Pszicho

Büszkeség és bal-ítélet

Ültünk az autóban: egy órányi együtt töltött idő azzal, akit szeretek, ismerek, mint a tenyeremet, de akinek felnőtt életéről kevesebbet tudok, mint szeretnék. Elnyelnek mindkettőnket a feladatok, a munkák, a gyerekek, a család. Most végre mesél. Elmondja, hogy a kollégái orroltak rá, mert sok túlórát kapott, holott neki aztán van mit a tejbe aprítania, a férje kiemelten jól keres. 

Fel-felszakadozik belőle a fájdalom, ahogy elmondja, milyen volt ott ülni, a vádaskodó kollégák gyűrűjében, érezni a felé áradó gyűlöletet, nyársra húzva forogni a harag, a kiközösítés tüzében. Pedig nem tehetett róla, a főnök valóban nagyon kedveli, jobban megbízik benne, mint a többiekben, őt osztja hát be a problémás helyzetekhez. De addig nem is tudott róla, hogy ez szúrja mások szemét, amíg a boszorkányperre sor nem került, és ő ott nem találta magát a dühödt kollégák kereszttüzében. Hallgatom, ahogy könnyed szavak mögé rejtve villan fel olykor az ejtett seb pirosa.

A megoldásáért pedig őszintén nagyra becsülöm: megértés támadt benne, hogy a többieknek olyan nagy szüksége van arra a túlórapénzre. Csendesen békíteni kezdte hát a kollégákat, elnézést kért mindenkitől, és hazament kisírni magát. Másnap pedig beiratkozott egy olyan tanfolyamra, ami speciális végzettséget ad számára. Olyat, amilyennel más nem rendelkezik, és amelyiknek a birtokában nem kérdés többé, miért ő kapja az adott túlórát ─ hiszen senki más nem vállalhatná. A szokásos túlórák pedig mehetnek a kollégáknak, mivel neki a speciális területen kell majd besegítenie.

Nem győztem csodálni. És elgondolkodtam, én mennyire nem lettem volna képes erre. Azonnal ugrottam volna, kikértem volna magamnak a vádakat, bizonyítottam volna a saját igazam, rámutattam volna a viselkedés milyenségére, valószínűleg a legkevésbé sem szép hangnemben.

„Mindig törsz inkább, pedig hajolni kifizetődőbb” – mondogatta nagyanyám,

és már ettől a mondattól is vöröset láttam. Pedig végiggondolva az életem ilyen-olyan, nem kicsi buktatóit, mindig törnöm kellett, hogy győzhessek. Széttörtem és magam is összetörtem. Vajon milyen irányokba mehetett volna, ha az út elhajolt volna erre-arra, velem együtt? Vajon mennyire érte meg a sok harc, falnak rohanás, ha a fejem tört bele? Már senki meg nem mondja meg.

Az igazi kérdés azonban az, vajon erre predesztinálva van-e az ember. Mert emlékszem én nagy fogadalmakra, ön-szugesszióra egy-egy adott konfliktushelyzetnél, hogy meg nem mukkanok, ha beledöglök se. Aztán fél perc múlva már azon kaptam magam, ahogy nagy hévvel magyarázom és védem az igazam.

Pedig tetszik, nagyon is tetszik mindaz, amit hallottam azon az autóúton. Ámulatba ejt a helyzet kezelése, az igazságtalanság szóvá nem tevése, az ütlegek néma tűrése, a mindenkinek megfelelő megoldásra való rálátás. Bár én is képes lennék erre! Felnézek arra, akinek megy ez a hihetetlen nagylelkűség, aki nem akarja bebizonyítani a maga igazát, aki másokat képes felemelni még akkor is, ha őt tiporni akarták. Talán tanulnom kellene ezt ─ csendül fel bennem a gondolat, de a szelíd csendülést szenvedélyes zene kíséri: még mit nem! Hogy ne álljak ki az igazamért! Igen, sajnos reménytelen eset vagyok.

Ajánljuk még:

„Régen a mese volt a Google meg a mesterséges intelligencia” – interjú Nagy Luca meseterapeutával, önismereti mentorral

Ha a mesékre gondolunk, automatikusan a gyerekek jutnak eszünkbe, pedig a felnőtt élet nehézségei közepette is nagy segítséget nyújthatnak a történetek. Nagy Luca Múzeumi Mesék nevet viselő foglalkozássorozata a kiállítások világát ötvözi a meseterápiával. Vele beszélgettünk a programról, valamint önismeretről, kapcsolódásról és megküzdésről is.

 

Már követem az oldalt

X