Miért kellene másképp oktatni ma a gyerekeket? – A pedagógus véleménye

A gyermekem meghökkent, amikor megakadt a versmondásban, és a nagymamája egészítette ki. Mert ő is ezt tanulta – sok évtizeddel ezelőtt. Ezt nyilván nem arra hoztam fel példának, hogy szerintem nem kellene örökérvényű verssorokat tanítani. Magyartanárként nagyon is úgy gondolom, szükség van rá – de sajnos az oktatásban mintha minden örökérvényű lenne. Pedig a mai gyerekeknek már teljesen más az ingerküszöbük, más dolgokkal lehet felkelteni az érdeklődésüket, máshogy figyelnek, máshogy vésnek be ismereteket. Számos összetevője van annak, miért kellene változtatni (és most csak a tananyagról, tanítási módszerekről beszélek), ezek közül a legfontosabbak talán a következők.

A lexikális tudásnak az internet világában már kevésbé van jelentősége

Gyerekkoromban, ha olyan szóba ütköztem az olvasott könyvben, amelyet nem értettem, rohantam anyámhoz, megkérdezni. Ő mondta is, amíg tudta, aztán egy idő után, amikor már a kacifántosabb kifejezésekbe neki is beletört a bicskája, megvette számomra A magyar nyelv értelmező szótárát. A lexikális tudás iszonyú fontos volt, mert sehol sem tudtam utánanézni, vajon melyik országban van Bari, vagy épp milyen korszakban, körülmények között képzeljem el Da Vincit. Ma már csak néhány kattintás, és az internetről megtudhatjuk.

Épp ezért látják a gyerekek jóval több értelmét annak, ha vitázni tanulunk, vagy egy író személyiségéről beszélgetünk.

Ezeket nem tudják az internetről megtanulni – a konkrét tényeket igen, tehát nem érdemes teletömni az iskolatáskát fölöslegesen.

Mindenhonnan zúdul rájuk az inger – az iskolában meg halálra unják magukat

Mi még olyan világban nőttünk fel, amelyben hétfőnként nem volt adás a tévében, nem tarkították plakátok az utcákat, és remekül el tudtunk szórakozni azzal is, ha bottal a homokba rajzolgattunk, és az iskolatáskába kedvenc könyvünket is belecsempésztük.. És nem azért, mert a régebbi generációk fegyelmezettebbek és jobbak:

valóban más volt az agyunk, az idegrendszerünk, de csak azért, mert az adott körülmények között ilyen tudott lenni.

A mostani gyerekeknek a rengeteg ingertől szintén teljesen más az agyuk, számukra már nem elég inger a kréta és a tábla, az osztály elé kiálló, magyarázó tanár. Persze próbáljuk színesíteni az órát internetes feladatokkal, rövid videókkal – már ha lehet, ha van rá idő, ha nem kell rohanni a tananyaggal (de kell), ha van hozzá eszköz, ha alkalmas rá a tananyag, hogy „felturbózzuk”. De ezek csak látszatmegoldások: olyan tananyagot kell ezer oldalról megtámogatni a padokban ülő, negyvenötperces mozdulatlanságra és figyelemre kötelezett nebulóknak, ami nem nekik való, nem számukra befogadhatóan írták meg és építették fel.

Máshogy tudnak figyelni, és a bevésődés is más

Miközben egyre nehezebb az iskolatáska a különböző tankönyvektől és foglalkoztatóktól, a mai gyerekek már nehezen tudnak összefüggő, hosszabb szövegre figyelni: megszokták, hogy szalagcímek, képek között cikázik a tekintetük, hogy rövid, figyelemfelkeltő ingerek ragadják meg a figyelmüket, hogy pár szóban és emojikban, gifekben kommunikálnak. De nem csupán a figyelmük működik másképp: az emlékezetük is. Nagyon hamar elfelejtik, amit már egyszer megtanultak, és rendkívül nehezen hívják elő az emlékezetükből a szükséges információt. Nem azért, mert butábbak: az ingergazdag környezet „átka” ez, a rájuk zúduló információmennyiség közepette egyfajta „túlélési ösztön”, hogy

az elméjük azonnal helyet csinál az új ingereknek.

Csak egyetlen példa: a névmásokat a pályám kezdetén még 3-4 óra alatt megtanítottam. Most jóval több kell hozzá, és volt egy osztály, amelyiknél lehetőségem adódott arra, hogy rengeteget foglalkozzunk vele. Egy hónapon át csak a névmásokat gyűrtük. Csodálatosan sikerültek a témazárók, öröm volt javítani őket, 4,8-as lett az osztályátlag, ragyogtam. Egészen a következő dolgozatig, amikor a felismerendő szófajok között névmások is voltak. Nemhogy a fajtáját (pl. mutató névmás) nem ismerték fel, de még azt sem, hogy névmásról van szó. A tudásuk körülbelül három hétig tartott. És kezdhettem mindent elölről – és tényleg a legelejéről kellett kezdenem, úgy, mintha még sosem beszéltem volna nekik erről a szófajról.

Persze ez csupán a jéghegy csúcsa – ezenkívül még sok-sok olyan összetevője van a mai és a régi generációk közti különbségeknek, amelyek miatt változtatni kellene az oktatás jelenlegi rendszerén. És nemcsak azért, mert a gyerekek rosszul érzik magukat ebben a rendszerben, hanem azért, mert ebben a rendszerben úgy hagyják el az iskolapadot, hogy a tudásuk végül elvész. Persze, szélesedik a műveltségük, de korántsem annyira, mint amennyire lehetett volna más keretek között.

Képességeik nagy része, természetes kíváncsiságuk is kiaknázatlanul marad.

Helyette kénytelen-kelletlen egy rég nem működő rendszert tapasztgatnak pedagógusaikkal együtt, hogy úgy látszódjon, mintha ez ma is jó lenne. Nem az.