Az elhallgatott múlt is folytatódik: transzgenerációs adok-kapok a gyakorlatban

Talán nyolcéves lehettem, amikor az iskolában az osztályfőnököm, ilyenkor, november tájékán, ügyeletes angyallá nevezett ki engem és egy barátnőmet. Nem voltunk kiváltságosok (talán csak egy kicsit), mert másokat királynak, pásztornak, Máriának vagy éppen fogadósnak és fogadósnénak jelölt ki. Kezünkbe kaptunk egy kézzel másolt, gyöngybetűkkel írt szöveget, és kezdetét vette a hetekig tartó készülődés.

Emlékszem, ahogy pár napra rá már nagymamám hatalmas szekrényében kutattunk anyukám elsőáldozó – vagy ahogy felénk mondják: kismenyasszonyi – ruhája után, hogy ha már egyszer kiválasztottak, tényleg igazi angyal lehessek. Elő is került a papírdoboz, benne a gondosan összehajtogatott kinccsel. Egy kissé nagy volt még rám, „szekrényszaga” is volt, meg is kellett ölteni a derekánál, de nem bántam! Csipkés volt, a földig ért és fantasztikusan pörgött, csakúgy, mint az igazi menyasszonyoké!

A szomszédban lakó dédnagyanyámra is csakhamar átragadt az én gyermeki izgatottságom, ő is becsatlakozott az iskolás projektbe. A görbebotját kölcsönadta az egyik kispásztornak, és előkerült az akkor már egy évtizede halott dédnagyapám kalapja is, amit a fogadóst játszó osztálytársam kapott meg az előadás erejéig, szigorúan fejvesztés terhe mellett.

Aztán beérett a gyakorlás gyümölcse: a karácsonyt megelőző napokban igazi helyi sztárok lettünk, mi, másodikosok. Betlehemeztünk az iskolában, meghívtak minket a nyugdíjas klubba, a csemadok (a felvidéki magyarság legnagyobb taglétszámú kulturális szervezete – a szerk.) karácsonyi ünnepségére a kultúrházba, és ha emlékeim nem csalnak, talán még a polgármesteri hivatalba is! Roadshow volt a javából! 

Ma ez már történelem.

Manapság a boltok egész évben roskadoznak az akciós, csillogó-villogó jelmezektől. Két kattintás a telefonon, s a futár házhoz hoz bármit is. Ma már nem kell a mamát meg a dédit bevonni, ha angyaljelmezre van szükségünk. Jó esetben csak WhatsAppon látják, már utólag, hogy mi történt az iskolában, ha egyáltalán látják.

A folyamatos rohanásban, megfelelni vágyásban pedig talán észre sem vesszük, hogy

rengeteg „régi” mesével, huncut összekacsintással, fejsimogatással leszünk szegényebbek.

Ma már tagadhatatlan, hogy a generációk egymástól való eltávolodása drámai hatással van mindannyiunkra. Magányosnak, sokszor elveszettnek érezzük magunkat, és egyre kevesebb a lelki muníciónk, hogy kezelni tudjuk a hétköznapok és a krízisek feszültségeit – ezt már a pszichológusok is tapasztalják.

Amikor én annakidején az iskolából hazabicikliztem, és csillogó szemekkel közöltem, hogy angyal leszek, és ehhez kell egy ruha, a felnőttek körülöttem nem estek pánikba, pedig azon a vidéki településen egyáltalán nem volt túlkínálat angyalruhákból. A nagyszekrény előtt állva sem volt „tudományos” a múlt felidézése, ahogy hagyományok ápolása sem. Mégis, az együttlét, azzal, hogy tanultam a rokonoktól és a történeteikből, egy tudományosan leírható eredményt hozott: skill setekre tettem szert. Skill seteknek nevezi a szakirodalom azt a tudást, képességet és tapasztalatot, amire különböző feladatok ellátásakor szükségünk lehet – márpedig én sok ilyen tudásmaggal gyarapodtam azon az adventen.

Ugyanígy tapasztalatot szereztem a reziliencia és a mindfulness kapcsán is – holott a múlt évezred falvaiban nemigen használtunk ilyen szavakat mi sem. Gyakorlati oldalról ismertem meg, mit is jelentenek. 

A keresés közben azt is elmesélték, hogy amikor a helyben nem volt választék, olyan opció meg sem fordult a fejükben, hogy anyukám ne legyen elsőáldozó. A fehér anyagot hosszú hetekig tartó levelezés után a áttelepített rokonok vonaton, a táskájuk mélyére rejtve hozták át a csehszlovák határon egy magyarországi méteráruboltból, hogy aztán ezt a nagy becsben tartott, drága „csipkét” Molnár néni, a falu varrónője kapja meg és anyukám termetére szabva, kézzel öltögetve alkossa meg A Ruhát.

Tankönyvi példája ez a reziliens viselkedésnek: rugalmas ellenállási képességről tanúskodtak nagyszüleim, mikor minden problémán átevickélve elérték céljukat, lányuk elsőáldozó lett.

Évekkel később ezt a történetet én tátott szájjal hallgattam. Egy mesevilágba csöppentem, ahol a hős a nagypapa meg a nagymama volt, akik legyőztek minden eléjük kerülő sárkányt. Mert sárkány mindig volt. Néha úgy hívták, hogy szövetkezet, néha úgy, hogy határőr, máskor hangos szomszéd. És mindig volt valamilyen megküzdés, támogatók és végül megoldás is. Erről egészen kicsi gyerekként hallhattam, mert beszéltek hozzám, beszélgettek velem. Tudatos jelenléttel voltunk, értő figyelemmel – részben ezt tanítaná ma (újra) az embereknek a mindfulness mozgalma.

Az a bizonyos „kismenyasszonyruha”, bármilyen régi és állott szagú volt, sokkal többet jelentett egy összefércelt textildarabnál. Keresése, próbája közben, ma már felnőtt fejjel tudom, hogy sokkal többet kaptam, mint egy jelmezt egy színdarabhoz. Mert hallhattam a felnőttek vívódásaikról, a föléjük tornyosuló, néha leküzdhetetlennek tűnő akadályokról. És legfőképp megtanultam azt, hogy a pillanatnyi hatalmasnak tűnő nehézségeimmel nem vagyok egyedül! Hogy ha egy kihívás előtt állok, akkor támaszkodhatok egy olyan hálózatra, amely a múltban sokszor megoldott már számos kihívást, és ha fizikailag nincsenek is jelen velem, már rájuk gondolva is erősebbnek érzem magam.

Ilyen csomaggal a hátam mögött lettem pszichológus. Tanultam arról, mi mindent kaphat örökül egy ember otthonról, és így csak még jobban értékeltem azt, amit magammal hoztam.

Évek óta traumatikus emlékek kutatásával foglalkozom. Meghallgatok többnyire idős embereket arról, hogyan húzta ki a lábuk alól a talajt a huszadik század történelme, miképp bánt el velük a politika, a gazdaság vagy valamely ideológia. Elmesélik nekem a megpróbáltatásaikat, és ezáltal minden esetben részletesen beszámolnak arról is, kik voltak cinkos segítőik és melyek voltak azok a stratégiák, amelyekre támaszkodva kievickéltek az összes, olykor tragikusan nehéz élethelyzetből.

Már a kutatói pályám elején felfigyeltem arra, hogy

interjúalanyaim gyakran szóba hozzák, mennyire sajnálják, hogy a családjukban nem téma többé a múlt.

Az esetek többségében szomorúan konstatálták, hogy ha az ő unokáikat kérdezném a család múltjáról, tőlük bizony nem sok mindent hallanék. Ez a mondat belém ivódott.

Szerettem volna megtalálni a módját, hogy a tudást, amelyet rám bíztak, valamiképp tovább adjam. Tudatosan kerestem azokat a csatornákat, amelyek közvetíteni tudják a családi múlt mint erőforrás üzenetét. Azt a gondolatot, hogy ha ismerjük, elfogadjuk a múltunkat, az a jelenünket is befolyásolja – mert tudtam, hogy az elbeszélt, de az elhallgatott múlt is folytatódik.

Először egy Facebook-oldalt, a szülőfalumról elnevezett Perbetei Életmesék oldalát hoztam létre. Történeteket gyűjtöttem idősektől, és igyekeztem olyanformán megosztani ezeket a fiatalokkal, hogy ők is magukénak érezzék, izgalmasnak lássák őket. Az oldal sikerét látva megszületett Vibók Ildivel írt, beszÉLJ! című könyvünk, amely egy csehszlovákiai magyar család történetét meséli el a huszadik század legsötétebb évtizedében, amikor mondvacsinált okok miatt nagyon sok ember elveszítette az otthonát. A történet a gyerekek perspektíváján keresztül bontakozik ki. A kötetben a máig nagyon érzékeny témák, a deportáció és kényszermunka feldolgozását sok kérdéssel és művészetterápiás eszköztárt is felvonultató játékkal segítjük. Ezzel is azon igyekszünk, hogy végre mindannyian elkezdjünk beszélgetni arról, ami a saját családjainkban történt, és növekedjük is általa. A tudomány már segít nevén nevezni a problémákat, és mód is van arra, hogy ha elakadunk, külső segítséget kérjünk.

Hiszek abban, hogy ha a családi múltat, még ha nehéz sorsokkal, megpróbáltatásokkal teli is, akkor sem szabad kizárni a tudatunkból vagy titkolni a fiatalabb családtagok elől. Ha tabusítjuk, mi történt, és nem indul el a tragédiák és élmények közös feldolgozása, ha nem ismerjük fel, hol és mit tanulhatunk őseinktől, az ő erősségeikből és az ő hibáikból, akkor

elzárjuk magunkat annak a lehetőségétől is, hogy hosszú távon a saját „lelki immunrendszerünk” erősödhessen.

Tudni kell szólni a gyermekünkhöz, és segíteni neki feldolgozni, megérteni a hallottakat. 

A könyvemben szerepel egy nagymama, aki a mesélő főhős legnagyobb bizalmasa. Amikor a legnagyobb a félelemben vannak, amikor hirtelenjébe pakolni kell, majd egy hideg vagonban indulnak az ismeretlenbe, a nagyi csak mesél és mesél. Ő az, aki kalanddá simítja a legkeményebb eseményeket is azzal, hogy elmagyarázza gyereknyelven a kicsinek, mi történik. Nem hallgat, hanem beszÉL, és tőle az unoka is kérdezhet, mert tudja, hogy figyelnek rá, komolyan veszik a kérdését és a válaszát is.

Az egymásra figyelés a legnagyobb megpróbáltatásokban rengeteget jelenthet – így volt ez akkor, így van ez most is. Fantasztikus példákat látok nap mint nap arra, miképp segítik egymást a generációk, ezért sem tudnám soha azt mondani, hogy régen minden jobb volt. Fontos elismernünk, milyen jó az, mikor nagyi hozza el a gyereket az iskolából, viszi el a különórára vagy tanul, játszik vele addig, míg a szülők dolgoznak. Lehet, hogy ma nem egy angyalruha felett kapcsolódnak, de kapcsolódnak – és ez a fontos!

Gyerekeinknek mintákat adunk, akkor is, ha beszélünk vele, akkor is, ha elhallgatjuk, amit tudunk. És nagy a felelősségünk abban, melyik utat választjuk. A családnak és a múltnak nagy az ereje – állítsuk hát magunk mellé. Első lépésben beszélgetéssel, az élmények és nehézségek megosztásával. Mert már az csodákra képes.