Pszicho

Irigy vagy? Semmi baj, fordítsd a javadra!

Tegye fel a kezét, aki sosem érzett még irigységet egy-egy nyaralási fotó, esküvői portré, előléptetés, lottónyeremény láttán! Akiknek magasban a kezük, azok ne olvassanak tovább, mert ők bizonyára szentek. A  többiek viszont maradjanak, és okuljanak velünk együtt. Hogyan győzzük le az irigységet, és egyáltalán: le kell-e küzdenünk azt? Meddig normális és mikortól káros érzelem? Ezeket a kérdéseket is feltettük dr. Roboz Gabriella pszichológusnak.

Az irigység hasznos?

„Emészti a sárga irigység”, szól a mondás a hét főbűn egyikéről, az érzésről, amely valószínűleg egyikünknek sem idegen. És nem azért, mert mind szörnyű emberek lennénk, akik nem tudnak más örömének örülni.

„Az irigység nem jó vagy rossz, hanem egy ösztön, aminek evolúciós haszna van” – kezdi dr. Roboz Gabriella pszichológus. – „Mivel az erőforrásaink mindig korlátozottak voltak, az evolúció úgy formált minket, élőlényeket, hogy amiben csak tudunk, próbáljunk meg előnyre törekedni, mert az növelheti a túlélés és a sikeres szaporodás esélyét. Sőt, kiélezett helyzetekben még drasztikusabb a harc: azokat a javakat, amikkel az állat vagy az ember nem rendelkezik, el kell venni a fajtársaktól.”

A szakember által említett ösztönjelleg abból is látszik, hogy a kisgyerekeknél már elég korán megnyilvánul az irigység, például amikor nem akarják odaadni a másik gyereknek a játékukat, vagy el akarja tőle venni az övéket. Ezt a magatartásmódot szülőként próbáljuk eltörölni, Gabriella szerint viszont szerencsésebb lenne megtanítani a gyereknek, hogyan lehet az érzéseket, így az irigységet is adekvátabb, a társadalmi kereteknek megfelelő módon kifejezni. Jellemző az, hogy – bárhogyan is nevelnek bennünket – az irigység felnőtt korunkra sem tűnik el az életünkből, de átalakul, és tárgya is megváltozik. Már nem játékok után vágyunk, hanem mások sikereire, például karrierjére, vonzó külsejére, szép családjára vagy éppen arra a nyaralásra, amit ő megengedhet magunknak, mi viszont nem. „A fejlődés, érés lényege éppen az, hogy az elsődleges, gyermekies ösztöneinken a szocializáció során felülkerekedünk, és megtanuljuk szabályozni őket” – tisztázza a pszichológus.

Az irigységnek tehát haszna van, nem is csak egyféle. 

Az irigységnek a személyiségfejlődésünkben is fontos szerepe van az úgynevezett társas összehasonlítás nyomán. Mivel az ember alapvetően társas lény, nagy igénye van arra, hogy önmagát a társas létben elhelyezze, és saját magunk másokkal való összemérése pontosan abban segít, hogy elhatárolódjunk tőlük és „megerősítsük énazonosságunkat, identitásunkat, legyen tudásunk arról, hogy kik vagyunk, mennyit érünk, mit értünk el, hova tartunk, milyen céljaink vannak?”

Nem csak egyféle irigység van

Ahogyan nem lehet tehát az irigységet eredendően rossz érzésnek címkézni, úgy fontos különbséget tenni különböző fajtái között is. Megkülönböztetünk rosszindulatú, kártékony vagyis destruktív irigységet, illetve jóindulatú, ösztönző, építő, vagyis konstruktív irigységet. Az első fajta mindig valaki más felé irányul, frusztrációból fakad, és olyan védekező mechanizmusokra készteti az embert, mint az önigazolás, a vádaskodás vagy a bűnbakkeresés. A destruktív irigység szüli a gyűlölködést, a rosszindulatú megjegyzéseket, pletykákat és akár fizikai ártalomban is megtestesülhet.

A jóindulatú irigység ezzel szemben önmagunkra irányul.

A szakember szerint az ilyen érzelem „felébreszti a pozitív értelemben vett versengést, a pozitív példán keresztül arra ösztönöz, hogy valami olyanra törekedjünk, amit eddig nem tudtunk, nem akartunk, vagy nem sikerült elérnünk. Ez a típusú irigység mindig pozitív érzelmekkel, például csodálattal, elismeréssel, tisztelettel keveredik”.

Irigység a közösségi médiában

Az irigység bár mindig is velünk volt, az utóbbi évtizedekben is kutatások tárgyát adja, többek között azért, mert a social média megjelenése, elterjedése óta új oldalról is megismerhettük. Mindig is léteztek olyan emberek, akiknek alacsony volt az önértékelésük, gyenge az identitásuk, és emiatt folyamatosan másokhoz hasonlították önmagukat, azonban e felületek elterjedésével kiterjedtebbé vált ez a probléma. Az Instagram, a Facebook, a TikTok és társaik ugyanis egy olyan világot teremtettek, amelyben mindenki fantasztikusnak tűnik – kivéve minket.

„Míg korábban csak a körülöttünk élő néhány ember – szomszédok, családtagok, munkatársak – javaira, életére, boldogulására láthattunk rá, csak egy szűk körrel kellett összemérnünk magunkat. Manapság viszont

a közösségi média csúcsra járatja a társas összehasonlítást:

elárasztanak, túlterhelnek minket a tökéletességet közvetítő képek, szűretlenül ömlik ránk az információ” – mondja a pszichológus, aki mindezt borzasztóan károsnak ítéli. Meglátása szerint a képszerkesztő alkalmazásokkal létrehozott fizikai „tökéletesség” például szorongást, depressziót, testképzavarokat okozhat a felhasználóknak. Főleg a sérült önértékelésű, szilárd személyiségmaggal nem rendelkező emberek kitettek ezeknek a negatív hatásoknak, mert ők hajlamosak lehetnek az online felületeken kényszeresen és kórosan másokhoz hasonlítani magukat.

A közösségi média káros hatásának mértéke azon is múlik, hogy ki mennyi időt tölt ilyen felületeken. Kutatások bizonyítják, hogy minél több időn keresztül használja a közösségi oldalakat valaki, annál rosszabbul tudja érezni magát a sok boldogságot sugárzó bejegyzés láttán.

Mi a megoldás?

Az irigység tehát nem jó vagy rossz tulajdonság, hanem természetes motiváció és érzelem, amiről mi eldönthetjük, mit kezdünk vele és hogyan fejezzük ki. „Az, hogy az ösztönös késztetéseink hogyan épülnek be a személyiségünkbe, a nevelési elvektől, a szülői mintán, azaz a szocializáció során elsajátított önszabályozáson múlik. Felnőttként is dönthetünk azonban úgy, hogy a káros megnyilvánulásainkat tudatosan megváltoztatjuk, hatékonyabb módszereket tanulunk, azaz: dolgozunk magunkon.”

Hogyan tehetjük meg mindezt? Dr. Roboz Gabriella egy háromlépéses módszert javasol.

Az első lépés a tudatosítás, szembesülés és a felismerés, hogy ez nekünk bizony nem tesz jót. „Ha észleljük magunkon a destruktív irigység negatív jeleit (feszültség, düh, frusztráció), akkor az legyen figyelmeztető jel, hogy dolgunk van magunkkal. Az irigység egy jelzés, azt üzeni, hogy valami nem jól működik az életünkben. Utalhat valamilyen feldolgozatlan traumára is” – így a szakember.

Ezután második lépésként ismerjük fel azt is, hogy a gondjainkat nem mások okozzák, hanem mi magunk vagyunk felelősek az életünkért. Ha ez sikerül, közelebb kerülünk ahhoz, hogy belássuk, mennyire irracionális a destruktív irigység. Semmi értelme, hogy más iránt ellenszenvet érezzünk azért, mert valamit elért, amit mi nem – ez nem az ő hibája. Mások helyett saját magunkra kell fókuszálnunk: arra, hogyan tudnánk a saját életünket boldogabbá tenni.

Végezetül pedig át kell dolgoznunk magunkban az irigykedést hajtóerővé, motivációvá, ambícióvá. Persze ez nem hangzik egyszerűnek, de idővel menni fog. Ezt úgy érhetjük el, ha a másik ember pozitív példájából okulva kitűzünk egyéni, számunkra elérhető célokat.

Emellett pedig fontos lehet közösségimédia-használati szokásainkat megváltoztatni: egyrészt csökkenteni kell a Facebookon és más platformokon töltött időt, másrészt tudatosítani, hogy amit látunk, az nem a valóság, hanem annak kiszínezett, photoshoppolt, hamis mása. Mert bizony akik az életük minden percét megörökítik és megosztják, mindent kiteregetnek saját magukról, azok többnyire maguk is önbizalomhiányos, alacsony önbecsülésű vagy szorongó emberek. Ne ők legyenek tehát a példaképek.

Ajánljuk még:

 

Már követem az oldalt

X