Te mennyi időt vesztegettél már el eddig az életedből?

Mosolyogva emlékszem vissza gyermekkori önmagamra. Hány és hány órát töltöttem dacoskodással! Csak szótlanul ültem, durcásan, összefont karokkal, ezzel jelezve édesanyámnak, hogy valami olyan történt, ami nekem nem tetszik, vagy nem kaptam meg valamit, amire vágytam. Helyette játszhattam, rajzolhattam vagy mesekönyvet nézegethettem volna. Ma ezt már értem, átlátom, de akkor, ötéves kislányként inkább duzzogtam. 

Tinédzserként rengeteg filmet és sorozatot néztem, ahelyett, hogy nyelvtanulással, kirándulással vagy barátokkal töltöttem volna az időt. Inkább megnéztem hatszor egymás után a Twilight filmet, mert abban az időben az volt a kedvencem, majd végignéztem a Szívek szállodáját és a Szex és New Yorkot. Ti mit éreznétek, ha összeszámolnátok, eddig hány száz vagy akár ezer órát töltöttetek a képernyőt nézve? Mikor belegondoltam, én mennyit, nem esett jól. Persze olykor öröm megnézni egy filmet, de annyi más dolog van, amire fordíthatnánk az időnket és energiánkat, és amire visszagondolva nem érzem elvesztegetettnek a perceket – szemben ugyanazon sorozatok sokszori ismételt megnézésével.

Anyaként szélmalomharcot vívok az otthonunkban lévő állandó rendetlenséggel, mosogatással, takarítással, a gyerekek pedig folyamatosan nyaggatnak, hogy játsszak már velük. Gyakran ismétlem ugyanazt a néhány mondatot: „Nem érek rá, dolgom van! Nem látod, milyen kupi van a nappaliban? Mosogatnom kell, mert nincs egy tiszta tányér sem, amiből ehetnénk…”

Aztán éjjelente, amikor már alszanak a kicsik, engem maga alá temet a bűntudat, amiért alig töltöttem velük időt. És miért? Hogy ne legyen szösz és hajszál a nappali szőnyegén. A lányok hét- és ötévesek, a kisfiam pedig a napokban lesz négy. Tisztán emlékszem a napra, amikor megszülettek, amikor megtették első lépéseiket, amikor elkészítették életük első, értelmezhető, igazi rajzát. Ezek a pillanatok most voltak, mégis évekkel ezelőtt. Bár rengeteg időt fordítok a minőségi nevelésükre, kézügyességük fejlesztésére és arra, hogy csupa móka és kacagás legyen a gyermekkoruk, azért be kell vallanom, többször is duplózhatnék velük.

A felnőtt lét nehéz, ha pedig szülő az ember, még inkább nehezített a pálya. Viszont az idő szélsebesen robog, meg sem hallva minket, ahogy azt kérjük tőle: „Lassíts, kérlek, ne rohanj annyira.” Egyik perc telik a másik után, és ez így van jól, az pedig csak rajtunk múlik, hogyan töltjük az életünket. Éppen ezért kell néha megállnunk és elgondolkodnunk, jól csináljuk-e a dolgokat. Mindez klisének tűnhet, de ha kipróbáljuk, és komolyan vesszük (magunkat), valódi változást hozhat az életünkbe. Mert nincs baj a filmekkel és az üres semmittevéssel sem, de egyensúlyt kell találnunk az egyéb programok és ezek között. 

Fontos észben tartanunk azt is, hogy soha nem késő valamibe belefogni. Én néhány hete kezdtem el oroszul tanulni. Nincs különösebb célom vele, csak tetszik a hangzása és érdekel a nyelv. Esténként ahelyett, hogy megnéznék egy részt valamilyen sorozatból, fél órát szánok a nyelvtanulásra. És így napról napra meggyőződhetek róla: az emberi agy csodálatos. Még így is, hogy egy többnyire fáradt, háromgyerekes anyuka vagyok, minden egyes nap megtanulok legalább negyven új orosz szót, és ez jó érzéssel tölt el.

A tény, hogy egyszer mennünk kell, elég félelmetesnek tűnhet. Márpedig ez az élet rendje.

Minden egyes eltelt nappal közelebb kerülünk ahhoz a naphoz, ami az utolsó lesz.

Ez számomra egy szomorú, ám mégis erőt adó, ösztönző gondolat.

Mióta szántam rá időt, hogy kielemezzem magamban ezt a témát, azt vettem észre, hogy sokkal jobban telnek a napjaink. Többször hintázok a gyerekekkel a kertben, rajzolok velük, kirakózunk és társasozunk. Néha a szöszös, porszívózásért kiáltó szőnyeg és a poros polcok a zálogai annak, hogy együtt legyen a család és jól érezzük magunkat. Nekem is sok idő kellett, hogy megértsem és elfogadjam ezt. Mióta ősz van, több hétvégén is elmentünk kirándulni. Térdig gázoltunk a sárga, lehullott levelekben, kis patakok felett szökkentünk át, láttunk mókust és fokhagymás tejfölös lángost ettünk a nap végén.

A rendetlen ház megvár minket, viszont a gyerekek „hamarosan” mennek egyetemre. Most kell megragadnunk ezeket a felbecsülhetetlen pillanatokat, megélni őket, lelkileg feltöltődni belőlük.