Volt és nincs nagy (lelki) gubanc: a fodrászolás ezért sokkal több, mint hajvágás

Szép

Volt és nincs nagy (lelki) gubanc: a fodrászolás ezért sokkal több, mint hajvágás

A családunkban a legkisebb lány haja általában csupa kóc. Hiába a szülők meg az én próbálkozásom a gubanctalanításra, ellenáll, tiltakozik, menekül – rendszerint nagy sírásba torkollik a dolog. Pedig úgy fonogatnám a haját. Fonogatnám, ahogy az ükmamája haját is fonogattam, amíg lehetett.

Mert az üknagymama (a én gyerekeim Dédója) egyszer csak úgy döntött, hogy megszabadul tengernyi, derékig érő ezüst tincseitől. Nyolcvan is elmúlt, amikor meghozta ezt a döntést, és egy délelőtt kis kleopátra-frizura alól somolygott ránk. A gyerekek meg se ismerték hirtelen, mert a hajvágatással egyidőben elhagyta addig mindig viselt fejkendőjét is. Máig sajnálom gyönyörű hajfonatát, amit reggelente tökéletes koszorúba tűzött. Azt mondta, megunta.

Elég volt a lánykora óta viselt frizurából. Elég a fonogatásból. Elég a koszorúból, neki többé ne bökje hajtű a fejbőrét. Ezzel a döntéssel egyidőben útlevelet is csináltatott magának, és életében először (és utoljára) buszra szállt, Ausztriáig meg se állt. Megnézte azokat a nagy hegyeket. Ahogy ő fogalmazott: kalandra adta a fejét. Ő, aki addig alig mozdult ki a faluból, ahol egész életében élt. Ehhez a merészséghez adott erőt a frizuraváltás. Furcsa mód a hajvágatás után gyengült meg a haja, és bár biztosan a telő évek tehettek róla, de én ezt a folyamatot a fonat elvesztéséhez kötöm. És ugyan értettem és értem, hogy nem akart annyit vesződni a reggeli fésüléssel, azért nekem sokáig hiányzott a koszorú a fejéről. Máig így emlékezem rá, magam előtt úgy látom, azzal a kis angyalfényű, hetyke glóriával a feje tetején.

A lányom kicsinek nem szerette – ahogyan most unokám sem szereti – a fésűt, a hajmosás is küzdelem volt. Azt viszont engedte, sőt kérte, hogy csak úgy, babráljak a tincseivel. Ha nagyon fáradt volt, vagy valaki nagyon megbántotta, kamaszként is addig sündörgött, amíg valahogy a kezeim alá nem lopta magát. Teljes relax számára a hajfonogatás ma is. Teljesen mindegy, milyen frizura kerül ki az ujjaim alól, majd elalszik a művelet alatt. Megpihen.

A fiaim viszont, egészen kicsi gyerekként az én hajammal szerettek játszani, őket az nyugtatta meg, ha bújás közben vékony tincseimet tekergethették az ujjaikra. Így aztán sose tehetem igazán őszintén azt a megállapítást, hogy az én hajam olyan semmire se jó haj, mert arra azért nagyon is megfelelt. A teljes biztonság állapotát adta nekik gyerekként, és ez, amikor tükörbe nézek és elillanna a jókedvem, amúgy tényleg „semmiresejó” hajam láttán, ad egy kis vigaszt.

Egy biztos, családon belül nagyon is fontos jelenség (volt) a hajazás, s amilyen természetes módon értünk egymás hajához gyerekként mi lányok, ezt a természetességet vittük, visszük tovább.

Generációról generációra megy a hajazás: a tekergetés, babrálás, fonogatás.

Amilyen természetes ez családon belül, annyira megválogatjuk azt, hogy családon kívül ki érhet a hajunkhoz. Nekem a fodrászomon kívül nagyjából senki. És amikor fejmasszőr képzésre jártam, még ott is tudatosítani kellett magamban, hogy az bizony (haj) érintéssel is járó tudás. Adok és kapok, nincs berzenkedés. Pedig a haj érintése intim történet, azt az intimitást nem élheti meg velünk akárki, az bizalmat igényel.

Amikor viszont azt a bizalmat megszavazzuk, vagy egy alomba tartozás alapján egy életen át bírja azt a másik, ott az a tapasztalásom, hogy a gubancok kifésülése, a tincsek fonogatása, a haj simítgatása során egyéb gubancolásra is sor kerülhet. Mert tényleg annyira intim a helyzet, hogy nem csak a haj gubancolódhat ki, de a lélek is megnyílik – és ha máskor nem, ha máskor nehezebb, a haj rendberakása során felszínre kerülhetnek olyan történetek és sérelmek is, amikkel már nagyon kellett foglalkozni.

Nem véletlen az sem, hogy a fodrászok egyben nem hivatásos lélekgyógyászként is üzemelnek. Mert családon kívül az ő jelenlétükben, a fodrászok keze alatt nyílnak meg a vendégek. És ugyan sokan úgy vélik, csak pletykálkodás zajlik a fodrászüzletekben, én gyakran tapasztalom, hogy jóval többről van szó. Olyan dolgokat is elmesélünk a fodrászoknak, amiket belépéskor eszünk ágába se volt említeni. Mégis, két fésűhúzás közben egyszer csak kibukik egy történet, és mire felállunk a fodrász székéből, nagyjából meg is oldotta azt a lelkünk. Sima ügy. Akár a kóc nélküli haj.

Ajánljuk még:

Rettegtem, hogy átvarrom az ujjam – Nagyi tanított volna varrni, de már nincs itt, hogy megengedjem neki

Mostanában sokszor megállapítom, mennyire hiányzik a gyermekkorom. Hiányzik minden, ami akkor voltam és akartam lenni, amit akkor éreztem, tapasztaltam és tanultam. Nincs sok emlékem, az is csak homályosan dereng. Inkább érzésekre emlékszem, amelyek gyermekkorom tudatlan boldogságával és gondtalan felfedezésével voltak összefüggésben. Mióta felborult a világ, kapcsolódni próbálok ezekhez az érzésekhez, próbálom életre kelteni, segítségül hívni őket. A minap viszont eszembe jutott egy (félig) kihagyott lehetőség is. Felnőtt szemmel nézve a történetre: fáj. Úgy érzem, elkéstem.