emberek gyakran kételkedéssel fogadták vakságát.

Ő még két további kutyát képzett ki, de róluk nem maradt fenn információ, és kiképzési módszerét sem írta le. 1819-ben Johann Wilhelm Klein, a bécsi Vakok Intézetének alapítója is felvetette a kutyák alkalmazásának gondolatát a vakok oktatásáról szóló tankönyvében. Arról viszont nem maradt fenn adat, hogy az elképzelései valaha is megvalósultak volna. 1847-ben egy svájci vak férfi, Jakob Birrer is írt élményeiről abból az öt évből, amíg a saját maga által képzett kutyájával közlekedett.

Az I. világháború után kezdődött a maihoz közelítő vakvezetőkutya-kiképzés, amikor számos egykori katona veszítette el látását harc közben a fronton, leggyakrabban mérges gázoknak köszönhető sérülések következtében. Egy német orvos, Dr. Gerhard Stalling ötlete volt, hogy képezzenek ki minél több kutyát a számukra. Ebben egy meghatározó élmény segítette. A kórház parkjában, ahol egy vak pácienssel és saját kutyájával sétált,

rövid időre magára kellett hagynia a beteget és az ebet, majd visszatérésekor viselkedésváltozást tapasztalt a kutyáján: az elkezdett figyelni a betegre, vigyázta a lépteit.

Ettől a jelenettől vezérelve az orvos elkezdte kikísérletezni, hogyan lehet megbízható vakvezető kutyákat képezni.

1916 nyarán ő nyitotta meg a világ első vakvezetőkutya-kiképző iskoláját Oldenburgban. Az intézmény sikeresnek bizonyult, gyors terjeszkedésnek indult, és nem sokkal ezután már Németország kilenc városában működtek az iskolák, évente több mint hatszáz kutyát képeztek, amelyek nem maradtak mind Németország területén, a világ számos más részébe is küldték őket. Nemcsak a közlekedésben segítették gazdáikat, hanem

társaságul is szolgáltak a gyakran magányossá vált, sérülésüket nehezen elfogadó veteránok számára.

Habár a Dr. Stalling által indított vállalkozást 1926-ban bezárták, ez nem jelentette a vakvezetőkutya-kiképzés végét, ugyanis ekkorra már Potsdamban is felépült egy központ, amely gyorsan nagy sikereket ért el. Kiképzési módszereik révén úttörőknek számítottak, és akár száz kutya képzését tudták folytatni egy időben.

Ekkoriban, Svájcban egy jómódú amerikai asszony, Dorothy Harrison Eustis pedig katonai, rendőrségi és határőrségi kutyákat képzett. Az ő lendülete, energiája, elhivatottsága tette lehetővé, hogy a vakvezetőkutya-kiképzés valóban nemzetközi szinten működhessen. A potsdami központba látogatott, ahol több hónapot töltött, hogy tanumányozza az ottani gyakorlatot. Ezt követően 1927-ben lelkes hangvételű cikket írt az amerikai Saturday Evening Post számára, ami eljutott egy akkor 19 éves, amerikai vak fiatalemberhez, Morris Frankhez, aki felkereste azzal a kéréssel, hogy képezzen ki neki egy kutyát. Cserébe ígéretet tett, hogy világszerte hírét viszi a módszerének. Az asszony elfogadta a felkérést, és kiképezte Frank számára Buddy kutyát.

Kettejük ismeretségének köszönhetően Frank megalapította az első, modern értelemben vett vakvezetőkutya-kiképző iskolát, amelyet The Seeing Eye-nak nevezett el, és amely azóta is működik. Ezt az iskolát több másik követte, 1928-ban Svájcban, 1931-ben pedig Angliában, majd több száz vakvezető kutyaiskola világszerte, és számuk egyre növekszik, hiszen mind a szakemberek, mind a látássérült felhasználók visszajelzései azt mutatják, hogy hatalmas igény van a négylábú segítőkre.

Magyarországon az első vakvezetőkutya-iskola elindítását Rithnovszky János szervezte meg.

Miután fiatalon elvesztette fél karját és látását egy balesetben, saját magának kezdett kutyát képezni, és ezek a német juhászkutyák egyúttal kiváló őrző-védő állatok is voltak.

1964-ben, amikor már a harmadik kutyáját képezte, megszervezte az első vakvezetőkutya-kiképző tanfolyamot. Ennek hatékonysága érdekében tanpályát építettek Csepelen, ahol a kutyák és leendő gazdáik olyan szituációval találkozhattak, amelyek a hétköznapi életben is előfordulnak. Az iskola megépítése 1968-ban kezdődött, és 1976-ban nyithatta meg kapuit Fehér Gyula vezetésével. 1978-ban eladták ugyan a területét, így be kellett zárnia, ám 1979-ben újranyílt a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének részeként. 2006-ig kizárólag ebben az intézményben képeztek vakvezető kutyákat. Ebben az évben alakult meg a Baráthegyi Vakvezető és Segítő Kutya Iskola Alapítvány, majd 2008-ban kezdte meg működését a Hajdúsági Vakvezető és Segítőkutya Képzésért Alapítvány.

A vakvezető kutyák kiválasztásának és képzésének módszerei is jelentősen átalakultak.

Míg régen a német juhászkutyákat részesítették előnyben, napjainkban leginkább labradorokat és golden retrievereket képeznek,

ugyanis náluk kevésbé valószínű a diszplázia, ami gyakori kutyabetegség, valamint könnyebben alkalmazkodnak egy-egy gazdaváltáshoz. Ez ugyanis hozzátartozik az életükhöz, hiszen először az anyjuk mellett vannak a kiskutyák, majd egy évet kölyöknevelőnél töltenek, onnan kerülnek a kiképzésbe, s csak ezután állapodnak meg látássérült gazdájuk mellett. Nyugdíjba vonuláskor szerencsés, ha továbbra is tudják tartani a kapcsolatot a volt gazdival, de sok látássérült ember nem tudja megteremteni a megfelelő feltételeket ahhoz, hogy idős kutyát neveljen, miközben éppen tanulja az együttélést az új segítőjével. Tehát fontos, hogy mindezt jól viselje a kutyus.

Míg régen gyakran az eredetileg más hivatást betöltő kutyákat képeztek át vakvezetőkké, ma már a tenyésztésnél tudni kell, milyen munkát kapnak majd, hiszen más kritériumoknak kell megfelelnie egy vakvezető, egy terápiás és egy mozgássérültet segítő kutyának. Előfordul, hogy a kölyöknevelés vagy a kiképzés során kiderül, az adott kutya valamilyen szempontból nem felel meg, ebben az esetben más hivatást találnak neki vagy házikedvencként gazdihoz kerül, de ma már nagyon fel van építve ez a folyamat. Éppen ezért azokat a kutyákat részesítik előnyben a szakemberek kiképzés szempontjából, amelyeknek a fejlődését kölyökkoruktól kezdve végigkövették.

Az elvárások is változnak. A vakvezetőkutya-kiképzés történelmének kezdetén még fontos volt, hogy a látássérült ember védelmezőként is számíthasson négylábú társára, így ezek a kutyák megtanulták, hogyan tudnak leszerelni egy támadót. Ma azonban már ilyesmit nem tanítanak, hiszen csak olyan kutyákból lesznek vakvezetők, amelyekben nincs agresszió. A gazdi védelmére való nevelés jó ötletnek tűnhet, de akkor már kevésbé az, ha a kutya félreértelmez valamit, és mondjuk egy baráti hátbaveregetést is támadásnak vél.

Napjainkban már azt sem támogatják a szakemberek, hogy valaki magának képezzen kutyát látássérültként.

Egy vak ember sok mindent nem vesz észre a kutya viselkedésén, amit egy látó hozzáértő igen, valamint a kutyás szakemberek nemcsak az ebekkel, hanem gazdáikkal is foglalkoznak, gyakran gyógypedagógus bevonásával, ha szükséges, hiszen a leendő gazdinál is észlelhetnek különféle problémákat, amelyek javítása önállóan nem lehetséges. Ennek ellenére még mindig akadnak látássérültek, akik maguknak akarnak kutyát képezni.

Bárhogy is alakult a vakvezető kutyák történetének múltja, illetve alakul a jelene és jövője, mi, akik részesei vagyunk ezen csodalények életének, nagy örömmel látjuk, hogy évről évre egyre többen vannak. Akárcsak azok a civilek és szakemberek, akik egy kutya átadásával szeretnék megváltoztatni egy látássérült ember életét.

Ha érdekel a téma, korábban már írtam a vakvezető kutyákról, az értékükről és az őket kiképző hősökről, illetve az én kutyámról is.

Ajánljuk még:

„Zenész leszek, és ügyvéd is” – A Máltai Szimfónia koncertjén jártunk

Vannak koncertek, amelyek a kikapcsolódás élményén túl még sokkal többet adnak – számomra ilyen volt a Máltai Szimfónia koncertje. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Szimfónia programja több ezer gyereknek biztosít zenetanulási lehetőséget, a fiatalok pedig élnek is a ezzel. Fergeteges, profi műsort hallhattunk tőlük.