A költözés tükröt tart, pedig már anélkül is nehezen bírható, főleg három kisgyerekkel

Otthon

A költözés tükröt tart, pedig már anélkül is nehezen bírható, főleg három kisgyerekkel

Életünk első, nagyon is meghatározó szakaszában otthon, a szüleinknél lakunk. Később szárnyainkat bontogatva beköltözhetünk kollégiumba, utána sokunknál elkezdődött az albérletezés, akár együtt néhány jó barátunkkal. Majd amikor megtaláltuk a hozzánk illő személyt, újabb otthon után nézünk. Ha gyerekeink lesznek, ismét egy új, nagyobb helyre van szükségünk, és így tovább. A költözés része mindenki életének.

Minél több helyen lakunk, annál több lesz a bútorunk, háztartási gépünk és általában a tárgyaink sem fogyatkoznak, hanem gyarapodnak. Ezt magunkon a napokban alaposan megtapasztaltam. Férjemmel az eddig együtt töltött kilenc év alatt épp az ötödik – és nagyon remélem, egyben az utolsó – helyünkre költöztünk. 

Három kisgyerek mellett nem volt a legegyszerűbb dolgom a pakolással, de azért igyekeztem észszerűen, lehetőleg felcímkézve bedobozolni az „életünket”. Eleinte kifejezetten lelkes voltam. Tudtam, hogy van még három hét a költözésig, napi három-négy dobozt megtöltöttem. Majd egyre gyorsabban fogytak a napok, ám a házban felhalmozódott dolgaink mennyisége alig. Bevallom, kicsit kezdtem pánikba esni, vajon időben elkészülünk-e mindennel.

Mire végeztünk a pakolással, alsó hangon száz dobozt megtöltöttünk, plusz az összes bútorunk, a növényeink, biciklik, rollerek, kismotorok, a teknősünk terráriummal, halaink akváriummal, stb.

Egy dologra rájöttem: körülbelül tízszer annyi cuccunk van, mint amire szükségünk lenne.

Elég lehangoló volt látni, mennyi felesleges lomot „hangyázunk” át egyik házból a másikba. Nem tudom, más is van-e így ezzel, de nekünk irtó sok olyan holmink van, amire már nem is emlékeztem, sose használtam, vagy már rég tönkrement, mégis tároltam. Azt hiszem, néha érdemes egy kis felülvizsgálatot tartani, és megválni attól, amire nincs is szükségünk, hiszen rengeteg helyet foglal minden.

Aki már átélt hasonlót, az tudja, milyen érzés a létező összes ingóságunkkal megérkezni egy új helyre: plafonig egymásra stócolt kartondobozok, nem találni semmit, hiába címkéztünk fel elvileg mindent – majd realizálni, hogy egyáltalán nem ismerjük az új otthonunkat, szinte semmit nem tudunk róla. Mondjuk fordítva van bekötve a hideg és meleg víz minden egyes vizes blokkban, nem működik a villanybojler, a kapuzárba évekkel ezelőtt beletörte a kulcsot az előző tulaj, és nem cserélte ki, inkább lánccal rögzítette össze a kaput, esős napokon ázik a fal egy-két ponton, és folytathatnám.

Az ilyen esetekben nagy adag humorérzékre van szükség, optimista hozzáállásra, sok energiára, na és persze pénzre, hogy az ember magára formálhassa új otthonát, kijavítsa a házzal kapcsolatos felmerülő problémákat. Ráadásul gyorsan, főleg, ha már gyerekek is vannak, akik ugyebár szeretnek meleg vízben fürdeni.

Kis családommal együtt ugrottunk fejest a munkába, festésbe, takarításba és a kert újraélesztésébe. Előzőleg hat (póniló méretű) kutya is lakott a kertben, a füvet az utolsó szálig kitaposták. A májusi esős időszakot elcsípve felkapáltuk és fűmaggal beszórtuk a kertet. Épp a közelünkben felszámolnak egy kertészetet. Az eredeti ár töredékéért tudtunk venni többéves, legalább két méter magas facsemetéket és szépen kiültettük azokat, a kis paradicsompalántáimmal együtt.

Alig telt el három hét, mióta beköltöztünk, és a helyre rá sem lehet ismerni.

Zöldbe borult, és a levegő megtelt boldog gyerekek kacajával.

Egy használt ház vásárlása esetén rengeteg munka vár az emberre, mire azt mondhatja, kellemes otthont teremtett belőle. Ez persze igaz egy bérelt lakásra is. Fontos, hogy szeressük, ahol élünk, ahol töltjük a mindennapokat. Akkor igazán jó egy otthon, ha olyan, mint egy tökéletesen megválasztott pár cipő. Kellemes, kényelmes és illik hozzánk, egyszerűen jó benne lenni. A költözési mizérián pedig csak túljutunk egyszer, és lassan minden a helyére kerül.

Ajánljuk még:

Az ideális, édes otthon – vajon mekkora és mennyi cucc fér el benne?

A fejemet tenném rá, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki gyermekkorában arról álmodozott, hogy egy rózsákkal körülültetett francia stílusú kúriában tengeti majd a felnőtt életét – aztán felnőttként örül az ember, ha egy pofás kis családi házra összekuporgatja valahogy a pénzt. De mi az, ami elég és mi az, amiért feleslegesen küszködünk?