Magyar vagyok, és vállalom – szittyázás és sallangok nélkül

Nekem elég sokféle. Első reflexből azt várom, hogy valaki vagy valakik (akik szintén magyarok) azonnal megszóljanak, hogy na, itt van már egy szittya/magyarkodó/ősmagyar/igazmagyar stb. Pedig én csak magyar vagyok. De ezzel, hogy kimondom, mintha megkülönböztetném magam a többiektől. Szinte el is határolódik tőlem hazám többsége. Pedig ők is magyarok. Csak a jelek szerint én az a fajta vagyok, aki ki is mondja! Azok pedig mások, mint a többség. Az ilyen kimondó emberek a „normális magyarok” szemében a nacionalisták, valamilyen politikai erőt képvisnek, fanatikusok, erőszakosak, agymosottak stb. Ők azok egyesek szemében, akik olyan „baromságokat” terjesztenek az interneten, hogy „nyelvünk nem finnugor, hogy a szkíták leszármazottai vagyunk, hogy nem foglaltunk hont, hogy az államalapítás előtt is keresztények voltunk” azaz mindenféle áltudományos történelmi féligazságot.  

Volt az elmúlt 20 évben, még az első időkben egy olyan időszak, mikor előtérbe került a hagyományőrzés, fellendült az ezirányú cselekvés. Talán a gazdasági válság hatására többen fordultak vissza a föld, az állatok és a hagyományok felé. A hagyomány kezdett identitásképző erővé válni. Emberek, kutatók elkezdtek megalapozottan, tényekből építkezve szembesíteni bennünket saját értékeinkkel. Nagyon sokan eszméltek ekkor saját kultúránk értékeire és az ebben rejlő potenciálra.  

Mégis hogy jutottunk akkor ide, hogy ma, Magyarországon nem normális dolog felvállalni azt, hogy magyar vagyok?

Úgy gondolom, hogy ehhez a korszellem is hozzájárul. A mindennapok része lett a címkézés és az ítélkezés, aki pedig ezen felülemelkedik, nos a pluralizmus szabadságképével már ő sem igazán tud mit kezdeni. Mert mi van, ha a „magyarságommal megsértem valakinek a szabadságát”, amit én igazán nem akarok? Manapság mintha nem lenne szabad felvállalni egy véleményt, egy értékrendet, mert aki megteszi, arra azonnal rásütik a kirekesztő vagy szélsőséges jelzőt.

Jelentős mértékben hozzájárult mindehhez a politika is. Ez persze nem újkeletű dolog és nem is magyar sajátosság, több évszázados hagyománya van a nemzeti identitások politikai célú kisajátításának. Mondhatni, mára ezzel nem is kellene foglalkozni, de mivel az identitásunk inkább érzelmi, mintsem racionális alapokon nyugszik, ezt a lépcsőt nem könnyű megugrani.

A legfőbb oknak mégis azt tartom, hogy akik manapság

a világban magyarként teret és szerepet kapnak, nem igazán tudtak olyan mintát adni, amire azt mondhatnánk: igen, én is ilyen vagyok!

Hogy számomra mit jelent magyarnak lenni?

Azt érzem, hogy a helyemen vagyok a világban. Ha a csillagos égre nézek, ott látom az égbolton mondáinkat, a csodaszarvast, a turult, a Szent Koronát. Tanulom ezt az eget. És egyre inkább értem. Magyarul értem. Őseimet érzem onnan fentről. Nagyapámat, dédapámat, ükapámat, Szent Lászlót, Szent Istvánt, Nimródot… mindük erejét érzem. 

Ha az erdőbe, mezőre megyek, egyre inkább ismerem a fákat, az állatokat. Azokat, akik itt élnek velem. És értem. Magyarul értem.

Egyre jobban ismerem a múló időt, a teremtett világ változásának a rendjét, és értem. Magyarul értem.

Érzem, hogy dolgom van. Dolgom teremteni, formálni a teret, a szeretetem terét, ahol élek. Olyanná tenni, ahogyan én azt a legjobbnak, legszebbnek látom… a magyar ízlésemmel, lelkemmel. Dolgom táplálni, gyarapítani az életet, mindennap adni valamit a teremtett világnak. Dolgom a teremtésen túl fenntartani a rendet, gondoskodni, ápolni, táplálni, gyógyítani.  De dolgom nevelni, óvni, védeni is, ha kell önmagával szemben is, és ha nincs más mód, hát vissza is kell tudni metszeni, ami már nem szolgálja az életet.

Dolgom adni, jót adni az embereknek.

Magyarul beszélek, igézek és nyelvem tanít az életre. Egyre inkább értem a régiek mondókáit, meséit, dalait, táncait. Értem, mert magyar vagyok. Értem, hogy mik az élet azon törvényei, amit nagyon szerettek volna ezek által nekünk, a majdani magyaroknak megőrizni. Miért mondják el minden mesénkben, hogy „Jó tett helyébe jót várj” , majd hogy „Aki nem hiszi, járjon utána.” Mert a magyar embert ezek a törvények segítik át az életen.

Magyar vagyok. És tudjátok, amikor ezeken gondolkodom, a könny kicsordul szememből és hálával telik meg a szívem, hogy ezt a csodát megélhetem.

Igen, ezt, hogy itt és most magyar vagyok.

És élhetek így, magyarul, mert bizony sehogy máshogy nem tudok.