Ha már gyászolnia kell egy gyereknek, segítsünk neki! – Interjúnk egy gyászkísérő meseterapeutával

Pszicho

Ha már gyászolnia kell egy gyereknek, segítsünk neki! – Interjúnk egy gyászkísérő meseterapeutával

Az elmúlt napokban sétáltam a Margitszigeten. A parton végig a pandémiában elhunytakra emlékeztető kövek: rajtuk egy sorszám és egy életkor. Belém hasított a szomorúság. Ennyi maradt? Rengeteg szó esik számokról, statisztikákról, de azokról – a gyerekekről és unokákról – akik elvesztették szeretteiket, akik gyászolnak, talán nem elég. Hogyan gyászolunk, hogyan gyászolnak a gyermekek? Hogyan segítheti a veszteség feldolgozását a meseterápia? Tapasztalatairól Békési Tímea gyászkísérőt, meseterapeutát kérdeztem.

Az nem is kérdés, hogy egy szülőnek mesélnie kell. De mégis milyen irányelvek szólnak a gyermeknek való mesélésről?

A szakemberek szerint az a jó, ha az első öt évben fejből mesél a szülő, mert a gyereknek a mindennapokban őt érintő élethelyzeteket kell feldolgoznia, olyanokat mint az oviba való beszoktatást. A mese eredetileg felnőtt műfaj volt a XIX. századig, és csak azután került be a gyerekszobába, immár megszelídítve. Éppen ezért minél fiatalabb gyerekről beszélünk, annál kevesebb helye van a nagy varázsmeséknek az életükben. Válasszunk rövidebb, például állatmeséket – amelyek megküzdés témában nagyon hasznosak –, vagy láncmeséket, amik komplex forgatókönyvet, ok-okozati összefüggéseket kínálnak. Aztán ahogy cseperednek a gyerekek, lehet egyre komolyabb meséket, történeteket olvasni nekik (mondjuk a Bogyó és Babócát is). De a legjobb, ha még ekkor is olyanokat választunk, amik a gyerekek mindennapi életéről szólnak. Nekik nem kell más a normális fejlődéshez. Emellett ovis korban módjával, kisiskolás korban pedig már nyugodtan olvashatunk nekik népmeséket is.

Mi történik, ha a mindennapi történésekbe belekeveredik egy komoly veszteség is? Hogyan befolyásolja a gyermek fejlődését, viselkedését a gyász?

Normális esetben felnőtt korban éljük át az első nagy veszteségélményt. A felnőttek gyásza általában egy-két év alatt, egy nagy ívben lezajlik. Ezzel szemben a gyerekeknél rövidebb ideig tart a szorosabban vett gyászidő, nagyjából fél évig. Kisebb gyerekeknél ilyenkor előfordulhat, hogy egy korábbi fejlettségi szintre visszacsúsznak (ezt hívjuk regressziónak), például újból bepisilnek vagy képtelenek egyedül elaludni. Ez teljesen normális, különösen, ha az egyik szülő elvesztéséről van szó.

Összességében a gyerek rövidebb ideig „gyászolgat”, aztán újra kivirul, képes örülni és játszani. Sokszor ezért gondolják úgy a szülők és a közeli hozzátartozók, hogy már jól van. Ez azonban tévedés. A gyerek nem képes gyorsan közel engedni magához a nehéz érzéseket, és azokat is csak rövid ideig. Ezért a későbbiekben

a személyiségfejlődés minden egyes állomásán újra előkerül ez az élmény, olyan intenzitással, mintha akkor történt volna.

Pontosan azért, mert minden nagy állomást az elvesztett szülő nélkül kell átélniük. Ekkor merülnek fel bennük a nehéz kérdések: hol van, miért nincs ott velük a szerettük életük nagy pillanataiban? Ez a szembesülés egész életükben elkíséri őket, és mindig lesznek olyan helyzetek, amikor erősebben tör felszínre ez a hiány.

Mennyire tudja megszólítani a mese a gyászoló gyereket? Hiszen most élt át valami egészen zsigerig ható, valóságos veszteséget.

A mesék is – főleg a régmúltból fennmaradt történetek – egy valóságot kínálnak. Azt mondhatjuk, hogy bennük az emberi élet tapasztalásainak bölcsessége sűrűsödik. Az álmokhoz hasonlóan szimbólumokkal operálnak, így előfordulhat, hogy elsőre nem értjük meg őket, mert már elszakadtunk ezektől a szimbólumoktól. De aztán mégis képesek vagyunk értelmet találni bennük, mivel minden szereplő, minden elem a lelkünk valamely részét képviseli, annak a kivetülése. Ezért lehet bizonyos típusú meséket terápiában alkalmazni, például a varázsmeséket. Ezekben a mesékben vannak állandó szereplők, mint például a segítő. És az a terápiás cél, hogy a segítővel összekapcsoljuk a terápiában résztvevőt.

A gyerekek egyébként ösztönösen kiválasztják azt a mesét, ami számukra az adott időszakban segítséget nyújt. Ha pedig mi keresünk mesét a gyereknek, akkor arra kell összpontosítanunk, hogy mi foglalkoztatja éppen, milyen lelki mintázat rajzolódik ki. Például, ha a halál, a veszteségélmény kapcsán megjelenik benne a szorongás, akkor a szorongás oldására kell összpontosítani.

Mi történik, ha a gyermektől megvonjuk a meséket (vallási, egyéb meggyőződési alapon), ha mese nélküli kultúrában nő fel?

A mesékben lévő szimbólumokat a gyerekek sokkal jobban érzékelik, értik, mint mi, felnőttek – jobban tudnak a mesékhez kapcsolódni. Egy szó, egy mondat varázslatos módon képes irányba állítani, választ adni. Ez egy olyan kincs, amit nem vonhatunk meg a gyerekektől. Ellenkező esetben egy nagyon fontos forrástól tiltjuk el őket, amiből ők is tudnának táplálkozni és erősödni.

Szerencsés-e, ha a szülő otthon mesékkel próbálja segíteni a gyermek gyászfolyamatát?

A mese önmagában nem gyógyít, a mesékkel való kapcsolat viszont igen. A gyermeknek már az is sokat jelent, ha a veszteséghez, gyászhoz tartozó meséket a szülő elolvassa neki, és aztán beszélgetnek róla. Nem kell egyetlen szülőnek sem értenie meseterápiához, hogy meglássa, milyen sokat jelent a gyermek számára a mese. Igazából a gyerekeket kiskoruktól érik kisebb-nagyobb veszteségek (például a kedvenc plüss elhagyása), amelyekre felkészíthetők. Tavaly írtam egy kiadványt a Gyermekek gyásza címen, ami hasznos információkat, válogatott meséket, mondókákat, gyakorlatokat, játékokat tartalmaz. Ez ugyan nem egy terápiás kiadvány, de olyan meséket gyűjtöttem benne össze, amiket meseterápiával foglalkozó pszichológusok, terapeuták ajánlottak. Ezeket nyugodtan lehet olvasni a gyerekeknek, mert segítik a megértést és a feldolgozást. Ugyanakkor az is nagyon fontos, hogy mi, szülők, mit kommunikálunk a gyászról, a veszteségről, a halálról. Ha a gyermek előtt nem tabu a halál, a mulandóság, akkor képes lesz egészségesen elgyászolni a veszteségeit.

Mit tehet egy szülő azért, hogy a halál ne egy ijesztő, ismeretlen, tabutéma legyen a gyerek számára?

A halált, a gyászt nem szabad elhallgatni, tabusítani.

Egy családtag elvesztésekor az egész család gyászol, aminek a gyermek is a része. Fontos, hogy azt érezze, hogy nincs kizárva ebből a fontos tapasztalásból. Pontosan ezért nem kell előle elrejteni az érzéseinket. Sírhatunk is és őszintén kifejezhetjük, hogy szomorúak vagyunk. Emellett az is segíti a gyereket a veszteség feldolgozásában, ha el tud búcsúzni, ha a temetés rítusán részt vehet. Természetesen mivel a gyerek nem tudja, hogy milyen egy temetés vagy egy kórházi látogatás, mindent részletesen el kell neki magyarázni. Aztán akár rá is bízhatjuk a döntést. Ha nagyon fél, szorong, akkor semmit sem szabad ráerőltetni. De ilyen esetben is érdemes számára megteremteni a lehetőséget az elbúcsúzásra, akár telefonon keresztül, akár egy otthon megszervezett rítus, szertartás segítségével.

Dolgozott már olyan személlyel, akit a pandémia miatt ért veszteség? Miben másabb az ő gyászuk – hiszen egy megfoghatatlan „tettesről” van szó?

A pandémia miatti elszigeteltség megnehezíti a kórházi betegekkel való kapcsolattartást, a tőlük való elbúcsúzást. Sokszor az egészségügyi dolgozó figyelmességének köszönhető, hogy a családtagok telefonon keresztül legalább tudnak beszélni. Gyakran ezek egyben az utolsó szavaik egymáshoz.

Olyan esettel is találkoztam, amikor a gyászoló tudta, hogy ő fertőzte meg akaratán kívül a hozzátartozóját.

Emiatt gyakori, hogy a gyászolók bűntudatot hordoznak, úgy érzik hibáztak, vagy többet tehettek volna még, hogy elviselhetőbbé tegyék az utolsó időszakot. Jellemzően a temetések is elhúzódnak a megnövekedett várakozási idő, a megemelkedett temetkezési árak miatt. Pedig a gyász szempontjából az lenne jó, ha ez a búcsú minél könnyebben, minél előbb lezajlana.

Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy a speciális körülményekkel rendelkező veszteséggel való megbirkózást nagyban befolyásolja a gyászoló személyisége, erőforrásainak állapota, megküzdési stratégiái, a család támogatása. A gyász feldolgozásának sikeressége jobban függ ezektől, mint a veszteség körülményeitől. Sokan azért birkóznak meg nehezen a veszteséggel és a gyásszal, mert korábban nem foglalkoztak vele, kizárták. Illetve az is nehezítheti a gyászfeldolgozást, ha más megoldatlan krízis, az életükben jelen lévő egyéb problémahelyzet egybeesik a veszteséggel. Ettől lesz inkább nehezebb a feldolgozás.

Nyitókép: Artbalance Studio

Ajánljuk még:

Beszélgetés a halálról egy hatévessel

A gyermekek sokszor a legváratlanabb pillanatban állnak elénk, és tesznek fel egy olyan kérdést, amire ha felkészülhettünk volna sem biztos, hogy valódi, jó választ adunk.