Fotogénnek lenni egyszerűbb, mint gondolnánk! – A fotós válaszol

Ismeritek azt a lányt, aki felé ha kamerát fordítunk, azonnal szégyenlősen eltakarja az arcát, mondván, ne fotózzuk, hiszen ő nem fotogén? Nem is készül róla sok fotó, és a csoportképeken is inkább hátul áll. Minden kötelező fotózás számára egy kínszenvedés, nem kötelezőről meg általában szó sincs.

És ismeritek a srácot, aki imádja, ha fotózzák, hiszen olyan, mintha egy kicsit minden kép miatta készülne? Karakteres arca, magabiztos beállása egyszerűen minden fényképen jól mutat. Tisztában is van ezzel, imád pózolni, tudja, hogy a róla készült kép csakis jó lehet.

Olyan sokat használjuk a „fotogén” szót. Mindenki tudja magáról, hogy fotogén vagy sem. Legalábbis van egy sejtése. De vajon igazából mit is jelent ez? A Cambdridge szótárában egyszerű a magyarázat: ha valaki jól mutat a fényképeken, akkor fotogén. De ez nem ilyen egyszerű természetesen...

Orbán Eszter évekkel ezelőtt a fotózást választotta hivatásának. Esemény- és portréfotós, dolgozott már tévében, és sokáig fesztiválfotósként is. Emellett esküvőkön, keresztelőkön áll a gép mögé, de kismama-, céges és családos fotózást is vállal. Nagyon sok különböző személlyel találkozott munkája során. Szeret embereket fényképezni, hiszen mindenki más, ezért minden fotózás kihívást jelent számára.

Fő a magabiztosság!

Eszter tapasztalata alapján, ha valaki nem tartja magát fotogénnek, nem érzi magát szépnek, és nem szeret kamera előtt állni, a végeredménynek általában mégis örül. Sok esetben meg lehet változtatni a véleményét saját magáról a fotózás végére.

„Mindig megpróbálom kihozni a maximumot a helyzetből is és magamból is. A fotókat nem magamnak készítem. Nyilván, én is és ő is meg kell, hogy legyünk elégedve a munkámmal.

Mindenkit le lehet fényképezni, mindenkiről lehet készíteni jó fotót, csak meg kell találni a módját. Ez függ a fotóstól is, de a modelltől is. Nagyon-nagyon sokat számít, hogy az ember mennyire magabiztos. Talán ez a kulcsszó... Az önbizalommal teli kacagás, mosoly, ami számomra a legfotogénebb tudd lenni. Ha valaki ragyog a vidámságtól, számomra elképzelhetetlen, hogy ne készülhetne róla jó fotó!

A magabiztosság pedig, ha jól belegondolunk, részben tőlünk függ, de részben környezetünktől kapjuk. Ha valaki ápolt, ad magára és a megjelenésére, nem feltétlenül a több órás sminkre gondolok –, akkor a fotókon is kicsit felszabadultabb, magabiztosabb lesz. Ha valaki biztos a kinézetében, nem szégyenlős fotózáskor, valószínűleg olyan környezetből jön, ahol meg van becsülve. Egy bók a párjától, egy „de jól nézel ki” a legjobb barátjától már nagyot dobhat bárki önbizalmán és a saját testéhez való viszonyán. Ezekkel a személyekkel sokkal könnyebb a fotózás, hiszen sokkal könnyebben nyitnak felém, és könnyebben elnyerem a bizalmukat.

Ha valakit nem becsülnek meg, nincs megelégedve önmagával, esetleg a párkapcsolatából hoz egy sebet, nem dicsérik, vagy gyerekkorában kikacagták, ez meglátszódhat a fotózkodáshoz való hozzáállásán is.

Persze megtörténik, hogy valakinek egyszerűen rossz napja van, úgy kelt fel, hogy semmi nem áll jól neki éppen aznap, nincs kedve ott lenni. Ezek a személyek nem biztosak önmagukban, rástresszelnek, alig várják, hogy vége legyen a fényképezésnek. Szerintem viszont nagyon fontos, hogy fotósként (egy pillanatig legalább) tudjam visszahozni a magabiztosságát. Azért, hogy örüljön a végeredménynek, tetsszen saját magának. Nem egyszerű, de én mindig próbálom megmutatni a modellemnek, hogy értékelem az idejét, hogy tisztelem, és hogy közösen próbáljuk kihozni a legjobbat abból a rövid időből.”

A filter és az utómunka nem ugyanaz!

Szerintem az utómunka lehet jó, ha nem visszük túlzásba. Egy ártatlan effekt, színjavítás vagy egy kis hibakorrigálás a utólag csodákra képes. De vajon ez segít az ember önbizalmán? Látja-e a külvilág egyáltalán azokat a hibákat, amiket mi utálunk magunkba?

Eszter szerint az apró hibák kijavítása segíthet az önbizalmon, az arcmódosító filterek viszont rombolják azt.

„Volt például egy negyven év körüli anyuka, aki szerintem csodaszép volt. Fotóztam, jól éreztük magunkat, és mikor megmutattam a képet, elszörnyedt amiatt, hogy narancsbőrös a lába. Én addig észre sem vettem... Ilyenkor nyilván, ha segít az önbizalmán az, hogy utómunkával redukáljuk a narancsbőrt, akkor megcsinálom. Én is elgondolkodom néha, hogy mit csinálok rosszul, ha a modellem nincs megelégedve, de sokszor rájövök, hogy ez az ő belső világa, ami nem függ tőlem. El kell fogadnunk, hogy változik a testünk: hogy őszül a hajunk, hogy szülés után milyen változáson megyünk keresztül, hogy idővel megöregszünk. Ezek olyan dolgok, amelyek senkinek nem esnek jól, viszont nagyon fontos a hozzáállásunk.

Ha sikerül az adott külsőnket elfogadnunk, és jól viszonyulunk az idő múlásához, szinte mindegy, hogy nézünk ki, igenis lehetünk fotogének.

Ami szomorúvá tesz manapság, azok a filteres applikációk. Nem az ártatlan Instagramos elszínezésre gondolok, hanem azokra a funkciókra, amelyek szelfizéskor soványítják az arcot, kiszedik a ráncokat, szempillákat tesznek és hasonlók. Néhány országban be is tiltották ezeket az effekteket. Szerintem ez például egy olyan dolog, ami abszolút nem segít az önbizalom terén, hiszen teljesen megváltoztatja a kinézetet, máshogy mutatjuk magunkat a különböző platformokon.

Volt példa rá, hogy fotóztam egy nőt, aki szerintem nagyon szép volt. Viszont ez a nő ezelőtt mindig ilyen filterrel szelfizett, és konkrétan attól féltem, hogy nem fogja az én képeimen felismerni magát azért, mert e mögé az álarc mögé bújt, és azt szokta meg, hogy így mutatja meg magát a világnak. S ez mind az önbizalomhiányra visszavezethető.”

Segítség, nem tudok pózolni!

A divat folyamatosan változik, ahogy a modellek is. Régen a molett volt a szép, utána jött a nulla méret, most meg a természetességre próbálnak rágyúrni. Én teljesen egyetértek az utóbbival: ha valaki természetes és vidám, akkor több mint valószínű, hogy jó kép fog róla készülni. Pózolni viszont nem könnyű, nekem örökké meggyűlik a bajom vele. Nem azért, mert önbizalomhiányos vagyok (na jó, egy kicsit), de egyszerűen nem tudom, mi az, ami nekem jól áll. Eszter erről is megosztotta a véleményét:

„A pózolással tapintatosnak kell lenni. Ha nem ismerem az embert, nem tudhatom, hogy mi neki a kényelmes beállás, amiben önmagát adja. Sokan erőltetetten vesznek fel egy bizonyos testtartást a kamera előtt, ami egyáltalán nem kelt természetes hatást. Ilyenkor azon dolgozom, hogy jobban megismerjem, rájöjjek, mi neki az, amiben jól érzi magát. Ha valaki viszont nem tud vagy nem mer pózolni, és ráerőltetek egy beállást, akkor egyből elronthatom a kedvét. Az első dolog ilyenkor, ha például egy párt fotózok, hogy megkérem, mutassák meg, hogy otthon hogyan ölelik meg egymást. Valami, ami természetes, hogy ne tegyem olyan helyzetbe őket, amibe kellemetlenül éreznék magukat. Egy ilyen ölelés már sokat elmond!”

Jó élmény = természetesség = jó képek

Bár nem ismerem olyan régóta Esztert, volt szerencsém látni, hogyan dolgozik, hiszen a polgári esküvőmön fotózott, és a lakodalomra is őt hívtam. Ő az a személy, aki mindent megtesz, hogy a vele töltött idő jó élmény legyen: nemcsak az a rövid idő, ahol pózolás és kattintgatás folyik, hanem az előtte való ismerkedés, beszélgetés és az utána való visszajelzés is a helyén legyen.

„Én nagyon szeretek beszélgetni az emberekkel a fotózás előtt, hogy megismerjem őket, kicsit ellazuljunk egymás társaságában. Ez azért kell, hogy az emberek önmagukat adják. A természetesség a másik szó, amivel a »fotógént« magyaráznám.

Fontos a kollaborálás és hogy az ember jól érezze magát a fotózás közben. Ez meglátszik a képeken. A mai rohanó világban nem egyszerű mindenhol helyt állni, én pedig azt szeretném, hogy azt az időt, amit velem töltenek egy fotózáskor, azt jó kedvvel tegyék. Azt szeretném, hogy mielőtt még képeket mutatnák nekik, lássam, hogy ez a két óra jól telt számukra, valahogy sikerült kikapcsolniuk, egy pillanatra megállniuk a mindennapos rohanásból.”

Ennek ellenére, persze nem mindenki szereti ha fényképezik. Vannak például ezek a cuki családi fotózások, amikhez én mindig hozzáképzelem a storyt, hogy valaki biztos nem akar ott lenni. Eszter ilyenkor megpróbálja úgy megoldani a helyzetet, hogy a lehető legőszintébben elmagyarázza az embereknek, mire számíthatnak.

„Tegyük fel hogy a férj, az apuka nem akarja a fotózást. A férfiaknál azt vettem észre, hogy ha megmondom neki, hogy harminc percet fog tartani, akkor annak úgy kell lennie. Ha ezt átlépem, akkor elveszítettem, de hogyha betartom a szavamat, akkor teljesen jól alakulhat. Úgy vettem észre, ha őszinte vagy az emberrel, átlátják a helyzetet és felkészülnek, akkor nincsen baj. Az emberek átlagban szófogadók, annak ellenére, hogy nem vagyok nagyon határozott. Úgy vettem észre, ha előtte egyeztettünk, nincsen baj. Idővel az emberek belejönnek amúgy, főleg ha közben megmutatsz nekik néhány fotót.

Azt tapasztaltam, hogy helyet és időt kell adni az embereknek ahhoz, hogy elengedjék magukat.

Például azt a trükköt is bevetettem, hogy hagytam sétálni őket, és teleobjektivvel fotóztam őket messziről. Távol voltam tőlük, nem másztam bele egyből az intimszférájukba, nem portréval kezdtem. Lassanként közeledtem hozzájuk, szoktuk egymás társaságát. Vannak kollegáim, akik például vicceket mondanak, hogy elengedjék magukat az alanyok, ellazuljanak a fotózáskor. Nekem ez nem megy, nekem másképp kell feltalálnom magam.”

A fotósunk szerint végülis három dolog tesz egy embert fotogénné: