Volt és nincs nagy (lelki) gubanc: a fodrászolás ezért sokkal több, mint hajvágás

Mert az üknagymama (a én gyerekeim Dédója) egyszer csak úgy döntött, hogy megszabadul tengernyi, derékig érő ezüst tincseitől. Nyolcvan is elmúlt, amikor meghozta ezt a döntést, és egy délelőtt kis kleopátra-frizura alól somolygott ránk. A gyerekek meg se ismerték hirtelen, mert a hajvágatással egyidőben elhagyta addig mindig viselt fejkendőjét is. Máig sajnálom gyönyörű hajfonatát, amit reggelente tökéletes koszorúba tűzött. Azt mondta, megunta.

Elég volt a lánykora óta viselt frizurából. Elég a fonogatásból. Elég a koszorúból, neki többé ne bökje hajtű a fejbőrét. Ezzel a döntéssel egyidőben útlevelet is csináltatott magának, és életében először (és utoljára) buszra szállt, Ausztriáig meg se állt. Megnézte azokat a nagy hegyeket. Ahogy ő fogalmazott: kalandra adta a fejét. Ő, aki addig alig mozdult ki a faluból, ahol egész életében élt. Ehhez a merészséghez adott erőt a frizuraváltás. Furcsa mód a hajvágatás után gyengült meg a haja, és bár biztosan a telő évek tehettek róla, de én ezt a folyamatot a fonat elvesztéséhez kötöm. És ugyan értettem és értem, hogy nem akart annyit vesződni a reggeli fésüléssel, azért nekem sokáig hiányzott a koszorú a fejéről. Máig így emlékezem rá, magam előtt úgy látom, azzal a kis angyalfényű, hetyke glóriával a feje tetején.

A lányom kicsinek nem szerette – ahogyan most unokám sem szereti – a fésűt, a hajmosás is küzdelem volt. Azt viszont engedte, sőt kérte, hogy csak úgy, babráljak a tincseivel. Ha nagyon fáradt volt, vagy valaki nagyon megbántotta, kamaszként is addig sündörgött, amíg valahogy a kezeim alá nem lopta magát. Teljes relax számára a hajfonogatás ma is. Teljesen mindegy, milyen frizura kerül ki az ujjaim alól, majd elalszik a művelet alatt. Megpihen.

A fiaim viszont, egészen kicsi gyerekként az én hajammal szerettek játszani, őket az nyugtatta meg, ha bújás közben vékony tincseimet tekergethették az ujjaikra. Így aztán sose tehetem igazán őszintén azt a megállapítást, hogy az én hajam olyan semmire se jó haj, mert arra azért nagyon is megfelelt. A teljes biztonság állapotát adta nekik gyerekként, és ez, amikor tükörbe nézek és elillanna a jókedvem, amúgy tényleg „semmiresejó” hajam láttán, ad egy kis vigaszt.

Egy biztos, családon belül nagyon is fontos jelenség (volt) a hajazás, s amilyen természetes módon értünk egymás hajához gyerekként mi lányok, ezt a természetességet vittük, visszük tovább.

Generációról generációra megy a hajazás: a tekergetés, babrálás, fonogatás.

Amilyen természetes ez családon belül, annyira megválogatjuk azt, hogy családon kívül ki érhet a hajunkhoz. Nekem a fodrászomon kívül nagyjából senki. És amikor fejmasszőr képzésre jártam, még ott is tudatosítani kellett magamban, hogy az bizony (haj) érintéssel is járó tudás. Adok és kapok, nincs berzenkedés. Pedig a haj érintése intim történet, azt az intimitást nem élheti meg velünk akárki, az bizalmat igényel.

Amikor viszont azt a bizalmat megszavazzuk, vagy egy alomba tartozás alapján egy életen át bírja azt a másik, ott az a tapasztalásom, hogy a gubancok kifésülése, a tincsek fonogatása, a haj simítgatása során egyéb gubancolásra is sor kerülhet. Mert tényleg annyira intim a helyzet, hogy nem csak a haj gubancolódhat ki, de a lélek is megnyílik – és ha máskor nem, ha máskor nehezebb, a haj rendberakása során felszínre kerülhetnek olyan történetek és sérelmek is, amikkel már nagyon kellett foglalkozni.

Nem véletlen az sem, hogy a fodrászok egyben nem hivatásos lélekgyógyászként is üzemelnek. Mert családon kívül az ő jelenlétükben, a fodrászok keze alatt nyílnak meg a vendégek. És ugyan sokan úgy vélik, csak pletykálkodás zajlik a fodrászüzletekben, én gyakran tapasztalom, hogy jóval többről van szó. Olyan dolgokat is elmesélünk a fodrászoknak, amiket belépéskor eszünk ágába se volt említeni. Mégis, két fésűhúzás közben egyszer csak kibukik egy történet, és mire felállunk a fodrász székéből, nagyjából meg is oldotta azt a lelkünk. Sima ügy. Akár a kóc nélküli haj.