Lefokozott szentek: a hithősök névsorát is meg-megújítják

Hogy lesz valakiből szent?

Nem csak a keresztény vallás – azon belül is a római katolikus egyház – sajátja a szentség fogalma és a szentek tisztelete, hiszen kicsit más formában, de jelen van a buddhizmusban, az iszlámban, a hinduizmusban és az izraelita vallásban is. Azonban olyan mértékű szabályozottságra, mint a katolikusoknál, máshol nincs példa.

A katolikus egyház mindig is kiemelt figyelemmel fordult azon – már elhunyt – tagjai iránt, akik a keresztény erkölcsöt példaértékűen gyakorolták életük során, esetleg hitük miatt mártíromságot vállaltak. Úgy tartják, hogy a hitvallók és a vértanúk haláluk után biztos, hogy a mennyországba jutnak.

Ma több mint kétezer szentet tartanak számon, de az idők során számuk volt sokkal magasabb is.

A kanonizáció (a szentek közé való felvétel) folyamata szintén sokat változott, a keresztényüldözések idején főleg a mártírhalált halt személyeket tisztelték ilyen módon, később pedig a különleges hitvallókra irányult inkább a figyelem. Évszázadokig semmiféle hivatalos „eljáráson” nem kellett átesnie a szentnek tartott embernek, csupán a nevéhez kötődő legendák, ereklyék által emelkedett ilyen rangra. Végül a IV. lateráni zsinatban határoztak arról 1215-ben, hogy a szentté avatás pápai privilégium. 

Jelenleg a szentté avatásnak két lépcsője van, az első az, amikor valakit boldoggá avatnak. Ilyenkor még nem az egész egyház számára rendelik el tiszteletét, hanem csak szűkebb körben – mondjuk a nevéhez kapcsolódó szerzetesrendben, vagy lakhelyének, egykori csodatételeinek környékén – gyakorolják azt. A szentté avatás ennél rangosabb, azután az egész egyháznak tisztelnie kell a hit példaképét. Az eljárás két főbb lépésből áll, egy egyházmegyei, illetve egy szentszéki eljárási szakaszból, utóbbira Rómában kerül sor. Rengeteg dokumentumot, bizonyítékot kell összegyűjteni azt megerősítvén, hogy az illető valóban rászolgál-e a szentségre. Ha hitvallókról van szó, a csodatételek hitelességét egy bizottság hagyja jóvá, a folyamat végén pedig maga a pápa mondja rá az áment – szó szerint.

Miért kerül ki valaki a pixisből?

Pont azért, mert az eljárásnak nem mindig voltak a maihoz hasonlóan szigorú keretei, bekerülhettek a szentek sorába olyanok is, akiknek a mai felfogás szerint nem kellene. A hatvanas években a katolikus egyház modernizálódáson ment keresztül, köszönhetően elsősorban VI. Pál pápának. Az 1969-ben kiadott Mysterii Paschalis című apostoli levéllel a szentatya célja az volt, hogy újjászervezze a római liturgikus évet és „megtisztítsa a zsúfolt liturgikus naptárat” – állítja Christopher Bellito, a Kean Egyetem történelemprofesszora. Ahogyan ő fogalmaz: „úgy döntöttek,

eltávolítják azon szentek bizonyos ünnepnapjait, akiknek eredetét több rejtély övezte, mint amennyi kézirat alátámasztotta”.

Nem szent címüket vették el ezeknek az alakoknak, csak a liturgikus ünnepek sorából törölték a hozzájuk kapcsolódó neves napokat. A pápa az irattal negyven, főként a templomos lovagok korából származó szentet töröltetett ki a naptárból és vonta vissza ünnepeiket, miután felülvizsgálta életüket és tetteiket. Úgy vélte, egyesekről túl kevés információ maradt fent ahhoz, hogy valóban szentként lehessen őket tisztelni, másoknak meg még a létezéséről sem talált elég bizonyíték. Kilencven másik szenttel kapcsolatos napot opcionálissá tett, vagyis nem kötelező megünneplésük a katolikus hívők számára. „Az egész egyházban használatos egyetemes naptárba csak azoknak a szenteknek a nevét vették fel, akik időben és térben a keresztény életszentség minden típusát képviselik” – írta akkor az intézkedésről a Szolgálat című folyóirat.

Lefokozott szentek

Nemcsak ismeretlen személyeket, hanem sok, ma is népszerű hithőst fokoztak le akkor. Ilyen például Szent Kristóf, akinek napját ugyan törölték a liturgikus ünnepek sorából, nevét mai napig sem felejtettük el. A legenda szerint ő Krisztust akarta szolgálni, amit az emberek szolgálatával tett meg: egy veszedelmes folyószakaszon vitte át őket. Egy éjjel egy kisfiút vett a vállára, és átkelés közben észrevette, hogy a folyó nagyon sebes, a gyermek pedig mintha egyre nehezebb és nehezebb lenne. A túlpartra érve Krisztus felfedte magát: azt mondta, őt cipelte Kristóf, és vele a világ terhét (akinek neve azt jelenti: Krisztust hordozó). Máig az utazók védőszentjeként tisztelik sok helyen.

Szent Barbara nevét – akit Szent Borbálaként tisztelünk itthon – az Egyesült Államokban, Kaliforniában viseli egy több mint nyolcvanezer főt számláló város, amely az azonos nevű megye székhelye. Az állítólag a 3. században élt fiatal lányt hite miatt a császár kínoztatta, majd pogány apja gyilkolta meg (a férfi azonban gyorsan megbűnhődött, mert nem sokkal ezután villám csapta agyon). Az apostoli levél óta azonban sem az ő, sem például Szent Valentin napja nem ünneplendő kötelezően a hívek által, de

a legmegdöbbentőbb név a listán sokak számára Szent Miklós lehet,

akit ma is nagy becsben tartanak, már csak azért is, mert legendás személyének és pogány, valamint skandináv mítoszoknak összemosódásából jött létre az ajándékhozó Mikulás alakja.

Az 1970. január elsején életbe lépett reform alapján átalakított egyházi naptárnak jelenleg is ezt a verzióját használjuk, de senki se ijedjen meg, a pápai bíróság akkor kijelentette: „Azok a szentek, akik elvesztették helyüket, vagy akiknek ünnepnapjait a liturgikus naptár új kiadásában egyetemesből fakultatívvá fokozták le, továbbra is ugyanúgy tisztelhetők, mint a naptár frissítése előtt”.