Pszicho

Le vagyok maradva, ha harmincévesen se férjem, se gyerekem? – a pszichológust kérdeztem

Egyre nagyobb szakadék tátong a korosztályomban egy bizonyos témakört illetően, és nem tudom, hogy erőszakkal át akarjam-e ugrani vagy fordítsak neki hátat? Bár még nem tartok ott, hogy gyermeket vállaljak, házasodjak vagy házat vegyek, velem egyidős társaim felének már családja van, és bulizás helyett keresztelőkre jár – mit kezdjek az ezzel kapcsolatos „lemaradás-érzéssel” és vajon tényleg le vagyok-e maradva? E témákról kérdeztem dr. Kovács Orsolya pszichológust.

Amikor a húszas éveim elején egy volt általános iskolai osztálytársamnak megszületett az első gyermeke (azóta három van neki), csak felhúztam a szemöldököm, és arra gondoltam: hiszen jóformán még mi is gyerekek vagyunk, tanulunk, keressük önmagunkat, én aztán biztos nem vállalnék ilyen korán gyereket. Persze tudom, hogy szüleim és nagyszüleim idejében ez számított normálisnak, mostanra viszont kitolódott a gyermekvállalás életkora, ezért egyáltalán nem éreztem magam lemaradva hozzá képest.

Ahogy teltek az évek – utólag azt mondom –, szerencsére nekem egyik komoly kapcsolatom sem jutott el addig, hogy házasság és családalapítás legyen belőle, közben viszont a velem egykorú ismerőseim fele sorra posztolta az esküvőket, az újonnan vett családi házakat és a babafotókat a Facebookra, Instagramra. Én közben egyetemre jártam (félreértés ne essék, sokan közülük szintén lediplomáztak), majd dolgozni kezdtem, kerestem, hogy mi is az a pálya, ami a legjobban érdekel, dolgoztam magamon is, és közben nem jött sokkal közelebb a saját család lehetősége. Csendben újra kellett terveznem azt a gyerekkori ábrándot is, hogy harmincévesen már anyuka leszek, ami azért rögzült meg így a fejemben, mert édesanyám 27 éves volt, amikor én elsőként a világra jöttem.

Ha mélyen magamba nézek, és sorra veszem az életkörülményeimet, most sem hiányzik túlzottan a babázás, nem szeretnék mindenáron édesanya lenni. Csakis olyan párral az oldalamon fogok gyermeket vállalni, akivel várhatóan egész életünkben szeretni és támogatni fogjuk egymást. Szerencsére a családom sem helyez nyomás alá, nálunk sosem volt divat a karácsonyi vacsora közben feltett kínos kérdések halmaza: „na, és mikor mész férjhez, mikor lesz már unokám?”

Mégis sokszor kerít hatalmába az érzés, hogy le vagyok maradva, hogy már nem itt kellene tartanom. Kételyek vannak bennem, vajon rosszul csinálok-e valamit. Ezzel pedig nem vagyok egyedül, mert „a másik táborból” is sok barátom és ismerősöm jár hasonló cipőben, néhányukkal közösen szoktuk megvitatni ezt a kérdést időről időre.

Baj lenne velünk?

Nem hiszem, de azért megkérdeztem a témáról dr. Kovács Orsolya pszichológust, aki azzal kezdte, hogy a társas összehasonlítás alapvető emberi mechanizmus: egészen kicsi korunktól kezdve vizsgáljuk és összemérjük, hogy mások milyenek hozzánk képest. Húszas éveinkben pedig már nem csak azt hasonlítjuk, hogy a másik szebben rajzol-e vagy jobban énekel-e, mint mi, hanem azt is, milyen az életvezetésében.

„Régen minden jobb volt”

„Régen, a szüleink generációjában az számított sikeresnek az életvezetésben, aki hamar megtalálta saját karrierútját és élete párját” – osztja meg véleményét a szakember. „Így legtöbben gyermekként is azt hallottuk, hogy az a sikeres ember, aki minél hamarabb rátalál a fentiekre, az pedig sikertelen, aki például a negyvenes éveiben is egyedül él. Ezek az egyszerű üzenetek szivárogtak át a mi generációnkba is, és mai fiatalokban, ha nem erre az útra léptek, azt az érzést keltik, hogy valamit rosszul csinálnak, valami baj van velük. Egyrészt tehát innen, az erős társadalmi nyomás irányából is érkezik az érzés, miszerint le vannak maradva.”

Másrészt pedig a modern kornál fogva az emberre rászakadt a rengeteg választás szabadsága, hogy láttuk, az iskolából kikerülve bármivé válhatunk, bármilyenfajta életet élhetünk. Régen úgy tartották, hogy a kamaszkor az igazi korszaka az identitáskeresésnek, de a szakember szerint ez egyáltalán nem csak ekkor kihívás. Sőt, fiatal felnőtt korban gyakrabban tesszük fel a kérdést, ki vagyok én, mert addigra lefejtettük magunkról a szüleink nyomását azzal kapcsolatban, hogy minek szeretnének látni minket.

Három nagy kihívás – a pszichológiában normatív krízis – esik az ember húszas éveire, amiket mindenkinek meg kell ugrania: ez vagy sikerül, vagy az illető elakad. Ez a három a következő:

  • Le tudok-e válni a szüleimről?
  • El tudok-e köteleződni egy olyan hivatás vagy munkatevékenység mellett, ami foglalkoztat, amit szeretek és amiben jó is vagyok?
  • Találok-e olyan párkapcsolati vagy társas formát, amiben jól érzem magam és amiben el tudok köteleződni?

„Ezek érzelmi és mentális szempontból külön-külön is nagy feladatok, de ebben a korszakban egyszerre dobja őket elénk az élet. Ez nagyon nehéz időszak. Ugyanakkor az eredményekre nézve fokozottan érvényes lehet, hogy nem minden az, aminek látszik” – állítja a pszichológus.

Nem minden az, aminek látszik

A szakember egy példa segítségével magyarázta el, miért nem érdemes túlzottan másokhoz hasonlítani magunkat. „Lehet, hogy azt látjuk sikeresebbnek, aki már huszonöt évesen élete szerelmével él, gyerekei vannak vagy gyerekeket tervez, a szüleihez hasonlóan orvosként dolgozik és egy családi házban él a külvárosban. Aztán lehet, hogy ha ránéznénk ugyanerre az időpillanatra mondjuk tíz év múlva, akkor azt látnánk, hogy az adott személy nem is azt a hivatást csinálja, amit szeret, csak azért lett orvos, hogy minél hamarabb döntsön valami mellett, de lehet, már rég elvált, vagy soha nem is akart a külvárosba költözni, csupán a férjének akart megfelelni. Míg az, aki most például harmincévesen még egyedülálló és már háromszor munkát váltott, de keresi azt, miben is jó, végül hitelesebb választ fog találni az élet nagy kérdéseire.”

Természetesen a kettő között van mindenféle átmenet, de a példa lényege, hogy nem minden olyan tökéletes, mint amilyennek kívülről tűnik és főleg egy adott időpillanatban.

A mi útkeresésünk sem fog örökké tartani, és sajnos előfordulhat, hogy az ő boldogsága sem.

Lehet, tíz év múlva mi nevelünk két kisgyereket nagy szeretetben, és ő él át éppen egy házassági krízist. Tehát érdemes távlatokban is gondolkodnunk. Erre pedig nem árt időről-időre emlékeztetnünk magunkat, és akár a minket számonkérő környezetünket is.

A lemaradás érzése

Ez az érzés azonban sokak számára nyomasztó. „Tedd fel a kérdést magadnak: hogyan állíthatnék magam elé reális elvárásokat?” – javasolja a szakember. Szerinte ugyanis az önmagunkról való gondolkodás egy nagy fordulópontja ez, mert a legtöbben rendelkezünk az említett, gyermekkorból fakadó ideálképekkel. Kicsiként sokan megterveztük, hogyan kellene majd élni, milyen lesz az esküvőnk, a munkánk és a családunk, és ahogyan elkezdjük magunkat megismerni, rájövünk, hogy teljesen másra vágyunk, ezek pedig sokszor nehéz önvallomások. „Az elvárásaink önismeretünk mentén való átformálásában látom a megoldást. Érdemes az utóbbira gyúrni annak érdekében, hogy meghalljuk a valódi belső hangunk azzal kapcsolatban, mit szeretnénk csinálni, mi a vágyunk, hogyan szeretnénk élni.”

Klienseit arra bátorítja, próbáljanak meg akár több különböző embertől – filmekből vagy a való életből – olyan mintákat gyűjteni, amelyek tényleg tetszenek nekik. Lehet, hogy rájönnek majd, hiába álmodtak gyerekként nagy családról és nagy házról harmincéves korukra, most sokkal vonzóbbnak tartják, hogy pár évig utazgassanak, és a kiharcolt anyagi függetlenséget a saját épülésükre fordítsák.

Csalfa közösségi média

A lemaradás érzetének egyik fő csatornája pedig manapság a közösségi média, és annak csalfasága, hogy mindenki kirakja boldog életének epizódjait – de tudjuk, ennek a fele nem igaz, hiszen a rossz pillanatokat nem látjuk a jók mellett.

„Ráadásul az, aki valóban boldog és kiegyensúlyozott életet él, nem posztolással tölti az idejét, mert nem vágyik a külvilág megerősítésére.”

Tehát sokkal inkább sejthetünk törést a sok kiposztolt, boldog pillanat mögött.

Dr. Kovács Orsolya ebben a témában elsősorban a tudatosságot emeli ki, szerinte érdemes tisztában lenni azzal a pszichológiai alapjelenséggel, hogy mindig összehasonlítunk, méghozzá hajlamosak vagyunk felfelé hasonlítani. Vagyis direkt azokat választjuk ki, akiket szebbnek, jobbnak, ügyesebbnek látunk, és jellemzően ezt fogjuk észrevenni a felületeinken és ettől rosszul fogjuk magunkat érezni.

Amennyiben azt érzékeljük a Facebook, Instagram pörgetésekor, hogy rossz kedvünk lesz, kevesebbnek érezzük magunkat, azonnal hagyjuk abba. „Találkozzunk, beszélgessünk olyan barátokkal, akiknek a közelében jól érezzük magunkat, olvassunk, és

szabjunk határt annak, hogy mennyi időt töltünk saját kedvünk elrontásával.”

Érdemes reálisan kezelnünk a posztokat: hány olyan esetet tudunk, hogy valaki fél évvel ezelőtt hatalmas boldogságról számolt be, most pedig már válnak? Vagy amikor közös társaságban vagyunk velük, látjuk, hogyan szekálják egymást? Emlékeztessük tehát magunkat arra, hogy amit látunk, az nem a valóság, hanem csak egy kép.

Ajánljuk még:

Álmokat kergető külföldre költözés: ha a felkészüléssel spórolunk, a problémáinkat szaporítjuk

Napjainkban rengeteg család költözik el más országokba egy jobb élet reményében, akár financiális, akár morális okokból. Tanár-coachként számtalan olyan szép, sikeres történetnek lehetek tanúja, kísérője, amelyben a kiköltöző családok megtalálják számításaikat, beilleszkednek az adott országba és megfelelő nyelvtudással boldog és teljes életet tudnak élni. De ez az út általában nem olyan zökkenőmentes, amilyennek képzeljük.