„Legalább egy tanár legyen belőle!” – népszerű és népszerűtlenedő szakmák értékromlásának nyomában

Megosztó

„Legalább egy tanár legyen belőle!” – népszerű és népszerűtlenedő szakmák értékromlásának nyomában

Olykor tragikomédiába illő, ahogy – az alaposabb gondolkodást megspórolva – úgy ítélkezünk szakmákról, hogy azzal még a gyerekeink jövőjét is megpecsételjük. Minden szakmának megvan a maga „keresztje”, azaz sajátos előítéletek mentén gondolkodunk róluk, és ezekben a sémákban nyilván sok igazság is van. A baj csak ott kezdődik, ha már csak sémák alapján vesszük a szánkra az egyes foglalkozásokat.

Több mint tíz évig tanítottam felsőoktatásban és szakképzésben, többek között tanár szakos bölcsészeket is. Az egyik vizsgaidőszakban odajött hozzám egy anyuka – aki a huszonkét éves „kisdedet” kísérte el az élet egyik legnagyobb megmérettetésére, a szociálpszichológia vizsgára –, és ezt mondta:

„Tanárnő, kedves, ugye meglesz a kettes? Legalább egy tanár legyen belőle!”

Frenetikus humorérzékkel áldott meg a sors, de ettől még én is éreztem némi remegést. Szóval, én, aki történetesen éppen tanárként hallgattam a jövőbetekintő bölcsességet, járuljak hozzá, hogy „legalább” tanár legyen abból a gyerekből, akit egyébként anyuka láthatóan az utcára is alig mer kiengedni. Végül győzött a kíváncsiságom, és megérdeklődtem, miért szeretné, ha a kislánya tanár lenne. A válasz hasonlóan kijózanító volt: „Mert akkor legalább nyáron lesz két szabad hónapja, amikor nem kell dolgoznia.”

Halleluja! Vagyis tanárnak lenni vastagon megéri, mert az év egy részében nem kell dolgozni. Nem tudom, észrevették-e, hogy ebben a beszélgetésben egyszer sem fordultak elő ilyen kifejezések, mint: a gyermekek szeretete, nevelés, hivatástudat, életcél. Mondhatjuk, hogy egyedi eset és az emberi ostobaság határtalan, de ebből csak a mondat második felében van némi igazság.

Mielőtt még az orvosok, ügyvédek, mérnökök, pszichológusok és a többiek kihúznák magukat, hogy ez a cikk nem róluk szól, gyorsan jelzem, hogy nincs kivétel. Az orvosi pálya ugyan nehéz, de „pénzes” szakma, ha eltekintünk attól, hogy kilenc évet tanulnak, hogy aztán százötvenet vigyenek haza maximum.

A jogi tanulmányok után csak akkor lehet valaki ügyvéd, ha kamarai tagságot szerez, ami gyakornoki előzményeket feltételez, tehát bojtárkodik ugyancsak alacsony összegért, utána pedig fel kell építenie egy praxist a nulláról. Tehát, aki fizetős rendszerben végzi a jogot, annak minimum tíz év egy praxis beindítása, de inkább tizenöt. Akárcsak a pszichológusoknak, akik tanácsadóként végeznek, de szakvizsgák sorozata és rengeteg rutin megszerzését követően tudnak „befutni”,

szóval a kényelmes agyturkász munka valójában igen kemény felkészüléssel és rengeteg lemondással jár.

Folytathatnánk a példák sorát, de semmi szükség rá. Elég, ha szétnézünk saját környezetünkben és előítéleteink között, könnyen rá fogunk jönni, belőlünk is előjön olykor néhány frappáns sztereotípia egyik-másik szakma jellemzésére.

Mi a baj a sztereotípiákkal?

Az, hogy csak féligazságok. Ki gondolta volna egy évvel ezelőtt, hogy rövid időn belül nem fogunk irigykedni az orvosokra és a tanárokra? A pandémia szépen megmutatta, mi múlik a jó tanár és a jó orvos munkáján, és hogy mindkettőjüknek inkább nehéz, mint könnyű a szakmája. Amikor pályát választunk, annak minden ódiumát felvállaljuk, az azzal együtt járó életformával együtt. Az éjszakába nyúló dolgozatjavításokról és a huszonnégy órás ügyeletekről nem szól a fáma, amikor „bezzeget” kiáltunk.

Legyen a megismerés a fontosabb, az ítélkezéssel ráérünk majd, amikor már a saját bőrünkön kipróbáltuk!

Szülőként különösen káros ilyen gondolkodással fertőzni a bontakozó gyermeki intellektust és lelket, hiszen azt még a legcinikusabbak is elismerik: abból lesz jó szakember, aki az adott szakmát nem a pénz vagy a társadalmi előnyök, hanem a tevékenység és annak célja miatt választja, saját érdeklődése, tehetsége alapján. 

Hol csúszott el a mérce?

A tanári szakma a XIX. században, de még a XX. század első felében is életpálya volt. Magas társadalmi presztízsű, értelmiségi, polgári pálya, amelyre nem is kerülhetett be akárki, ugyanis komoly tétje volt annak, mit művel egy tanár a gyerekekkel. A tét nemhogy megmaradt, de hatalmasra nőtt azóta, csak valahogy a szakma presztízse devalválódott – sajnos nem csak ennek a szakmának a presztízse.

A fenti mondatokat nyugodtan kiegészíthetném ugyancsak saját élmény alapján olyanokkal, mint: „Remélem, egy orvos vagy egy ügyvéd felesége lesz, különben miből fog megélni?” vagy „Számolni nem tud, mérnök nem lehet, de tanárnak még jó lesz.” és a kedvencem „Azt a napi négy órát valahogy kibírja az ember a kölykökkel.” Minden mondatban ott vannak gondolkodásunk torzító stigmái, amelyekkel a tanári pályát megbélyegezzük.

A csúszások és csúsztatások részben gazdasági eredetűek: a megnövekedett ismeretanyag elsajátítása egyre nagyobb kihívást jelent minden szakmában, ezzel párhuzamosan a felelősség nő, ám a megszerzett tudás értéke nem mutatkozik meg a szakmai tevékenység ellenértékének növekedésében. A tanárnak, az orvosnak, a mérnöknek és szinte mindenkinek egyre gyorsabban változik a szakmai környezete, egyre többet kell tanulnia, hogy jó szakemberré váljon és az is maradjon, és ehhez a befektetéshez képest túl alacsony a „megtérülési ráta”. Kevés kivételtől eltekintve ez minden szakmára igaz.

Ez a jelenség részben a második világháború utáni felgyorsuló fejlődés egyik következménye, részben pedig a túlfogyasztás okozta relatív depriváció táplálja. Egyre többet kell költenünk ahhoz, hogy elégedettek legyünk saját életszínvonalunkkal, így egyre kevesebbnek érezzük a fizetésünket. A HR szakmában közhelynek számít, hogy

egy fizetésemelés hatása maximum három hónapig tart, ennyi ideig lehet motiválni a munkavállalót magasabb színvonalú munkavégzésre.

Tehát, nem a pénz lesz a megoldás kulcsa.

A másik ok nyilván társadalmi eredetű. Egyes szakmák presztízse pusztán amiatt is jelentősen csökkent, mert túl sok befektetéssel túl kevés és lassan megmutatkozó eredményeket produkálnak. Egy jó tanár munkájának eredménye tizenévekben mérhető, ezt csakis hivatástudattal és szívós, kitartó munkával lehet elérni.

Ám éppen ezért keverednek a pályára a pusztán „áttelelő”, a könnyebbik utat választók, akik azt gondolják, hogy a nyári szünidő legalább kárpótolja őket az alacsony fizetésért és,

mivel nem azonnal látszik tevékenységük eredménye, akár lazábbra is foghatják, lehetnek akár gyenge szakemberek is.

Ki veszi azt észre? Ez a gondolkodás persze ugyanígy el is sodorja őket a pályáról, ahová az anyai jó tanács a könnyebbik út okán vezérelte.

A sztereotípiák csapdáját elkerülendő inkább a mélyebb önismeret megszerzésében segítsük a gyereket és legyünk körültekintőek, amikor egy számunkra ismeretlen – értsd: általunk nem gyakorolt – szakmáról alkotunk képet. A saját területünket ismerve pontosan tudjuk, hogy minden pályának megvannak az előnyei és hátrányai, de mi magunk sem szeretjük, ha beskatulyáznak, leegyszerűsítenek és „bezzeg”-példaként mutogatnak, se pro, se kontra. A túlmitizálás és a devalválás mindkét véglete egyaránt káros.

Ajánljuk még:

A TANÁROK NAPI 12 ÓRÁT DOLGOZNAK, MINDENKINEK NEHÉZ – EGY ISKOLAVEZETŐ TAPASZTALATA AZ ONLINE OKTATÁSRÓL
IGENIS FŐZZÜNK AZ ISKOLÁBAN! – EGY TANÁR TAPASZTALATA A PRAKTIKUS OKTATÁSRÓL
TÖBB SZÁMONKÉRÉS, TÖBB FELADAT, TÖBB BIZALOM? MI FÉRHET BELE AZ ONLINE OKTATÁSBA?

„Az, hogy egy drogdílerből adófizető állampolgár lesz, az maga a csoda!” – Interjúnk
Van egy hely Ráckeresztúron, ahol súlyos drogproblémákkal küzdőknek nyújtanak értékes segítséget. Magyarországon ez volt az első drogrehabilitációs központ, és Erdős Eszter hathatós közreműködésével hozták létre. A református lelkész asszony azóta is itt él hivatásának. Vele beszélgettem függőségről, családmodellekről, hitről, csodákról és arról, milyen egy karácsony a rehabon.