„Férjet tudtál választani, de konyhabútort nem?” – kikészít a lakásfelújítás!

Két hónapja lakásfelújításba kezdtünk. Azóta körülbelül öt kilót fogytam (akaratlanul), többek között azért, mert a cuccaink hat különböző helyen vannak, így folyton rohangálok, no meg azért is, mert éjjel-nappal stresszelek, és míg máskor a férjem mellett nyugszom meg, most nincs olyan nap, hogy ne veszekednénk...

Pedig szeretjük mi egymást, tényleg. Azért is újítgatunk, mert szeretnénk szép otthonban szép életet élni. Fiatal házasok vagyunk, és

egészen konkrét elképzeléseink voltak arról, mit szeretnénk, amíg bele nem kezdtünk a munkába. 

A tudatlan, szende laikusok, akik még felújítás-szüzek – amilyen én is voltam két hónappal ezelőttig, egy másik életben – úgy látják, hogy a falcsempe kiválasztásánál nincs izgalmasabb elfoglaltság. A szemtelenebbek mondják is: milyen jó, hogy magunk dönthetjük el, hogyan nézzen ki a lakás, saját ízlésünkre faraghatjuk az otthonunkat. Nem is értik, miért nem örülünk, hogy ha jól döntünk, akár évtizedekig ellehetünk majd a választásunkkal. Én pedig kaparnám a falat, ha még lenne róla mit lekaparni, annyira frusztrál, hogy jól döntsek.

A túlzó vicceket félretéve: komoly stresszforrás, hogy nagyon hosszú távra szóló döntéseket kell nagyon rövid idő alatt meghozni egy olyan területen, amihez nem értek, amiben nincs tapasztalatom, és amelyiken egyről a kettőre lépve csak a saját jóízlésemben és stílusérzékemben bízhatok. Az sem segít, hogy a kínálat végtelen – erre sokan pozitívumként gondolnak, valójában viszont nyomasztó a végeláthatatlan lehetőség-sorozat. 

Amikor meguntam, hogy fáradságomban, idegességemben és nem kevés önsajnálatomban lubickoljak, listába szedtem magam számára, mitől is vagyok ennyire stresszes. A felsorolás így alakult:

1. Döntések zuhataga: bizonyított tény, hogy emberként döntési képességünk véges. Lakásfelújításkor a mindennapi feladatok mellé kapunk egy hatalmas döntés-csomagot reggelente, és bizony amíg nem mondunk valamit, nincs előrelépés. 

2. Fogalmunk sincs, mi történik: olyan kérdéseket szegeznek nekünk, amelyekre nem tudjuk a választ, hiszen több szakma ismereteivel kellene rendelkezni ahhoz, hogy értsük, mire megy el a pénzünk. A megfelelő villanyszerelő, víz-gázszerelő, asztalos, burkoló, padlócsiszoló, festő és egyéb szakemberek kiválasztása sem egyszerű, de ha aztán ők is tőlünk várnak minden kérdésre választ, igencsak stresszesek leszünk. 

3. A bizonytalanság kicsinál. Mikor lesz kész? Mennyibe fog kerülni? Elég lesz-e a pénz? A két vagyonért megvett csempe biztos jól fog kinézni a falon? A konyhabútor lapján tuti nem látszik majd minden morzsa? Az ajtó találni fog a padlóval? Tetszeni fog egyáltalán ez az egész, ha mindennap más tetszik? ÉS MI VAN, HA NEM? Ez csak néhány kérdés azok közül, amelyek éjszakánként nem hagynak aludni.

Sokszor úgy érzem, túlgondolom, máskor meg elegem van az egészből. A kettő között pedig stresszelek, hogy miért stresszelek ennyit.

4. Nincs rutin. Bennem bizonytalanságot szül az is, hogy a felújítás kiszakít a mindennapi körforgásból. El kell költözni otthonról, semmit sem találok, minden máshogy működik, mint általában. Egy hátizsáknyi ruhát próbálok úgy társítani, hogy senkinek ne tűnjön fel, ugyanazokat a darabokat hordom hetek óta. Mindemellett az, ami más napokon egy pillanat, most fél óra, cserébe kevesebb az időm a pihenésre.

5. Stressz van, ezért vita van. Mivel sok a stressz, a férjemmel is megszaporodtak a veszekedések, hiszen ingerülten állunk mindenhez, nincs türelmünk egymáshoz, és a félmondatok, amiken máskor nevetünk, most türelmetlen csetepatékhoz vezetnek. Aztán marad a bűntudat, hogy még azzal is pokróc vagyok, akivel egy csapatban játszom...

Hogy mi a megoldás? Nos, nem tudom.

Nekem segített, hogy tisztáztam, mi feszít a leginkább, és ezek mentén át tudtam beszélni a férjemmel és a szűk családdal, hogyan tovább. Innen építkezve összeírtunk egy „akciótervet” a túlélés reményében. Ezen az állt:

1. Leszögezzük a büdzsét

Nagyon rossz látni, hogy a megtakarított pénzünk a kelleténél sokkal de sokkal gyorsabban fogy a számláról. Mivel a pénz az egyik legnagyobb és leggyakoribb stresszforrás, már az megnyugtató volt, hogy eldöntöttük, hol a határ. Ez biztonságot ad, mert végre elhiszem:

nem kerülünk olyan kiszolgáltatott vagy nehéz helyzetbe, amivel ne tudnánk megküzdeni.

2. Az a bizonyos kommunikáció

Mivel hajlamosak vagyunk csúnya veszekedésekbe keveredni a fáradtság és a stressz miatt, eldöntöttük, hogy sokkal jobban odafigyelünk arra, miképp szólunk egymáshoz. Én megkértem a férjem, hogy ne hagyjon rám mindent, cserébe megígértem, hogy nem harapom le a fejét, ha olyat mond, amivel nem értek egyet. Emellett mindketten igyekszünk azon, hogy ötleteljünk akkor is, ha már a könyökünkön jön ki a téma... Elméletileg sokkal nyugodtabbak leszünk, ha már konkrét tervvel tudunk a mesterek elé állni, akiknek úgyis lesz olyan kérdése, amely újra a mélybe dob!

3. Tartunk szünetet

Az előző pontot megcáfolandó megállapítottuk: bár az értelmes tervezgetés hasznos, olykor muszáj megállni, sétálni egyet, vagy elmenni együtt vacsorázni, és kicsit nem (csak) a felújításról beszélni. Nehezen, de rájöttem, hogy az ilyen kiszállás nem azt jelenti, hogy megtorpantunk, hanem azt, hogy

az ép eszünk megőrzése érdekében lassítunk kicsit. 

4. Szigorúan lazán

Többször bebizonyosodott: az elképzeléseimet különböző okok miatt olykor nem lehet megvalósítani. A jellemző gond, hogy vagy túl sokba kerülne az adott ötlet, vagy a mester fejét fogja a (hatvanadik) Pinterestről szedett, értelmetlen ötletemtől. Megtanultam, hogy tudnom kell elengedni bizonyos dolgokat, mert semmi nem múlik majd egy-egy lényegtelen részleten.

5. Támaszkodjunk a családra, a barátainkra!

Bármilyen makacsok is vagyunk, érdemes kicsit félretenni a büszkeséget, és segítséget kérni. Tényleg igaz a mondás, hogy bajban ismerszik meg a barát.

A legtöbben gondolkodás nélkül felajánlották a segítségüket, én pedig rájöttem, kérni sem szégyen ebben az esetben. 

A cicát lepasszoltuk valakihez pár napra, néhány bútort egy másik barát udvarára deponáltuk, egy harmadikkal együtt választottunk kagylót a fürdőszobába – csak néhány példa, amiért hálásak vagyunk a környezetünknek.

És végül: reméljük, hogy vége lesz!

Remélhetőleg csak egyszer kell ezen az úton végigmenni, és csodaszép lesz az otthonunk, ha készen lesz! Ha tudjuk, miért dolgozunk ennyit, miért éljük meg hullámvasútként az egészet, és együtt haladunk a cél felé, megváltozik a hozzáállásunk! Legalábbis a körülöttünk lévők ezt mondják, mi pedig próbáljuk elhinni.