Régen jó volt, most meg rossz(?) – Miért nem bírjuk a változást?

„Régen minden jobb volt”, „pár évtizede még nem így működtek a dolgok”, „ma már más világ van” – ismerős mondatok, gondolatok? Szeretjük ezeket hangoztatni, és persze az idősebb generáció tagjaitól is rendszeresen halljuk. Akárhogy is nézzük, egy biztos: a világ, és benne mi folyamatosan változunk. Ez egy elkerülhetetlen, és sokszor nehéz folyamat, de mégis számos pozitívummal jár együtt, feltéve, ha képesek vagyunk el- és befogadni.

A Mindset Pszichológia cikke szerint „Egy változás olyankor következik be, amikor az aktuális állapothoz képest megjelenik egy magasabb elvárás.” A változás és változtatás vágya része lehet az önmegvalósításnak, tehát indulhat belső indíttatásból, ugyanakkor a külső környezetből is érkezhet. Ezek lehetnek olyanok, amelyek az egész életünk átértékelését és újratervezését igénylik, és amikhez nehezen alkalmazkodunk, de olyanok is, amiket könnyen veszünk.

Miért annyira nehéz?

Röviden és tömören: azért, mert félünk. Egyszerűen szeretünk ragaszkodni a jól megszokott dolgokhoz, és az új, vagyis az ismeretlen érkezésének lehetősége szorongást, frusztrációt, aggodalmat, egyszóval negatív érzelmeket vált ki belőlünk. Nem tudjuk, mi vár ránk, mekkora kockázattal kell megbirkóznunk, ahogyan azt sem, később milyen lesz az életünk. A változás, és a változtatás kihívás elé állít minket, stresszt és bizonytalanságot okoz. Na, de ha ennyire kellemetlen és rizikós, akkor meg miért szükséges? Mert általa előrébb juthatunk, rengeteget profitálhatunk, kiléphetünk egy káros élethelyzetből, de az egyszerűbb példáknál maradva (az otthonunk átrendezése, egy-egy szokás bevezetése, új helyek felfedezése) esélyt adhatunk önmagunknak az élmények megélésére, a jó befogadására, és ami a legfontosabb: a fejlődésre. A változás visz minket előre az életben, ez az, ami elindítja azokat a folyamatokat, melyek által többek, jobbak lehetünk. Ráadásul az újdonságokra eredendően szükségünk is van, a változásokkal járó energiák,

a haladás és gyarapodás esélye mind központi mozgatórugói életünknek.

Más a helyzet azokkal a változásokkal, amiket nem magunk választottunk. Egy elbocsájtás, szakítás, egy szerettünk halála, vagy az otthonunk elvesztése egy természeti katasztrófa miatt olyan új élethelyzeteket generálnak, melyekre nem lehet felkészülni. Ebben az esetben akaratlanul kell szembenéznünk, és megküzdenünk a változásokkal. Ehhez családi, baráti, és szaksegítségre is szükségünk lehet.   

Változom, tehát vagyok

A változás tehát fejlődés, azt azonban nem tudhatjuk, nem láthatjuk (és nem is kell látnunk), hogy pozitív vagy negatív kimenetele lesz-e. Jól tudjuk, hogy a kudarc és a csalódás ugyanolyan erősen – ha nem jobban – hozzájárulhat a személyes fejlődéshez, mint az örömteli események megélése. A változáshoz bátorság kell, vállalni, hogy akár rosszul is elsülhetnek a dolgok, mégis belátni: e nélkül nincs előre. A komfortzónánk átlépése néha olyan élményekkel gazdagíthat, ami akár a szemünket is felnyithatja.

Vannak emberek, akik könnyedén változtatnak, sőt lételemük az állandó újítás, míg mások képtelenek erre, beleragadnak egy élethelyzetbe, és félelemből, önbizalomhiányból, kishitűségből, vagy talán lustaságból nem lépnek. Pedig ez a stagnáló állapot, a hosszú távú nem fejlődés sokkal károsabb lehet a személyiségünkre, az önképünkre nézve, mint a változások következtében megélt esetleges kudarcok és elakadások.

Míg utóbbi része a fejlődésnek, előbbi semmilyen szinten nem formál minket.

A változás azt is jelenti, hogy lemondunk bizonyos dolgokról és tudatosítjuk: az életünk egy kicsit másként fog folytatódni. Fontos, hogy adjunk magunknak időt, hiszen ilyenkor egyszerre ér minket negatív (distressz) és pozitív stressz (eustressz). Mindegyiket el kell fogadnunk és meg kell élnünk. Ha ezt megértjük, és belevágunk egy rég dédelgetett álmunk megvalósítására, végre elhatározzuk magunkat és munkahelyet váltunk, elköltözünk az áhított helyre, az a mentális és lelki erőnket is megváltoztatja. Megnőhet az önmagunkba vetett hitünk, büszkék lehetünk, hogy képesek voltunk lépni, a változás útján pedig rengeteg élmény és inger érhet minket, melyek tágíthatják a látókörünket. Habár a változtatás egyszerre jelent izgalmat, félelmet és ijedtséget, adrenalint, motiváltságot és erőt is adhat.

Intsünk búcsút a tehetetlenségnek!

A tanult tehetetlenség fogalma Martin E. P. Seligman nevéhez fűződik, és azokra alkalmazható, akik gyerekkorunkban megtanultak egyfajta (tehetetlen) viselkedést. Ha szüleink úgy kezeltek minket, vagy olyan helyzeteket idéztek elő, amiben mi tehetetlennek éreztük magunkat, akkor egyszerűen ezt a működést tanultuk meg. Aki így nő fel, sajnos később az egészen apró események, döntések, változások kapcsán is inkompetensnek érezheti magát. Amikor cselekvésre kerülne sor, a személyiségbe beépült mintázat dolgozni kezd, és bár képesek lennének változtatni, ez nem, vagy csak hosszan tartó és szakemberrel közös (újra)tanulás segítségével történik meg.

Fontos felismernünk, mikor van szükségünk igazán változásra

(például ha kiégtünk a munkahelyünkön, elfáradtunk a kapcsolatunkban), és ilyenkor ki kell tartanunk az elhatározásaink mellett. Nem szabad előre elkönyvelni, megjósolni az eseményeket, hiszen ezzel magunkat akadályozhatjuk, és szabotálhatjuk a változást. A kudarc érzésétől való félelem természetes, ezt azonban nem lehet megspórolni. Amit megtehetünk, hogy tervezünk, felvázoljuk az egyes lépéseket és a végső célt. Ha félünk, gyűjtsünk össze kellő mennyiségű információt, hallgassunk a megérzéseinkre, kérjünk segítséget bátran, és mindig bízzunk önmagunkban!