Amit a parasztházakból eltanulhat a mai lakberendezés

A napokban kezem ügyébe került egy fényképalbum, ami a szentendrei skanzenben készített régi fotóimat tartalmazza. Ahogy elkezdtem nézegetni őket, azon kaptam magam, hogy valami óriási, tátongó hiányt érzek lelkemben, és egy feszítő vágyat. Megmagyarázhatatlan érzésim közepette csak faltam szememmel az egyszerű, tiszta otthonok mindent átható nyugalmát. Elhatároztam, hogy megkeresem ennek a varázsnak a forrását, megvizsgálom, hogy honnan erednek a rám törő, kínzó érzelmek.

A régi parasztházak belsejét nézve, olyan az ember érzése, mintha még mindig a természetben lenne. Mintha a kint és a bent ugyanannak az egésznek a része lenne. A falak nem zárnak le egy világot és nem határolnak el egy másikat. Éppenhogy összekötnek, mintha csak madárfészket alkotó fűszálak volnának. És a fészek puha, pelyhekkel bélelt belseje épp oly meleg, mint a kemencés házak magasra rakott, vetett ágyai. Érződik, hogy, aki ezt az otthont használja, az az odakinti világot pontosan ugyanannyira otthonának tartja, s akképpen szereti, becsüli, mint a bentit.

Amikor a sárral tapasztott belső, meszelt falakat simítja végig az emberi szem, vagy amikor a bárddal egyenesre faragott hatalmas „Boldogasszonyfát”, azaz a mestergerendát támasztó oszlopot nézi, vagy a harmonikus szín- és mintavilágú szőtteseket, hímzéseket, egyszeriben úgy érzi, hogy teljes biztonságban van. Egy olyan szeretetközegben, ahol semmi baj nem történhet, ami egyszerre szebbé teszi még a sokszor gonosznak érzett világot is. Hiszen

bent épp olyan természetes és szándéknélküli minden, mint a ház körül.

Akinek állatai vannak, az sosem magányos. Annak házát körülveszi a szeretet, a hűség, a ragaszkodás, a figyelem. Annak az embernek minden léptét állatok hada figyeli. De nemcsak a háziállatok, hanem a rigók, verebek, szajkók, rókák és minden, ami csak él és mozog, mert az efféle életet élő ember épp úgy a természet rendjébe és harmóniájába simul, mint az élővilág többi tagja. Ez érződik háza és portája egészén.

Visszatérve a házbelsőhöz, többről van itt szó, mint csupán a természetes anyagok keltette melegségről és puhaságról. Nem csak azt érdemes megfigyelni, ami van, hanem ami nincs. Az éppolyan fontos. Nincs műanyag és nincsenek műanyag bevonatú tárgyak sem. Nincsenek kábelek, kapcsolók, konnektorok, routerek, ilyen érzékelők, olyan érzékelők, alig észrevehetően villogó technikai eszközök, automata illatosítók, klímaberendezések. Hogy mekkora kényelemtől estek el ezáltal a lakók? Nem is tudom, és ők sem tudták, így aligha érzeték a hiányát.

Mindezek után talán jobb az a kérdés, hogy mit nyerünk mi azzal, ahogyan most élünk? Kényelmet? Időt? Valamiért nem tudok őszintén hinni ebben. Úgy érzem, hogy a kényelem viszonylagos és mindig fokozható, amiből egyenesen következik, hogy leginkább egy illúziót kergetünk a „kényelem nevében”.

A praktikus eszközök által nyert idő is relatív, nem vagyok biztos benne, hogy percre lebontva mi egy nap alatt több boldog, önfeledt, szeretetteljes vagy épp elégedettségben eltöltött percet élünk meg a modern világ eszközeinek, berendezéseinek köszönhetően, mint elődeink azok nélkül.

És vajon mit veszítettünk el? Leginkább a természettel való szoros együttélést, azt a kölcsönös egymásrautaltságot és szeretetkapcsolatot, amiben minden fél főleg nyereséget könyvelhetett el. Harmonikus, puha, meleg, biztonságos otthonok ma is vannak, de

a régi otthonokhoz képest még a leginkább letisztult lakásbelső is olyan mesterkéltnek tűnik.

Arról már nem is beszélve, hogy hányféle szolgáltatótól függ ez a kényelem.

Talán mégis az a varázs hiányzik leginkább, amit az ember a kézzel készített bútorokkal, eszközökkel, tárgyakkal tudott megteremteni. Érdemes talán ezek mentén a gondolatok mentén szemügyre venni otthonunkat és ha csak apró változtatásokkal is, de léphetünk párat közelebb a természethez és ahhoz az élővilághoz, akinek érzésem szerint éppúgy hiányzik a gondoskodó ember jelenléte, mint nekünk az ő közelségük.

Nyitókép: Fortepan / Schermann Ákos