Minél többet gondolsz a titokra, annál nehezebb magadban tartani – hogyan ne áruld el?

„Na jó, elmondok most valamit, de szupertitkos, úgyhogy légyszi ne mondd el senkinek! Képzeld…” – fakadt ki a barátnőmből egy bizalmas információ a minap. Egy közös barátunk magánéletével kapcsolatos dolgot tudtam meg, amit azóta is magamban tartok, még a páromnak sem beszéltem róla. Igaz, valójában csak azért nem, mert szerintem ő is tudja, fölöslegesen meg nem szegem meg a szavamat.

A rólam szóló információkkal kapcsolatban legtöbbször a legjobb barátnőmnek mesélek el mindenféle dolgot, s ő is nekem – egyszer nagyokat nevetve megbeszéltük, hogy azt azért mindketten belekalkuláljuk egy-egy titkos információ felfedésénél: a másik úgyis elmondja majd a párjának. Ő is tudja, én is tudom, ebből nem is volt sosem meglepetés.

Egyszóval ritkán adok ki titkot, akár az enyémet, akár a másét, viszont nehezen tudom magamban tartani a szülinapi, évfordulós vagy bármilyen ünnepi meglepetéseket. A szervezkedés, ajándékbeszerzés és tortasütés annyira izgalmas számomra, hogy szeretném megosztani azt azzal, akire vonatkozik, és alig várom, mit fog szólni hozzá, ilyenkor nagyon nehezen fogom vissza magamat.

Miért akarjuk elmondani titkainkat?

Nagyon egyszerű a válasz: a bizalom miatt. Ebben persze van némi csavar, hiszen ha valaki elmond nekünk egy bizalmas információt, azért teszi, mert megbízik bennünk. Mi pedig azért mondjuk el másnak, mert megbízunk abban a másik emberben, hogy ő majd tényleg nem adja tovább.

A titoktartás a bizalom és az intimitás egyik legmeghatározóbb fokmérője,

meghatározza, kit tartunk alkalmi, közeli vagy éppen legjobb barátunknak.

Egy titkot valaki másra bízni ezért öröm és teher is lehet egyben: néha megkönnyebbülés, hogy végre valakinek elmondtuk, amit már régóta magunkban tartottunk, és jó megélni ilyenkor a bizalmi kapcsolatot is, a megosztás örömét, de máskor meg rettegünk, vajon jól tettük-e, nem fogja-e felhasználni ellenünk az illető ezt a titkot vagy valóban nem adja-e tovább a terhelő információt másnak.

Amikor egy titok birtokában vagyunk, akkor visszakerülünk abba a gyermeki állapotba, ahol megszűnik a logika, viszont előkerül a kényszer – mondják a szakemberek. Talán emlékszünk rá gyerekkorunkból vagy tapasztaljuk a gyerekeinken, hogy sokáig nagyon őszinték és mindent, de mindent elmondanak – tipikusan az anyáknapi meglepetést is. Ilyet érzünk mi is, egy izgalmas titok esetében. Viszont a jó hír az, hogy ez a közléskényszer átmeneti. Minden alkalommal, amikor úgy érezzük, muszáj elmondanunk valamit a másiknak, állítólag

elegendő 24 órán keresztül ellenállni a kísértésnek, ami egyre csillapodik, majd elmúlik.

Ráadásul jellemzően hosszú távon sokkal jobban érezzük magunkat, amikor sikerül visszatartanunk ezt a bizonyos közléskényszert, mint amikor rögtön elmeséljük valakinek, amit hallottunk, ez ugyanis csak néhány pillanatig tartó örömöt jelent.

„Te kis piszok, nem látod, hogy titok?”

Mit tehetünk, ha valaki más szeretné ránk bízni a titkát? Mondhatjuk, hogy inkább ne tegye, ha nem tudjuk garantálni a megtartását. Ezt persze nehéz közölni, hiszen kíváncsiak is vagyunk, és szeretnénk megbízhatónak is látszani. Viszont a következőket megtehetjük a titok közlése előtt, és ezek révén még inkább megbízhatónak tűnünk, mintha rögtön lecsaptunk volna az információra:

• kérhetünk előzetes információkat például arról, milyen témáról van szó, mennyire súlyos titokról. Járjuk körbe mindenféle konkrétum ismerete nélkül, hogy egyáltalán valóban tudnunk kell-e nekünk azt a bizonyos titkot vagy sem;
• megkérdezhetjük, meddig kell magunkban tartani az információkat. Lehet, hogy csak két hétről van szó, mert akkor mindenki számára kiderül (például előléptetés vagy elbocsátás esetén), de az is lehet, hogy éveken keresztül őrizgetnünk kell.
• érdeklődhetünk arról, probléma-e, ha esetleg a párunknak, az édesanyánknak vagy a legjobb barátnőnknek elmondjuk. Hiába gondoljuk úgy, hogy a legközelebbi szeretteink azt sem tudják, kicsoda az illető, mégis találkozhatnak vele később, és vannak olyan információk, amelyek napvilágra kerülése még évek múlva is súlyos következményekkel járhat. S minél több ember tud valamit, annál több ember fogja még tudni, ez csak idő kérdése. Lehet, egyszercsak odaér az információ, ahova nem kéne. Ha viszont eleve közös ismerős a titok átadója a legközelebbi szeretteinkkel, és úgy érezzük – jogosan –, hogy mi szeretnénk őszinték maradni velük, akkor figyelmeztessük erre az illetőt;
• szóljunk arról, ha mi nem tudunk titkot tartani. Közöljük, hogy ha ez valóban fontos információ, ami senki másra nem tartozik, akkor inkább ne mondja el nekünk, keressen egy erre alkalmasabb embert. Jobb őszintének lenni, mint a másik háta mögött pletykálni.

„Titkaim nem őrzi senki meg

De szívemben a dal megmarad nekem” – szól az Edda-dal, ahogy mi is figyelmeztetünk: a saját titkaink esetében is érdemes megfontoltan cselekedni, bár talán egy fokkal könnyebb a helyzetünk ilyenkor, hiszen

ebben az esetben saját magunkat áruljuk el és nem valaki mást.

A rólunk szóló titkok esetében:

• döntsük el, meddig szükséges azt a bizonyos információt titokban tartani. Ha évek múlva kitudódik, az következményekkel jár ránk nézve? Ugyanis a titok megtartásának fontossága idővel csökkenhet az illető számára, akire rábíztuk. Ha viszont csak két hetet kell kibírnunk (például egy meglepetés esetében), számíthatunk rá, hogy a rövid határidővel megmarad a titkunk. De egyébként mindig érdemes néhány napot várni, és csak azután cselekedni;
• gondoljuk át, mi lehet a következménye egy információ megosztásának és miért fontos nekünk azt megosztani. Mérlegeljünk, mit nyerünk vele. Ha a megkönnyebbülést, akkor nem is biztos, hogy ehhez az érzethez mindent el kell mondanunk, talán elég csak egy kicsit beszélünk róla vagy csak a vele kapcsolatos érzéseinkről. Ha súlyos titokról van szó, próbáljunk meg megfeledkezni a dologról. Foglaljuk le magunkat, felejtsük el, ugyanis 

  minél többet gondolunk a titokra, annál nehezebb magunkban tartani;

• alaposan fontoljuk meg, ki az a személy, akiben megbízunk annyira, hogy eláruljuk neki a titkot. Érdemes végiggondolni, hogyan bánt a korábban általunk átadott információkkal, valószínűsíthetően kinek mondhatja el a jövőben a titkunkat, és a jelenlegi, vele való bizalmas viszonyunk vajon örökre szól-e.

„Tessék, itt a titkom”

Ha akaratunk és ígéretünk ellenére is nagyon nehezünkre esik, hogy „tartsuk a szánkat”, tehetünk egy-két ártatlan dolgot, amelyek révén el is mondjuk a titkot, meg nem is:

leírhatjuk például a naplónkba, egy füzetbe vagy csak úgy, egy dokumentumba.

Persze vigyázva kezeljük ezután az írást. Mindenesetre így nem derül ki, és a mi lelkünk is megnyugszik.

De kereshetünk az interneten egy fórumot is, ahol álnéven, álszereplőkkel, álhelyszínekkel, elmesélhetjük, mi történt, és megvitathatjuk teljesen idegenekkel. Nagyon fontos, hogy semmilyen részletből ne derülhessen ki, kiről és miről van szó.

Elmondhatjuk továbbá önmagunk tükörképének, beszélhetünk hangosan róla, amikor biztosan egyedül vagyunk otthon a lakásban, vagy még jobb, ha csak a házi kedvencünkkel osztjuk meg az összes titkunkat. A kutyánk, cicánk, papagájunk vagy éppen az aranyhalaink bizonyára a legmegbízhatóbb partnerek, ha titoktartásról van szó. Már ha a a papagájunk valóban nem beszél…