A betegség neve: lájkoholizmus

Nagy rajongója vagyok Daniel Kahneman Nobel-díjas pszichológus boldogságról alkotott elméletének. Ennek egyik központi eleme a „tapasztaló énünk” és az „emlékező énünk” közötti különbség.

Ő így magyarázza ezt: 

Mai, közösségi hálók irányította valóságunkban az úgynevezett „Instagram-generáció” minden pillanatot felejthetetlennek szeretne látni és láttatni. Minden jelentéktelen, hétköznapi dologról fénykép készül, a képek pedig elárasztják a világhálót. A posztolók lájkokra vadászva teszik közzé az újabb és újabb tartalmakat, miközben a legtöbben már csak „előrevetített emlékként” gondolnak a jelenre.

Megszűnt a pillanat varázsa, a valódi jelenlét, és így elérkezett az emlékező én egyeduralma, a tulajdonképpeni digitális nárcizmus jelensége. A közösségi oldalak aktivistái függővé váltak, és már-már kényszeresen törekszenek arra, hogy semmit sem mondó életképeiket emojik és lájkok bűvöletében tölthessék.

Ez a szomorú jelenség maga a viselkedésfüggőség; egyszerűen megfogalmazva: túlzásba vitt viselkedés, ami az életünk más területeire, kapcsolatainkra, egészségünkre romboló hatással van. Ugyanis a viselkedésfüggőségek sokban hasonlítanak a szerfüggőségekhez.

A függő személy mindkét esetben megszállottan szeret foglalkozni az adott tevékenységgel, ingerültté és feszültté válik akkor, ha nem gyakorolhatja azt eleget, és sokszor az élet más területeit elhanyagolva teremt minél több időt az adott cselekvésre. Emellett, ha nem teheti, amit szeretne, például leáll a posztolással, jó eséllyel rosszul érzi majd magát, már-már elvonási tünetei vannak. 

A pszichológusok egyre inkább létező betegségként tekintenek – a főleg, de nem kizárólag a fiatalok körében gyakori – lájkfüggőségre.

A megosztások, hozzászólások és lájkok okozta boldogság igencsak szórványos, hiszen nem tudhatjuk előre teljes bizonyossággal, hogy egy-egy bejegyzésünk milyen sikert fog aratni. Ezért a sikeres bejegyzések során átélt „jutalom” nagyobb függőséghez vezet, mint abban az esetben, ha pontosan tudnánk, hogy mi lesz a reakció. Többek között ez a közösségi hálók nagy pszicho-csapdája…

A közösségi platformokon élők számára a lájk az elismerés jele lett: minél több lájkja van valakinek, annál sikeresebbnek érzi magát. Sokan bármit megtesznek a kis kék kezekért, holott a fotók közzététele pusztán egyfajta manipuláció arra nézve, hogyan szeretnénk láttatni saját magunkat más emberek szemében. Csak illúzió, hazugság és önámítás. Semmi több.

És sajnos a gyorsan múló pillanat, gyorsan múló öröm elvesztése adja meg a kegyelemdöfést: a pozitív visszajelzés okozta melegség hamar elillan, ezért újabb és újabb lájk kell. Újabb megosztás, újabb várakozás, majd még egy, és így tovább a teljes függőségig. Addig a pontig, amikor az embernek már hiányérzete lesz az elmaradó lájkok miatt, amikor már nem érzi magát teljesnek a meg nem érkező visszacsatolások miatt. Ezért is jelenthet nagy-nagy gondot, ha akár csak néhány órára leáll a Facebook, a Messenger, az Insta... – erről már kolléganőnk, Szűcs Boróka is írt egy cikket, mikor érintettként megsínylette a Facebook-mentes életet.

Komoly lelki harcok ezek, és bizony ugyanolyan komoly következményekhez is vezethetnek. Érdemes tehát megelőznünk a bajt, és ésszel, mértékletesen használni a közösségi felületeket. A pozitív impulzusokat és visszajelzéseket inkább személyes szféránkból, élő közösségi tereinkből várjuk és akarjuk! Elvégre nem a virtuális térben, hanem a való életben élünk. 

Arra biztatunk mindenkit, hogy figyelmét és idejét terelje vissza a való élet mezsgyéire, ahol lehet, hogy nem olyan intenzíven, de egészen biztos, hogy tartalmasabban megkaphatja a várt elismerést, törődést és szeretetet. A közösségi háló nem a valóság. A közösségi háló egy lepel, amit a való élet pillanatok alatt leránt. Nem éri meg a rabjává válni! Sem egy, sem milliónyi lájk kedvéért!