Ölelést továbbadni: menő.

Pszicho

Ölelést továbbadni: menő.

Nem kell éveken át szent szövegeket tanulmányoznod egy buddhista kolostorban ahhoz, hogy megértsd, mi a karma. Néha elég ehhez egy ügyetlen kormánymozdulat is.

Pár nappal karácsony előtt, a szokásos rohanás mindenütt. Még meg is állapítom, hogy úgy tűnik, ma jókor indulok, ha a fene fenét eszik is, nem lesz késés. Időben ott leszek Szentendrén a kisfiam iskolai ünnepségén. Sütik az autóba bekészítve, GPS beállítva; nem mintha nem találnék oda az iskolába, de néhány nappal karácsony előtt nem bíznám a megérzéseimre a dugók kikerülését.

A Pozsonyi úton haladok, ott a végén, ahol a troli befordul – aki ismeri, tudja: lehetetlen 20-nál többel menni.

Tilosban várakozó autók, egyirányú utca, a budapesti közlekedés állatorvosi lova az a pár száz méter.

Kitolatok a pakolóból, lassan indulok, van időm.  Épp csak  nyomom a gázt. Mondom: 20-szal, mert ott többel nem lehet. „Anya kocsit hajt. Két kézzel.”

És nem csinálok most semmit, amitől égnek áll minden családtagom haja: nem csomagolok karácsonyi ajándékot a piros lámpánál, nem sminkelek, nem válaszolok emailekre. Évi 40 ezer kilométert vezetek a városban, és néha úgy érzem képes lennék megfőzni egy levest is közben, ha végre valaki feltalálná a kiömlésbiztos rezsót az anyósülésre, de most nem ez van. Kezek a kormányon, tekintet a szélvédőn. Csak a gondolataim vannak kicsit másutt. Épp a Lyme-dokitól jövök. Megnyugtató diagnózis: tényleg Lyme, de ne aggódjak, beszedem az extra adag antibiotikumot, és élek, mint Marci hevesen. Kicsit még nyomaszt a dolog, de mantrázom: minden rendben lesz.

Előttem egy autó kicsit kilóg a parkolóhelyről. Lassan elhúzom a kormányt, van hely, kikerülöm. Aztán csak a csattanásra leszek figyelmes.

Megállok. Nem vicc, ilyenkor tényleg perceknek tűnnek a másodpercek.

Aki már szenvedett balesetet, az tudja miről beszélek, amikor a lelassult időt említem. Tudjátok, épp úgy, mint a filmekben: csak az ablaktörlő monoton zaja, meg a lélegzet. Amúgy csend van, teljesen süket csend.

Megállok. Megértem. Nekimentem. Felkészülök, hogy majd leszek én itt minden: akinek nincs szeme, meg nő, meg hülye, meg nem látsz, meg a jóédesanyám. Szóval, nagy levegő, és kiszállás, felkészülve a legrosszabbra. A férfi ott áll az összetört autója mellett, amit bónuszként  egy másik parkoló autónak is nekilöktem. Ő meg rám néz, széttárja a karját. „Mi történt?” – kérdezi. Én is széttárom a karom, de nekem nincsenek szavaim. Na most jön a minden fel- és lemenőm... gondolom legalábbis. Ehelyett ő, akinek épp összetörtem a kocsiját odajön a széttárt karjával és azt mondja na... nyugodjunk meg. Aztán átölel. Free hug, ingyen ölelés. 

Nem voltam még olyan hálás idegennek, mint neki azon az esős délutánon.

Látja rajtam, hogy nem tudom hol vagyok. Nem haragszik – pedig nem lesz autója az ünnepekre, és van családja is, terveztek valahova menni. Helyettem írja a papírokat, irányítja a forgalmat, a troli leáll miattunk, az utasok szitkozódnak, az emberek meg érdeklődnek.

Hogy Petikém, mégis mi tötént? Kiderül egy lokál híróval ütköztem, mindenki ismeri a környéken, és ő újra és újra elmondja, hogy nem tudjuk hogy történt. „Valahogy összementünk”. Édes Istenem hát tényleg van ilyen? Várjuk a trélert, iszunk egy kávét, összepakolok az autóban, mert ezzel én ma már nem tudok továbbmenni. Ő sem. Aztán lassan befejezzük a papírmunkát és elbúcsúzunk.

„Olyan szerencsés vagyok, hogy veled ütköztem” – mondom, és megöleljük egymást újra. Aztán mindenki megy, ahogy tud. A troli újra jár, én pedig nem értem oda az ünnepségre.

Később, a baleset után még kétszer felhív, elmondja hogy totálkáros lett az autója, de nem baj, amúgy is ki kellett volna már cserélni. Az én autóm hetekig a szervízben marad, mert ugye karácsonykor nem dolgoznak, utána meg alkatrészt nem találnak. Hónapokkal később az egész ügy lezárul.

Idővel el is felejtettem. És jön egy másik, már igazi fullasztó, nyári nap. Ülök az autóban, rohannék, de csak 10-zel araszolunk a külvárosi dugóban. „Anya kocsit hajt, két kézzel.” Újra.

Nem tudom miért, talán unalmamban, de nézegetek, így a visszapillantóban látom, hogy jön egy kisbusz, ami nem tud majd megállni. Teljesen esélytelen.

Az ütközés előtti pillanatokban jön az ismerős lassított felvétel.

A busz rohan felém, én lassan, szokásommal ellentétben rálépek a fékre, mert érzem, ha nem teszem, akkor az előttem levő teherautó alá fogok becsúszni, és az nem jó opció. Inkább törjön totálra a hátulja. Már hallom a csattanást. Megérkezett... Majd egy villanyoszlop, kettő villanyoszlop mellettem, és az előttem levő teherautónak is nekimegy. Megáll végül ő is.

Kiszáll egy 25 év körüli fiú. „Nincs bajuk?” – kérdezi. Nincs senkinek. „Neked sem?” – kérdezem én is, és szerencsére neki sem. Eszembe jut, hogy hónapokig megint nem lesz autóm, pedig most naponta járok fel Velencéről. Aztán nyugodtan törlöm  a mai napi meetingeket, mert ez a helyszínelés egészen biztosan hosszú  lesz. Mégiscsak három autó, meg két villanyoszlop...

A fiú még mindig remeg. És akkor  eszembe jut az a free hug a Pozsonyi útról...

Mint valami pavlovi rexlex. Ütközünk, ölelünk.

Most megölelném én is, de mégiscsak az anyja lehetnék, nem akarom zavarba hozni, ezért csak gyengéden megsimítom a vállát. Azért azt a két villanyoszlopot elég jól megközölted. Ügyes vagy, hogy ezt így megúsztuk – mondom végül.

Hamarosan megérkezik a főnöke, természetesen tajtékozva. Mielőtt belekezdene az üvöltésbe, elmondom neki hogy szuper ügyes volt a fiú, hogy nem lett nagyobb baj, és bár ez a százéves kisbusz itt most úgy tűnik totálkár, de örüljön annak, hogy nem kell senki után életjáradékot fizetnie. Nyugodjon meg, mindenki egészséges, nincs itt kérem semmi látnivaló.

A fiú szemén látom, hogy hálás, ugyanúgy ahogy én is hálás voltam a Pozsonyi úton.

Stressz nélkül töltögetjük a papírokat, irányítjuk a forgalmat, szervezzük a csereautókat. És rájövök, hogy a szeretetet elfogadni nem nagy kunszt. Továbbadni, és annak váratlanságával nyugalmat teremteni, na az tudomány.

Szóval, ha legközelebb összeütköztök valakivel, az első sokk után szerintem öleljétek meg egymást. Mindegy, hogy ki volt a hülye. Mindenkinek oka van akkor a megnyugvásra, és higyjétek el, sokkal jobb lesz azután. Ölelést adni menő. Bármilyen helyzetben.

Ajánljuk még:

Szociopata vs. pszichopata – Mi a különbség?

Sokan használják a szociopata és pszichopata kifejezéseket, ráadásul gyakran úgy, mintha azok egymás szinonimái lennének. Pedig ez közel sincs így! Nyilvánvalóan vannak köztük hasonlóságok, hiszen az antiszociális személyiségzavarhoz kapcsolódnak, de van néhány fontos különbség.

 
X
Már követem az oldalt