„Elfogadni akkor is, ha épp nem kedves”  – interjú egy örökbefogadó, szakértő anyukával

Szocio

„Elfogadni akkor is, ha épp nem kedves” – interjú egy örökbefogadó, szakértő anyukával

Kiss Zsófia klinikai szakpszichológus, az Ágacska Alapítványnál tart felkészítő tanfolyamokat örökbefogadásra jelentkező szülőknek. Az alapítványnál fontos a hitelesség. Akik itt dolgoznak, nem csak szakmailag, könyvekből, hanem saját tapasztalatból is érintettek. Zsófia maga is örökbefogadó szülő, egy nyolcéves kislány vér szerinti, és egy ötéves kisfiú örökbefogadó anyukája. Hogyan lehet elmondani egy gyereknek, hogy nem mi vagyunk a vér szerinti szülei? Ki fogadhat ma Magyarországon örökbe, miért nem mindegy a bőrszín, és mi a sikeres örökbefogadás titka?

Van egy vér szerinti kislányod és egy örökbefogadott fiad. Vannak örökbefogadás-specifikus nehézségek, amivel szülőként szembesülsz? 

Én ezt nem igazán szoktam elkülöníteni. Nyilván ez a szakmám is, szóval emiatt nagyobb hangsúlyt kap. Mondjuk van, aki rákérdez, amikor kiderül, hogy van egy örökbefogadott gyerekem, hogy „saját gyerekem is van?” Mintha a „másik” kvázi nem lenne az. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy mindkettő saját. Ha el akarom őket különíteni, akkor azt tudom mondani, hogy az egyik fiú, a másik lány, hogy az egyik iskolás, a másik óvodás. Vagy azt is tudom, hogy az egyik vér szerinti, a másik meg nem.

Milyen a kapcsolata a két testvérnek, hogyan fogadta a lányod, amikor megérkezett a tesó?

Nyíltan kezeltük, hogy szeretnénk tesót, de nem megy, és a doktorbácsi megpróbál segíteni. Látta időnként például, hogy injekciókat kapok, akkor tudta ő is, hogy azt azért kapom, hogy hátha lesz kisbaba, de nem lett. Egy idő után pedig arról is kezdtünk vele beszélgetni, hogy van, aki szeretne gyereket, de nem jön össze, és akkor örökbefogad olyan kisbabát, akiről az ő szülei nem tudnak gondoskodni. Vannak örökbefogadásos témájú mesekönyvek, azokat is olvastuk már neki előre.

És amikor jött a tesója, az ugyanolyan természetes volt, mint akinek megszületik a testvére. Ugyanúgy imádják egymást, meg megőrjítik egymást néha.

Mindenen össze tudnak veszni, tehát vannak „te hárommal több franciadrazsét kaptál, mint én” vagy a „te csokiszeleted a nagyobb” komolyságú botrányok. De ugyanakkor meg, amikor bármi van, akkor összefognak.

Jelenleg ki fogadhat örökbe itthon?

Magyar állampolgárok fogadhatnak örökbe nyíltan vagy titkosan, akik alkalmassági határozattal rendelkeznek. Vegyes házaspárok (egyik fél külföldi) titkosan fogadhatnak örökbe, ha életvitelszerűen itt tartózkodnak. Komoly alkalmassági vizsgálaton mennek át: orvosi vizsgálat, pszichológiai alkalmassági vizsgálat, környezettanulmány és egy 40 órás, örökbefogadásra felkészítő tanfolyam elvégzése után kapják meg az alkalmasságról szóló határozatot.

Életkorra nincs meghatározva, hogy ki fogadhat örökbe, csak az, hogy mennyi lehet a maximális életkori különbség az örökbefogadó és a gyerek között. Ez negyvenöt év jelen pillanatban, a házaspár fiatalabb tagjának életkorát figyelembe véve. Tehát, hogyha valaki negyvennyolc éves, akkor is fogadhat örökbe, csak nem újszülöttet, hanem minimum három éves gyereket. Egyébként van egy alsó korhatár is, ami huszonöt év. De nem az szokott a probléma lenni, hogy túl fiatalon jelentkeznek. Inkább az a tipikus történet, hogy próbálkoznak, nem jön össze. Akkor kezdődnek az orvosi vizsgálatok, esetleg orvosi beavatkozások, lombikprogram, és amikor ezek is sikertelennek bizonyulnak, akkor kezdenek örökbefogadni. Akkor azért már többnyire elmúlnak 35-40 évesek.

 

Vannak olyanok is, akik nem tudtak párkapcsolatot kialakítani, vagy nincsenek olyan helyzetben, hogy párkapcsolatuk legyen, de attól még gyereket szeretnének. Egyedülállóként is lehet örökbefogadni, viszont a törvény a házaspárokat előnyben részesíti.

Szerintem az egyik legfontosabb ebben a témában, hogy mindig a gyereknek keresünk szülőt, és nem fordítva.

Van egy gyerek, aki örökbefogadhatóvá válik vagy örökbefogadható, és akkor neki keressük meg a lehető legmegfelelőbb szülőket. Először megyén belül, majd, ha az adott gyereket nem tudják örökbeadni a megyén belül házaspárnak, akkor jönnek az egyedülállók, majd az országos lista.

Kicsit csúnyán hangzik, de mik a tapasztalatok, milyen gyereket keresnek a szülők, vannak-e elvárások?

Nagyjából az örökbefogadni vágyóknak a kétharmada egészséges, fehérbőrű újszülöttet, de legalábbis 0-3 év közti kisbabát szeretne.

De az a legtöbb esetben fontos, hogy fehérbőrű legyen, mert a cigány származást azért sokan elutasítják.

Ez mennyire reális?

Semennyire. Az életkor, az viszonylag objektív paraméter. Az egészségest azzal szokták finomítani, hogy korrigálható egészségi állapotú. Valami olyan enyhébb betegség, amit mégiscsak el tudnak fogadni. A roma származás viszont nagyon ingoványos terület. Mert egyrészről hivatalosan ki a cigány? Aki annak vallja magát. Most egy baba minek vallja magát? Tehát mondjuk egy újszülött esetében értelmetlen ez a kérdés.

Mikor van az ideális pillanat, hogy a gyerek megtudja, hogy őt örökbefogadták?

Ez egy nagyon fontos dolog, hogy ezt nyíltan kezeljük. Erről a tanfolyamon is beszélünk. Szokták kérdezni, hogy „mikor mondtad el neki”? Jó esetben ez nem egy egyszeri elmondás, hanem ebben nő fel. Már eleve beszélünk a gyerekhez akkor is, amikor még nem érti. Nem nevelünk egy kisbabát néma csöndben, merthogy úgyse érti. Nem ültetem le ötévesen, hogy figyelj téged Gábornak hívnak és kisfiú vagy. Tehát ugyanígy ezt a szót is, hogy örökbefogadás, valahogy építsük bele a mindennapokba, természetesen. Nyilván ebben van egy tervezett elem, hogy pl. azt mondom a fiamnak egy örömteli pillanatban, hogy „Annyira szeretlek” és hozzáteszem: „de jó, hogy örökbefogadtunk”.  És ezt érdemes előre gyakorolni, még mikor a baba egészen pici és nem is érti, hogy idővel nekünk is természetesen jöjjön.

De hogyha időről időre mondjuk, hogy örökbefogadtuk, akkor mire a gyerek már ott tart, hogy ezt értse, addigra már teljesen természetes lesz neki.

Sőt, én azt gondolom, hogy a származásról, a cigányságról is így kell beszélni. Amikor egy ilyen pozitív, boldog pillanat van. Amikor babusgatod, vagy játszol, vagy magadhoz öleled, akkor néha mondjuk ki, hogy „jaj de imádom az én kis cigány babámat”. Persze nem lehet erőltetetten, ezt mindenki maga tudja, hogy mi legyen az a mondat, amit majd mond neki. De szerintem az is fontos, hogy a cigány szóval is találkozzon vagy időnként azzal is, hogy bizonytalan a származása, akár cigány is lehet.

 

Hogyan lehet mindezt úgy elmondani, hogy ne érezze magát ettől kevésbé a családhoz tartozónak?

Hazudni sose jó, meg igazából elhallgatni se. De szerintem az a lényeg, hogy az ember saját maga legyen rendben ezzel a dologgal.

Ha én tényleg azt gondolom, hogy mindegy, hogy szültem vagy örökbefogadtam, akkor ezt fogom tudni közvetíteni a gyerek felé is.

Mi most ott tartunk, hogy nekem öt éves a kisfiam, azt tudja, hogy örökbefogadott és azt is, hogy cigány származású lehet. Merthogy ránézésre inkább azt gondolnám, de természetesen ez nem biztos, mivel titkos örökbefogadás volt. Azt is tudja, hogy egy másik néni pocakjából született, sőt, az is benne van a történetében, hogy 6 hónaposan hoztuk haza.

Hogyan lehet felkészíteni egy kisgyereket a családon kívülről, a környezetéből érkező esetleges megjegyzésekre?

Általános iskolában már azért felmerülhet, mert ugye ez az az időszak, amikor az ilyen csúfoldódások kezdődhetnek. Bárkit csúfolhatnak. Akinek szemüvege van vagy vörös a haja vagy aki bármilyen szempontból más. Nyilván egy eltérő bőrszínű gyerek is más, és az alapot adhat a csúfolódásra. De én azt gondolom, hogy azzal lehet mindenkit csúfolni, ami neki fájó pont, amivel nincs rendben.

Ha egy olyan dologgal csúfolnak, ami természetes, az mindig más. Nyilván a csúfolódás az rosszul esik, de maga a téma az kevésbé fájdalmas, ha jól kezeljük.

Mert magát a csúfolódást tényleg nem lehet megúszni.

Vannak olyan mondatok, amik minden örökbefogadásnál előjönnek előbb-utóbb például, hogy „kik az igazi szüleim”? Mondjuk kamaszkorban? 

Ha a gyerek ebben nő fel, akkor nem lesz kérdés számára, hogy kik az igazi szülei. Az, hogy vannak vérszerinti szülei vagy az, hogy nem én szültem, az egyértelmű. De ilyen szempontból a kamaszkor sem lesz egy olyan pillanat, amikor majd újra ezek a kérdések felmerülnek, hanem folyamatosan ott vannak. Viszont a törvény az 14 éves kortól lehetővé teszi, hogy az örökbefogadott gyerekek megkereshessék a vér szerinti szüleiket. Bemehet a gyámhivatalba a gyerek – akár az örökbefogadó szüleivel együtt – és akkor kiküldenek egy hivatalos levelet a vér szerinti szülőnek, hogy szeretné őt megkeresni a vér szerinti gyermeke. Ha egyáltalán megkapja ezt a levelet – mert gondoljunk bele, hogy minimum 14 éves időtartamról beszélünk, változhatott a cím, a tartózkodási hely – és a szülő ezen a ponton úgy dönt, hogy ő nem szeretné, akkor megáll a történet. Ha azt mondja, hogy rendben van, akkor szabályozott keretek között, a gyámhivatalban tudnak találkozni. De inkább az a tapasztalat, hogy mindez nem 14 évesen történik meg. Egy 14 éves gyerek azzal van elfoglalva, hogy hol tanuljon tovább, bulizik, felvételizik, szerelmes. Ez egy nagyon érzékeny időszaka a kamaszkornak, amikor kialakul az identitása. Mit akarna egy gyakorlatilag idegen felnőttől? Inkább később, jellemzően a húszas évek közepe, vége felé, vagy még azután, amikor mondjuk ő is saját családot alapít, akkor szokott jönni a kérdés, hogy mégis kitől származik ő.

Ha jó a kapcsolata az örökbefogadó szüleivel, akkor nem fog elpártolni tőlük.

Örökbefogadás előtt ez egy létező félelem, hogy „egyszer csak majd lecserél minket”. Dehogy cserél le! Én azt gondolom, hogy a kötődést folyamatosan építjük ki a gyerekünkkel, függetlenül attól, hogy örökbefogadott vagy vér szerinti. Persze a gyerekek szeretnék hallani, hogy nem velük volt a baj, nem ők a hibásak, amiért lemondtak a nevelésükről. Nyilván szoktunk ilyeneket mondani, csak talán a vér szerinti szülő szájából más. Ha megvalósul ez a találkozás, a vér szerinti szülő általában olyasmivel kezd, hogy „ne haragudj”. És szeretne megbizonyosodjon arról, hogy tényleg jó helyen van a gyereke, jól van, jó döntést hozott az ő érdekében. Mert ez egy nagyon fontos, nagyon nehéz és nagyon tiszteletreméltó döntés.

 
Mitől lesz sikeres egy örökbefogadás?

Alapvetően akkor lesz sikeres az örökbefogadás, ha ezt a gyereket mi tényleg el tudjuk fogadni. Az Ágacskánál van egy csoportunk, a Tokkal-vonóval, aminek a címe tulajdonképpen ebből jött.

Tokkal-vonóval elfogadni. És nemcsak akkor, ha hasonlít rám, nemcsak akkor, ha kedves velem, nemcsak akkor, ha egyetemre megy, hanem úgy, ahogy van.

Csak azért, hogy esetleg hamarabb gyerekhez jussunk nem szabad kompromisszumokat kötni. Hogy „hát alapvetően pici babát szeretnék, de mindegy talán előrébb kerülök, ha idősebb gyereket bevállalok”. De ha közben nem fogom tudni őt elfogadni, akkor az első nagyobb nehézségnél, problémánál azt fogom érezni, hogy mégsem őt kellett volna. Holott minden gyerek nevelése során van probléma. De ha elfogadom, akkor nem úgy fogom megélni, hogy  tévedtem és boldogtalan vagyok, hanem úgy, hogy az az én gyerekemnek a problémája. Aki teljesen elutasítja, hogy a gyereke esetleg cigány származású legyen, az ne fogadjon örökbe, mert semmilyen garancia nincs rá, hogy nem lesz az. Nem kell mindenkinek örökbe fogadni, mert a gyereknek lesz rossz, ha olyan szülők nevelik, akik nem tudják őt feltétel nélkül, teljesen elfogadni. Sikertelen örökbefogadásnál nyilván a legrosszabb verzió, amikor felbontásra kerül az örökbefogadás, de éppen elég az is, hogyha szenvednek a benne levők. De persze ez vér szerintiekre is abszolút igaz. Én pszichológusként dolgozom, és nagyon sokszor a nem örökbefogadott felnőtteknél is ezt látom a legnagyobb problémának, hogy a szülő nem tudja feltétel nélkül szeretni a gyereket, és ez pszichés problémákhoz, önértékelési zavarokhoz vezet.

Vér szerinti és örökbefogadó szülőként is el kell tudnunk fogadni a gyereket, és nem a saját elvárásainkat megpróbálni keresztülvinni rajta, vagy a meg nem valósított álmainkat ráerőltetni.

Jó esetben a leendő szülők kellő önismerettel, és a korábban megélt veszteségeket feldolgozva vágnak bele az örökbefogadásba. Érdemes ebbe időt és energiát fektetni, hiszen az örökbefogadás egy életre szól.

Ajánljuk még:

A tudományban is úgy hiszünk, mint Istenben?
Érdekes beszélgetést folytattam a minap egy tinédzserrel. Azt mondta, hogy szerinte a vallás a fejletlen emberi társadalmak jellemzője, de ahogy egyre többet tudunk a világ működéséről, úgy lesz egyre kisebb a jelentősége. Ha mindenre van tudományos magyarázat, akkor a hitnek nem marad semmi szerepe. A fejlődés útja a tudomány és nem a hit. „Ez a te hited?” – kérdeztem. Mert szerintem mind hiszünk valamiben.