Pszicho

Ezért nem sikerülnek a fogadalmaink, de van megoldás

A coach amolyan úri huncutságnak tűnt számomra: pszichológus és mégse az, hanem tanácsadó: az meg minek? Csak egy jó kis habos elnevezése egy mondvacsinált foglalkozásnak. Aztán megismertem egy vérbeli coach-ot, és nem sok idő kellett hozzá, hogy sűrű bocsánatkéréseket küldjek feléjük gondolatban. Egy coach segített abban, hogy változtani tudjak azon, amin szeretnék. 

Ugyanis egy igazi coach nagymértékben tud javítani az ember életén. Rengeteget tanultam tőle magamról, és kézzelfogható eredményeket könyvelhettem el a vele folytatott beszélgetések során. A coaching mibenlétéről nehéz lenne egy cikk keretein belül írni, mivel számos fajtája létezik, én magam is többet próbáltam. A lényege talán összefoglalható abban, hogy egy adott problémára vagy problémacsoportra egy vezető segítségével keresi meg az ember a válaszokat, és vele együtt dolgozza ki azokat a gyakorlatokat, amelyek segítenek célt érni.

Most arról írnék, mi volt az a tanács, ami számomra a legtöbbet adta a coach során. A változásról szólt a beszélgetésünk, és valami fontosra világított rá: van az adott állapot és az elérendő cél, a kettő között pedig egy légüres tér található. Mondjuk, le akar szokni az ember a reggeli helyett bedobott kávéról, és egészséges ételekkel szeretné kezdeni a napot. Igen ám, de a kávézós-én még elég messze van a teraszon üldögélő, gyümölcstálból falatozó én-től. Amíg odáig eljut, az többszöri „gyakorlás” eredménye, vagyis jó sokszor kell így reggeliznie ahhoz, hogy ez automatikus szokássá, rutinná váljon.

A kulcs pedig a kétféle „én” közti légüres tér. Ha kilépünk a kávézós én-ből, abban a pillanatban valami ismeretlenben kapálózunk. Mivel ismeretlen, bizonytalanságot, ijedtséget kelt bennünk: ki ez az alak, aki nem kávéval a kezében rohangál, természetesen késésben? Ki vagyok én, ha nem rohanósan kezdem a reggelt? Ez természetesen bármivel behelyettesíthető: szokatlan, ha nem cigarettázom, ha nem lustulok az ágyban, ha nem tömöm magamba a nasit a tévé előtt.

Emellett még túl erős a megszokott, jó kis otthonos én: a kávézós, a cigizős, a lustulós vagy a nasizós. Olyan jó lenne visszazuhanni a komfortos, megszokott kis terünkbe, ami akkor is a miénk, ha épp egészségtelen, ha nem szolgálja a javunkat, ha meg szeretnénk változtatni. De ismerjük, abban a térben tudjuk, kik is vagyunk valójában.

És ekkor történik, hogy feladjuk a változás szándékát, és szépen – vagy némi szégyennel megspékelve – visszaesünk abba a szokásba, amit el szerettünk volna hagyni. Pedig a megoldás a légüres térnek a tudatosítása magunkban. Észrevenni, hogy bizonytalanul érezzük magunkat benne, hogy riadalmat kelt bennünk és menekülnénk tőle, de majd elmúlik, lesz egy új én, egy új szokásrendszer.

Sőt, a legjobb az, ha nemcsak észrevesszük ezt az állapotot, hanem megörülünk neki. Mert ha már a légüres térben vagyunk, akkor az azt jelenti: megkezdtük a változást, már elrugaszkodtunk onnan, ahonnan el szerettünk volna. Nem érkeztünk még meg? Nem hát, senki nem érkezik meg azonnal. Idő kell az új szokás kialakításához, és igen, most nem komfortos ez az egész, de ez csak azt jelenti, hogy elindultam.

A coach szavai nagyon elgondolkodtattak, mert valóban ezt a riadalmat, ezt az önmagam-elvesztésének az érzését éltem át minden változás során. Hol sikerült elhagyni a szokást, hol visszaestem. Azóta viszont ez a gondolatsor erősít a változásaim során: tudatosítom magamban a riadalmat, és elkezdek örülni neki.

Ajánljuk még:

Lelkünk állapota a tányéron: ez állhat a zugevés, túlevés, stresszevés hátterében

Az olyan étkezési zavarok, mint az anorexia, bulimia vagy orthorexia talán már sokaknak ismerősek. De mi van akkor, ha diagnosztizálható zavarról nem beszélhetünk, mégis gondjaink vannak az étkezés területén? Mi a zugevés és miért csináljuk? Miért esszük túl magunkat? Mitől függ, hogy stresszevők vagyunk, vagy egy falat sem megy le a torkunkon olyankor? Ezekre a kérdésekre keressük a választ!