Egyház és szexuális zaklatás: évszázados eltusolás után jöhet a fordulat

 „Pető Attila vagyok, 35 éves, és azért vagyok itt, hogy bátorítást nyújtsak a fiataloknak, akik reményeim szerint ugyanúgy kiállnak majd a nyilvánosság elé, és vállalják a történetüket” – hangzik a Partizán csatornán megjelent videó elején. A korábban megannyi interjút adó A. most először vállalta tragikus történetét arcának és nevének megmutatásával.

Attila a kétezres évek elején-közepén vált lelki vezetőjének, bizalmasának, egy papnak áldozatává. Az atya az akkor kamasz fiút – és mint később kiderült, több más áldozatot is – szexuálisan zaklatta; kettesben maradva pólója alatt simogatta, nyakát csókolgatta, nemi szervét fogdosta. Attila először tinédzserként, 2003-ban jelentette a zaklatást, és akkortól kezdődően harcol, mind a mai napig, hogy értő fülekre találjon, az egyházi vezetők elismerjék igazát. Azt akarta, hogy zaklatóját tiltsák el a papi szolgálattól és a gyerekekkel való munkától, az egyház és az illetékesek pedig kérjenek bocsánatot tőle. Előbbi megtörtént 2016-ban, utóbbi viszont még várat magára. Jelenleg Attila perben áll; az egyházmegye elöljárói feljelentették zaklatásért.

Öt nap alatt 136 000 ember nézte meg a felkavaró videót, rengeteg fórumon olvashatunk az egyházi emberek által elkövetett tagadhatatlan bűnökről, ami kapcsán sokan ítéletet mondanak a közösségről. Az a tapasztalat, hogy a katolikus egyház sokszor nem képes megfelelő módon viszonyulni az áldozatokhoz, az is nyilvánvaló, hogy laikusok százainak egésznek hitt félinformációk és intenzív érzelmek akadályozzák tisztánlátását.

Cikkünkben arra keressük a választ, hogy az Attila esete nyomán feltárt egyházi viselkedésmód miből fakadhat, és vajon az ismert reakciókon túl milyen válaszokat adnak a katolikus közösségek az egyre gyakrabban napfényre kerülő bántalmazási ügyekre. Ehhez a gyermekjogász, dr. Benyusz Márta segítségét kértük.

Változó tendenciák: átláthatóságra törekedne az egyház, de göröngyös az út

„Percenként szisszentem fel Attila történetét hallgatva, mert hibát hibára halmoztak azok, akiktől ő segítséget várt. Elfogadhatatlan, hogy mai napig ott tart az ő ügye, ahol” – szögezte le Benyusz Márta. Szerinte ahhoz, hogy változni tudjon az egyház – és az egész világ – hozzáállása a bántalmazással kapcsolatban, érzékenyítésre és szemléletváltásra lenne szükség. „Alapvetés lenne onnan kiindulni, hogy hiszünk az áldozatnak és segíteni akarunk neki. Ha ez megvan, akkor működésbe léphet sok átlátható szabály mentén működő  mechanizmus, ami biztosítja, hogy valóban tudjunk az áldozatoknak segíteni. Ebben a munkában

az egyházon belül egyelőre jó tízéves lemaradásban vagyunk.”

Ezen lemaradás mielőbbi behozatalára vállalkozott egy évvel ezelőtt a Szerzetesi Iroda. Létrehozták az Emberi Méltóság Munkacsoportot, ahol egy jogi, pszichológiai, gyermekvédelmi és pedagógiai szempontból is naprakész stratégián dolgoztak, majd egy ötéves tervet készítettek, amit a szerzetesi fenntartású intézményekben szeretnének megvalósítani. Januárban ezt elfogadta az elnökség és pénzt is különített el rá. „Szeretnénk friss szemlélettel új szakmai alapokra helyezni az intézmények működését, amiben a résztvevőknek lehetősége lenne felismerni azokat az esetleges hibákat, erőszakcselekedeteket, amik megszokottá váltak a közösségben, és megelőzni az új esetek kialakulását. Hatalmas munka ez, ami a világban sincsen még elvégezve, hiszen a szemléletváltás sehol nem ment végbe hiánytalanul” – állítja Márta.

Munkájuknak célja az is, hogy ha egy Attila ügyéhez hasonló, bármilyen egyházhoz kapcsolódó bántalmazásról értesül ma valaki, világos legyen, miképpen tud hatékonyan segíteni az áldozatnak. Attila például nem az elfogadással, a segíteni akarással találkozott, ráadásul mikor megnyílt a felnőttek felé, azoknak nem volt a kezében olyan eszköz, amivel azonnal segíteni tudtak volna, nem létezett olyan struktúra, ami mentén elindulhattak volna. Ezt egy eljárásrend kialakításával orvosolja a Szerzetesi Iroda is, illetve mára több egyházmegye honlapján elérhető egy olyan felület, amin az erőszakcselekedeteket be lehet jelenteni. Ezeket a jelentéseket aztán egy pszichológusokból és jogászokból álló munkacsoport vizsgálja ki.

„Jogászként határozottan azt gondolom, hogy amennyiben a bűncselekményről, például egy kiskorú veszélyeztetéséről van szó, egyértelműen a világi törvények vonatkoznak az egyházi személyekre is, ilyen esetben már nem beszélhetünk egy vallási közösség belső ügyéről” – emeli ki Márta.

Nagy támogatást és rendkívül erős legitimációt ad a Szerzetesi Iroda munkájának, hogy XVI. Benedek pápa már foglalkozott a szexuális visszaélések témájával, utódja, Ferenc pápa pedig 2017-ben zéró toleranciát hirdetett az agresszióval és a bántalmazással szemben. Ugyanakkor több száz éves beidegződéseket, téves rutint kell most felülírni – nem csak az egyházban –, így bármennyire is szeretnénk, a megoldás nem érkezhet egyik napról a másikra. De esetről esetre, nyílt kommunikációt folytatva, átlátható keretek között egyre több bűn láthatna napvilágot, ami segíti a szükséges és elkerülhetetlen szembenézést és az ügyek emberségesebb kezelését,  ami egyfajta megtisztulást hozna. A valódi megtisztulás azonban a szemléletváltásban van, abban, ha a Ferenc pápa által is előirányzott gondolatok veszik át a rosszul rögzült minták helyét.

Egyház és zaklatás: „természetszerűen” kéz a kézben járnak?

Márta szerint a tévhittel ellentétben nem a cölibátuson múlik az, mennyi és milyen fajta visszaélések vannak az egyházban, hanem azon, hogy közösségük erősen patriarchális és hierarchikus, így könnyebben kialakul egy erőszakmechanizmus a rendszerben. „Nem gondolom, hogy jelentősen több bántalmazás lenne az egyházban, mint a színházban, az állami iskolákban, vagy más, hasonló struktúrában működő helyen. Viszont az egyház felelősségét mégis nagyobbnak látom, mert szeretetet, biztonságot kellene közvetítenie a külvilág felé, így jóval nagyobb a kontraszt, hangosabban szól egy-egy nyilvánosságra kerülő ügy” – mondja a szakember.

Össztársadalmi probléma, hogy a hasonló ügyek eltusolása évszázadok óta zajlik, az egyházban is,

és kétségtelenül ront az egyház megítélésén a kései ébredés. Márta szerint ennek az is az oka, hogy „nem szeretünk az elkövetőkre gondolni, de velük is kell tudni kezdeni valamit. És ebben Isten tanítása egyértelmű: a bűnösnek, ha megbánja tettét, meg kell bocsátanunk. A takargatás, a papok felmentése sokszor nem rosszindulatból fakad, hanem a tudatlanságból és a rosszul kezelt megbocsátásból – ez természetesen nem ment fel senkit, aki hallgat és elfordítja a fejét, de talán egy kicsit segít megérteni és közelebb kerülni a miértekhez. Itt ismét beköszön a szemléletváltás szükségessége és megkerülhetetlensége, azaz, hogy elsősorban az áldozatot kell nézni, az ő szükségleteire kell érzékenyen figyelemmel lenni, így megelőzhető a bűn elfedése. Hozzáteszi: Ferenc pápa a szexuális bántalmazással és az erőszakkal szemben zéró toleranciát hirdetett egyházában, az egyház tanítása szerint nem magával az emberrel szemben kell zéró toleranciával fellépni, hanem azzal a tettel szemben, amit elkövet. Az erőszakra nincs és nem is lehet mentség – különösen, ha az egyházról beszélünk, amitől példamutatást, érzékenységet és e világon túlmutató jóságot várnak az emberek.

Mielőtt pálcát törnénk az egyház felett, fontos látni azt is, hogy az egyház nem egyenlő az egyházat alkotó emberek összességével. Az egyház mint intézmény nem tökéletes, s az egyház emberei is követnek el vétkeket nap nap után. Az egyház pedig sok évszázados, hibásan rögzült automatizmusokkal élve mégis a megbocsátás köpenyébe burkolva eltusolt és sajnos jó eséllyel eltusol ma is hasonló ügyeket.  

Ennek ellenére az egyház nem a bűn forrása, a rossz emberek gyülekezete, az aberráltak közössége. Az egyház éppen olyan, mint a többi, szigorúan hierarchikus, természetéből fakadóan tökéletlen rendszer, aminek ezernyi alkotóeleme van. Amiképpen Attila ügyében egy-egy papon, a felettesén és a felettes felettesén múlt, hogy egyre rosszabb fordulatokat vett a férfi története, úgy a változás is egyéneken, felelős papokon és laikus szakembereken múlhat. A pápa már kiállt az áldozatok mellett, így a vezetés már tett a fordulatért, azonban „nagy hajó lévén”, fordulni csak lassan tudnak, és

sok múlik a kisebb és még kisebb egységek vezetőin is.

A negatív példák mellett hazánkban jó irányba mutató változások is vannak: Kiss István, Didák testvér például a Szerzetesi Iroda támogatásával és sok, az egyházhoz tartozó tenni akaró szakember segítségével minden követ megmozgat annak érdekében, hogy köreikben az esetleges bűnökre, hibákra fény derüljön, a szeretet törvénye kerüljön előtérbe és világi valamint egyházi szemmel nézve is mind inkább feddhetetlen közösséget alkossanak. Ha terveiket sikerülne a számos szerzetesi fenntartású intézményben megvalósítani, az olyan erővel bírna, ami nemcsak az egyházi, de a világi körökben is példaértékű volna idehaza.