Kesergés helyett carpe diem, avagy így ne légy „lehettemvolna-ember”

Baráti társaságban, ismeretségi körben, de akár családon belül is találkozhatunk olyan emberekkel, akiknek az élete, saját személyes mércéjük szerint nem volt sikeres, s az okok között nem elsősorban saját gyengeségüket, hanem külső körülményeket látnak. Kétségtelen, nagyon sok esetben tényleg ez az igazság: politikai rendszerek, rossz munkahelyek, esetleg gyermekkorukban rossz oktatók vagy agresszív szülők akadályozták őket a vágyott karrier megvalósításában, s ezért megkeseredett és a náluk sikeresebbekre mutogató emberekként élik fogyó életüket. De az is igaz, hogy szép számmal akadnak olyanok, akik sikeresek lehettek volna, de saját maguk miatt, lustaságuk vagy rossz természetük miatt nem futották be a vágyott pályát, s szinte haragszanak azokra, akikben volt erő és kitartás. Viszont veszélyes ez a nézőpont, és igen rossz, ha azt ismételgetjük: „többre vihettem volna, de ezért és azért nem így lett”...

Egyszer egy olasz internetes oldalon láttam egy képet: két ugyanolyan, egymás melletti kiásott üres sírgödör volt a képen, egyik felett a „ricco” (gazdag) másik felett a „povero” (szegény) felirattal. Mindenki ugyanoda kerül – sugallta a kép. Ezen a mércén mérve eltörpülnek az anyagiak, az tűnik csak fontosnak, mennyire voltunk boldogok abban az életben, ami nekünk jutott.

A boldogság azonban egészen biztosan nem érhető el, ha mindig valami távoli célra vagy múltbéli sérelemre tekintünk, esetleg másokra mutogatunk vádlóan vagy irigykedve. Ha nem élünk a mában, ha a múlton rágódunk vagy a jövőn szorongunk, nem lehet boldognak lenni.  A „lehettemvolna-ember” éppen ezért folyamatos diszkomfortban él: tekintetét folyamatosan a múltba fordítja, s unos-untalan azon gondolkodik, hogy mikor milyen rossz döntést hozott vagy még inkább milyen rossz helyzetekbe szorították, s ezek következtében miért vált boldogtalanná. Holott minden életkorban az az elsődleges feladatunk, hogy megéljük az éppen jelenlévő pillanatot, amely bizony mindig tartogat valami jót.

Milyen fantasztikus, amikor gyermekünk először ül az iskolapadban, majd délben hazajőve hosszan meséli élményeit, milyen csodálatos, amikor kisunokánkat először a kezünkbe fogjuk. Milyen fantasztikus érzés jóbarátokkal egy pohár bor mellett üldögélni és beszélgetni a világ jövőjéről. Milyen jó, ha egy sportversenyen a mieink győznek, s felállnak a dobogó tetejére. Kinek-kinek más és más ez a boldogsággal, örömmel teli pillanat, de mindenkinek van ilyen az életében – csak kérdés, észrevesszük-e.

Az az ember, aki a múltba révedve folyton veszteségein borong, hibáztatja a környezetét, vagy éppen önmagát ostorozza a balul elsült dolgokért, éppen a jelenbeli teljességélményektől, s az ezek által adott életenergiától fosztja meg magát. Az életenergiánk, amit a kínaiak csínek neveznek, az évek előrehaladtával jelentősen fogy, és csak a pozitív élmények tudják visszahozni, erősíteni, feltölteni az embert. Amikor a múlt dolgain rágódunk, éppen a feltöltés lehetőségétől fosztjuk meg magunkat. Nagyon gyakran azt sem vesszük észre, hogy valakinek fontosak vagyunk, és szeretné, ha rá figyelnénk. Így lassan épül lefelé a szociális hálónk, s fogynak a töltekezési lehetőségeink. 

A múltba mutogatás helyett jobban járunk, ha szembenézünk magunkkal, tetteinkkel. Ha átgondoljuk, mire jutottunk: igen, ezt és ezt megvalósítottam, ezt és ezt letettem az asztalra. Ez és ez nem sikerült, de senkinek nem sikerülhet minden. Ezért én vagyok a hibás, ezekért lehet, hogy a körülmények. Fontos az önkritika: ki kell mondani, meg kell nevezni saját gyengeségeinket is. S ezek után a jelen felé érdemes fordulni, s azokat az élményeket keresni, amelyek itt, ebben a pillanatban örömet és boldogságot hoznak.

Ha erre képesek vagyunk, egyszerre csak azt érezzük, hogy az elemek újra töltődnek, újra képesek vagyunk mosolyogni. Mosoly nélkül pedig nincs élet, s a mosoly-pillanatok emlékét halálunkig megőrizzük. A többi pedig voltaképpen nem érdekes.