Egyforma emberek élnek együtt egy egyforma világban: ilyen megfelelni mindennek és mindenkinek

Középső gyerek vagyok, valószínűleg ez is nagy szerepet játszott abban, hogy gyerekkoromban a másoknak való megfelelés volt életem egyik meghatározó eleme. Különösen a szüleimtől jövő (vélt és/vagy valós) elvárások határozták meg a döntéseimet. Suli után nem csavarogtam, házit írtam és tanultam másnapra. Az iskolában mindig ötös volt a magatartásom, egyszerűen nem tudtam volna elviselni a szégyent, hogy valaki rosszat gondol rólam. Vagy legalábbis mást, mint amit én szerettem volna. Jó gyerek voltam. Jó kislány, aki mindig mindent megcsinál, mindig segít és mindig azt teszi, amit elvárnak tőle mások. Szabálykövető – mindig, minden körülmények között.

Az idő múlásával és azzal, hogy a világot, valamint annak működését egyre jobban megismertem (és persze magamat is), igyekeztem levetkőzni ezt a fajta szorongásomat. Azt, hogy tökéletesen teljesítsem, amit szerintem várnak és elvárnak tőlem. Hogy elhitessem magammal, hogy én is úgy gondolom, én is azt akarom.

Az első lépések között volt például, hogy nem mosolyogtam egész nap. Nem játszottam meg, hogy minden rendben, felvállaltam a rossz hangulatomat. Bagatellnek tűnhet, de nagy lépés volt. Aztán megpróbáltam nemet mondani, amikor úgy éreztem, olyasmit kérnek tőlem, amit valamiért nem tudok megtenni. Igaz, beleizzadtam, nem ment könnyedén a nemet mondás, sőt: a mai napig küzdök vele. A változás azonban hatalmas ahhoz képest, hogy korábban mindent (de tényleg mindent) elvállaltam.

Talán az egész „nem megfelelés” ott csúcsosodott ki, amikor bejelentettem, hogy felmondok a „hagyományos” (bejárós) munkahelyemen, és online fogok dolgozni, vagy szezonális munkákat vállalok – és egy lakóautóban fogok élni, amivel valahol a tengerparton parkolunk. Ez minden elvárásnak ellentmondott, nemcsak a szüleim, de azt hiszem általában a társadalom szemében is, hiszen hogy képzelem, hogy nem egy kőépületben lakom, és nem nyolctól négyig dolgozom „normális” fizetésért, ahogy a „rendes” emberek?! (Ez a projekt egyébként nem jött össze, legalábbis nem úgy, ahogy elképzeltem. De akkor sem adok igazat azoknak, akik szerint nem volt jó ötlet legalább megpróbálni!)

Közösségépítés és együttműködés: van értelme megfelelni!

Ilyen úttal a hátam mögött is hiszem, hogy az együttélés elkerülhetetlen része az együttműködés, amihez hozzátartozik, hogy mások elvárásainak eleget tegyünk még akkor is, ha tehernek érezzük az adott feladatot.

Kicsit ijesztő belegondolni, hogy mi lenne egy elvárások nélkül működő csoportban vagy társadalomban! Hogy miért? Mert a másoknak való megfelelés segítségével közösen létrehozhatunk egy biztonsági hálót, amely lehetővé teszi, hogy a csoport segítse azokat, akik nem akarnak megfelelni az elvárásoknak. Például ha az az elvárás, hogy a közösség biztonsága, vagy túlélése érdekében mindenki csíkos pólót viseljen, az az egy-két tag, akik mégis kockásat hordanak, még mindig nagyobb biztonságban vannak, mintha senki nem követné az elvárásokat. És remélhetőleg más területen ők is követik a csoport elvárásait, így segítve a többi tagot.

Együtt dolgozni, egy közösségért, hogy az jól működjön – ehhez is mindenképp szükség van arra, hogy a tagok megfeleljenek a csoport elvárásainak. Ahogyan szabályok betartása is közös érdek: ha egy csoportban mindenki azt csinálná, amit akar és úgy, ahogy akarja,  könnyen élhetetlenné válhatna a tagok számára a közösség, fel is bomlana. Még a barátságok is szabályok mentén működnek, amiket ha valaki megszeg, az következményekkel jár. Nyomást helyezünk egymásra, ami segíthet elérni a célunkat.

A másoknak való megfelelés segíthet abban is, hogy felhagyjunk a rossz szokásainkkal. Például ha a barátaink rossz szemmel nézik, hogy mindig, mindenhonnan elkésünk, emiatt törekedhetünk a pontosságra, míg végül az a szokásunkká válhat. S ugyanígy kialakíthatunk jó szokásokat is: például, ha a környezetünkben többen rendszeresen edzenek reggelente, hajlamosak vagyunk mi is hasonlóan tenni, mintha elvárás lenne, mert csatlakozni szeretnénk mi is a programhoz.

Hátrány is akad

Természetesen (?) hátrányunk is származhat a túlzott igazodásból. Egyes megfigyelések és kutatások szerint a megfelelési kényszer gátolhatja az egyén személyes fejlődését. Elveszíthetjük az egyéniségünket, egyediségünket: olyasmikre vesznek rá bennünket egy csoportban, amely dolgokat egyébként kerülnénk. De mert ez az elvárás, megtesszük, hogy mások szemében is „elég jók” legyünk. Ez akár azt is jelentheti, hogy ellentétesen viselkedünk azzal, mint amit az értékrendszerünk diktál. Az egyedi jegyek megszűnésével pedig egyre halványulhat, egyre kevésbé lehet jellemző a sokszínűség és sokféleség:

egyforma emberek élnek együtt egy egyforma világban.

A környezeti vagy társadalmi elutasítástól való félelemmel a legtöbb ember szembesül az élete során. Ilyenkor szinte vakon követjük azokat, akikhez hasonlítani szeretnénk, akiknek a csoportjába szeretnénk tartozni. S ha a véleményünk mégsem egyezne valamiben a csoport által elfogadottakkal, jó eséllyel olyan befolyások érhetnek bennünket, amik arra ösztönözhetnek, hogy meggondoljuk magunkat. Ez a fajta (el)nyomás pedig akár depresszióhoz is vezethet. És függőséget is okozhat: egyesek könnyen rászokhatnak arra, hogy nem kell gondolkozni, majd a csoport, vagy annak vezetői megteszik helyette. 

A megfelelés nem ösztönzi az egyént a változásra vagy változtatásra, szinte automatikusan tesszük a dolgunkat úgy, ahogy szerintünk elvárható tőlünk. Mert mások is úgy csinálják, miért kellene nekünk másképp tennünk?

Nos, ha kicsiben is, de én éppen ez ellen próbáltam tenni akkor, amikor az elvárásokkal ellentétben nemet mondtam a hétvégi munkára és inkább sétáltam, kikapcsolódtam, jól éreztem magam. Vagy amikor beköltöztem néhány hónapra egy lakóautóba, és reggelizés közben nem az aznapi meetingre készültem, hanem a kikötőbe, megnézni a vitorlásokat. Szükség van a megfelelésre, mások követésére, a csoporthoz tartozásra. De nem minden áron.