Elmesélik a láthatatlant, és megmutatják, ami nem hallható: riportunk a Narradívákról

Itthon a látás- és hallássérültek évtizedekig el voltak zárva a kultúrától: filmektől, színháztól, koncertektől. Ezen igyekeznek változtatni a Narradívák. Az informális csoport alapítói, infokommunikációs akadálymentesítéssel, azon belül audionarrációval és jelnyelvi tolmácsolással foglalkoznak. Mit is jelent pontosan a láttatás művészete? Miért jogos igény, ha egy látássérült is szeretné tudni, hogyan néz ki egy-egy közéleti szereplő? Erről is beszélgettünk Demeter-Szabó Ildikóval és Gazdik Katival. 

Demeter-Szabó Ildikó és Gazdik Kati három éve ismerkedtek meg a Nemzeti Fogyatékosságügyi- és Szociálpolitikai Központ (NFSZK) audionarrátor képzésén, ahol hamar barátságot kötöttek. Kati szinkronrendező, audionarrátor, míg Ildi jelnyelvi tolmács, audionarrátor. „Az iskolai időszak alatt született meg a Narradívák ötlete. Infokommunikációs akadálymentesítéssel foglalkozunk, elsősorban olyan területeken, ahol egyáltalán nem, vagy éppen csak hogy léteztek erre kezdeményezések” – osztja meg Ildi a kezdetekről. 

A művelődéshez való jog az egyik az alapvető az emberi jogok közül, ahogyan a kultúrához való hozzáférés is az. Facebook oldalukon ez a mottó fogadja a látogatókat. Hogy miért? Mert „szeretnénk egyszer átélni, hogy egy időben, egy színházi előadáson, vagy filmen ott lehet a látó, a halló, a látás- és a hallássérült. Nem külön, elszeparálva, hanem együtt integrálva. Nekünk az a missziónk, hogy ez mindenki számára kényelmes módon megvalósulhasson” – mondják.

A két nő szűk egy év alatt meg is teremtették az elindulásuk feltételét, idén januárban pedig már fennállásuk második évfordulóját ünnepelték. Jelenlegi formájában a Narradívák informális csoportként működik: a munka oroszlánrészét Ildi és Kati viszi, de mintegy tízen segítik a munkájukat külső munkatársként, tapasztalati tanácsadóként, és közel 1600 fős követőtáboruk van.

Magyarországon a KSH adatai szerint nagyjából 80.000 látássérült ember él, nagyjából tíz százalékuk teljesen vak.
Halássérültnek a társadalom tíz százalékát tartják. Ebbe a kisfokú hallásvesztéstől a teljes siketségig minden beletartozik.

Audionarráció, jelnyelvi tolmácsolás 

A többségi társadalom is tisztában van azzal, hogy a siketekkel a jelnyelv segítségével lehet a leghatékonyabban kommunikálni face to face helyzetekben. Nincs ez másképp a színházban vagy egy pódiumbeszélgetésen sem: ott is nagy segítség, ha a színpad szélén állva lejeleli valaki, miről beszélnek a szereplők. A moziban már könnyebb a helyzet, ott a megfelelő feliratozással sokat segíthetnek, hogy mindenki számára élvezhető legyen az alkotás. Ildikó húsz éven keresztül dolgozott a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban, ahol minden évadban volt jelnyelven tolmácsolt előadás. Ez a lehetőség több vidéki színházban elérhető, a fővárosban pedig a Pesti Magyar Színház számít zászlóshajónak, ahol az infokommunikációs akadálymentesítés folyamatosan biztosított.

A vakok és gyengén látók esetében nem mindig ennyire „egyszerű” a helyzet. Ahhoz, hogy ők is örömüket leljék egy alkotásban, audionarrációra van szükség. A kultúra területén úgy néz ez ki, hogy az adott képet, filmet, klipet, színházi előadást hanggal is létrehozzák. A láttatás művészetének is hívják ezt a tevékenységet, hiszen a látványt a lehető legobjektívebben kell megfogalmazni és a lehetőséget felkínálni a hallgatónak arra, hogy a fantáziájukkal kiszínezzék azt.

Vegyük Máté Péter Ez majdnem szerelem volt című dalát. A megosztott klip fölött a Narradívák Facebook oldalán ezt a szöveget olvashatjuk: „A képen Máté Péter bakelit lemezének borítója látható. A dal 1977-ben jelent meg. A lemezborító alapszíne vaníliasárga, a borító közepén sötétkék keretben egy színes portré látható a művészről. A keret fölött sötétkék, nagy nyomtatott betűkkel a Máté Péter felirat, míg a keret alatt az Egy darabot a szívemből felirat olvasható, szintén nyomtatott, sötétkék betűkkel.”

Nemcsak klipeket, teljes filmeket is el lehet látni audionarrációval, ami nagy segítség a vak emberek számára. „Ha egy látássérült végigül egy filmet, kimarad az olyan részekből, amikor csak zene, zörej, vagy például harc hangja hallatszik, ha nincs audionarráció, nem tudja, ki, kivel verekszik. Ekkor jövünk mi, narrátorok a képbe, elmondjuk, hogy mi történik az adott jelenetben” – magyarázza Kati.

Hogy dolgozik egy audionarrátor?

Egy új színházi előadás esetén, az audionarrátor beül egy színházi próbára, szövegkönyvvel. Megfigyeli, milyen kellékeket használnak, milyen a jelmez, a díszlet. Követi az előadást, és megkeresi azokat a pillanatokat, ahová narrációt írhat, ahol majd megszólalhat. Fontos ez azért is, hogy tudja, mit adjon át még a darab kezdete előtt a látássérült közönségnek: az audionarráció fontos része az előnarráció. „Ha valamit nem tudok elmondani előadás közben, például hogy néz ki a Rómeó és Júliában Verona díszlete, azt az előnarrációban írjuk le. Ott például elmondhatjuk, milyen korban vagyunk, milyen a jelmez, kik a szereplők, mely színészek játszanak aznap. Az előnarráció ilyen esetekben legtöbbször már az est előtt, online elérhető. Amikor elindul az előadás, kapnak a látássérült nézők egy fülhallgatót, az audionarrátor pedig a számára kijelölt helyen ülve követi az előadást és narrálja a látottakat” – részletezi Kati, aki szinkronrendezőként a Duna Tv audionarrált filmjeit is rendezi. „Filmnél ugyanúgy megkeresed a szüneteket, viszont mivel ott nincs szövegkönyv, te írod a narrációs szövegkönyvet a már létező képsorhoz. Nehéz, mert előfordul, hogy 15 másodpercbe kell nagyon sok lényeges információt belesűríteni.”

Ilyen például egy előnarráció egy videóklip esetében: 

Aki születésétől fogva látássérült sok mindent nem tud elképzelni, ezért is fontos az audionarráció, ugyanakkor azok számára is hasznos, akik később felnőttként, például cukorbetegség következtében veszítették el a látásukat. Ők például mikor azt hallják, hogy „téglaszínű fal”, akkor tudnak mire emlékezni.

Persze az audionarrálás feladata nem mindig egyszerű. „Kiraktunk a Facebook-oldalunkra egy fotót a Jégkorszak Sid karakteréről, aki egy lajhár. Leírtuk, hogy néz ki a figura, de nem tudtuk meghatározni a fejformáját. Kitaláltuk, hogy lapos pogácsa-szerű. Pogácsát már mindenki fogott” – mondanak egy példát. Teljesen természetes a látássérültek igénye, mikor szeretnék tudni, hogy néz ki egy filmbéli figura vagy éppen egy híres ember, akinek naponta hallják a hangját. Január óta aktívabb a Narradívák közösségi oldala, mesehősöktől kezdve sportolókon át közéleti személyiségekig sok mindenkiről osztanak meg fotót leírással, a közönség nagy örömére. 

2022 fontos év volt a Narradívák számára: társult melléjük a PET-kupa, akiknek egy dokumentumfilmet narráltak, illetve jelnyelven tolmácsoltak, így egy

teljesen akadálymentesített film jött létre.

„A díszbemutatón együtt ültek a hallók, a látók, a hallás-, és a látássérültek. Mindenki egy időben élvezhette a filmet. Utána volt a stábbal egy beszélgetés. Az érintettek sokkal többet kérdeztek, mint a hallók vagy a látók, kíváncsian viszonyultak az egészhez. Ez egy kis csoda volt” – mesélik.

Fontos, hogy ilyen csodák eljussanak az alkotókhoz is, mert bár a Narradívákat mindketten missziónak tekintik, a pozitív megerősítés újult erőt ad. „Az esetek túlnyomó többségében ez a munka szerelemből megy. Hiszünk abban, hogy az egyenlő esélyű hozzáférés mindenkinek jár. Ha van eszközünk segíteni, akár csak azzal, hogy néhány tíz embert hozzásegítsünk egy előadáshoz, akkor már nem keltünk fel hiába” – vallják - „Fontos lenne, hogy az emberek észrevegyék egymást, és úgy segítsenek, hogy azzal nem ártanak. Gondoljunk a kisebbségi társadalomra is, képzeljük magunkat a látás, vagy hallásérültek helyzetébe, és máris rájövünk, miért fontos támaszt nyújtani.”

Akadálymentes kultúra 

A szakértők hangsúlyozzák, itthon sok más európai országhoz képest élen járunk az infokommunikációs akadálymentesítésben, ugyanakkor vannak területek, amivel nem foglalkozunk, anyagi – vagy humánerőforrás szűkössége miatt. Ilyen a kultúra is.

Katiék szerint zártabb burokban élünk, mint húsz évvel ezelőtt, ezért is kellene minél több olyan közösségi tér, ahol létrejöhetnének különleges események, együtt lehetnek fogyatékos és ép emberek. Fontos látni, hogy sok hallás- vagy látássérült hozzászokott már ahhoz, hogy nem gondolnak rájuk, pedig a fesztiválok, koncertek is lehetnének akadálymentesek. „Évtizedekig el voltak zárva a hallás-, látássérültek a kultúrától, ezért nem várhatjuk, hogy azonnal ezres tömegeket mozdítson meg egy inkluzív program. A profitorientált világot nehéz arról meggyőzni, hogy létezik társadalmi felelősségvállalás is, ami a segítő szándékban már megjelenik. Azt képzelik az emberek, hogy az odafigyelés horribilis összegbe kerül, de ez sem feltétlenül igaz” – magyarázza Ildi.

2023-ban Veszprém viseli az Európa Kulturális Fővárosa címet. Február második felében, február 23-26. között a Holtszezon Irodalmi Fesztivál keretében látás-, és hallássérültek számára akadálymentesített programokkal készülnek.  

A fogyatékkal élő emberek munkavállalók, adófizető állampolgárok, ha egy munkahelyen érzékenyítésre, vagy segédanyag összeállítására van szükség, akkor a Narradívák ebben is tudnak segíteni. „Szükség lehet munkavédelmi, vagy tűzvédelmi oktató-videóra jelnyelven. Ha ez egy munkáltatóban felmerül, akkor ő már azért a csoportért tett valamit – fogalmaz a jelnyelvi tolmács.

Jó hír, hogy nemcsak a kultúra és a munka világában, de az élet minden területén találunk előremutató kezdeményezéseket. Nyíregyházáról, Nemes-Nagy Tünde segítségével – aki a Narradívák segítője, és születése óta látássérült – indult el az a folyamat, aminek hála ma a Cafe Frei kávézókban országszerte Braille-írással is olvashatjuk az itallapokat. „Mennyivel egyszerűbb lenne, ha mindenhol elérhető lenne egy Braille- ital- vagy étlap. Azzal mindenki csak nyerne: senkinek nem adna plusz feladatot, hogy felolvassa a menüt, a fogyatékkal élő személy pedig önállóbb lehetne. Ne feledjük, ő is önállóan szeretne mozogni, létezni – pont úgy, mint te” - összegzik a Narradívák. 

Nyitókép: Demeter-Szabó Ildikó és Gazdik Kati