„Beszéljük meg a temetésemet!”

Vannak témák, amikről az emberek nem szeretnek beszélni, mert nem illik. Egészen addig így van ez, míg mi magunk is megérezzük a szavak hiányát, a némaság súlyát. Ilyen téma a halál, illetve a temetés. Nekem nem mindegy, milyen körülmények között fogom megtenni az utolsó földi utamat, és hiszem: a férjemnek sem volt az.

A temetésre való ruhám még nincs meg, de régen elhatároztam: egy gyönyörű, szitakötőt formázó bross lesz rajtam, illetve minden ékszerem mellettem lesz egy szatén szatyorban. Úgy terveztem, a kedvenc állatomat nem öletem meg és fektetem magam mellém, mint az ókori egyiptomiak – szerényen megelégszem a számomra fontos ékszereimmel. Utóbb anyukám erről is lebeszélt, mondván, sírrablók ma is vannak.

Ekkor eszembe jutott, hogy olvastam valahol, az emberi test hamujából gyémántot lehet készíteni. Elhatároztam, gyémánt leszek! Megkérdeztem a férjemet, ő mit szólna ehhez. Rám nézett, és már a tekintetéből láttam, nem rajong az ötletemért. Azért még odaböktem, jó, nem leszek gyémánt, legfeljebb minden éjjel visszajárok a lakásba kisérteni, kapcsolgatom a tévét és a villanyt. Zoli ekkor közölte, szerinte hogy sokkal fontosabb, hogy az ő temetését beszéljük meg. Rosszindulatú agydaganata volt, astrocytoma, ami a beszédközpontjában helyezkedett el. 

Nem volt életünk legkellemesebb beszélgetése, de mindenképpen fontos volt, mindkettőnknek. Nem kerülgethettük, nem tagadhattuk el. Szükség volt rá, mert hiszem: az emberi méltósághoz és a méltó halálhoz hozzátartozik, hogy az érintett a saját akarata döntsön a végtisztességet illetően. Zoli is így gondolta, meg is mondta: „itthon szeretnék meghalni, nem kórházban”. A meghatározó mondata után kiválasztotta, hogy melyik öltöny és cipő legyen rajta. Megjegyeztem.

A következő kérdés a sírhely ügye volt. Elkezdtem nyugdíjas nénikkel barátkozni, gondolván, ők biztos tudják a bennfentes információkat. Ahogy egyre többször üdvözöltük egymást ismerősként az utcán, a lakótelepen, egyre jobban kikristályosodott, hogy nemcsak engem foglalkoztat a temetés.

Ahány ember, annyi élettörténet, mindegyik más, de egyvalamiben hasonlóak vagyunk: foglalkoztat bennünket a halál. Szerintem fontos, hogy megnyugodhasson az ember, van hova temetkeznie, és van, aki gondoskodik a sírjáról. Nem utolsósorban maga dönthet arról, milyen formában búcsúztassák el. Nem beszélünk róla, sokszor a legközelebbi családtagjainkról sem tudjuk, mit akar. Pedig mennyi eldöntendő kérdés van! Nem mindegy, hogy egyházi temetést szeretne-e vagy nem? Koporsót szeretne vagy inkább hamvasztást? Ki legyen ott a temetésen?

Hiszem, hogy ezekről a kérdésekről beszélni kell. Humorral, őszinteséggel, vagy ha csak úgy megy, akkor feszengéssel.

De muszáj. Már csak azért is, mert tudom: a beszélgetések alatt döbbentek rá páran, nem érdemes haragot tartani a rokonokkal, fel kell oldani az akár több évtizedes némaságot. 

És idővel kell arról is beszélni, mindenki érdekében, hogy szerintünk mi történik a halál után? A fiam szerint a lélek felsétál egy lépcsőn a felhők közé. Mamával többször volt már temetőben, de egyszer sem találta meg azt a lépcsőt, holott nagyon kereste. Ez a kép nekem is tetszett, habár, mint hivatalos aggódó, már előre féltem, nehogy a férjem elessen és összetörje magát a felfele vezető úton. Mama megnyugtatott, hogy ez nem fog előfordulni, mert mindenki úgy kerül a Mennyországba, hogy nincsenek testi kínjai. 

Férjemet megeskettem, az első dolga az legyen, hogy megkeresi a fenti „jóléti illetékest” és intéz minimum egy lottó ötöst, egy lakásfelújítást, jól fizető állást, a fiunknak iskolai sikereket, kényelmes életet. Ha közbenjárt minden témában, küldjön égi jelet. Venni fogom az adást.

Azóta kiélezett érzékszervekkel figyelem a nem megszokott dolgokat.

Időről időre megbizonyosodom róla: küldi a jeleket. Ilyen az például, mikor tollas háttal megyek a munkahelyemre. Teljesen mindegy, hogy a tollpárnából vagy a kabátomból került oda, mert én tudom, hogy Zoli jelen van, itt van, intézkedik. Elengedtük őt, de visszajár. Szívesen látjuk, halljuk, érezzük őt. És amúgy is mindenben benne van. A fiunk mozdulataiban, a nevetésében, a gesztusaiban, tulajdonképpen halhatatlanná vált azáltal, hogy Kori génjeiben tovább él.

Én pedig azt a lenyomatot örökítem tovább, amit a betegsége 15 évében együtt éltünk át. A zsigereimben van. Kitörölhetetlen, megmásíthatatlan, felejthetetlen, fájdalmas és tragikus. „Az Úr énnéken őriző pásztorom” – ezt írattuk a sírkövére.

Az én nevem mellé  is ezt fogom, de utána zárójelben odaíratom, hogy „Én megmondtam”.