Kényelmetlen utánajárások, nyomozások és számonkérések – a kölcsön sokszor mindkét félnek kellemetlen

Kölcsönadott a párom az egyik ismerősének százezer forintot – a fiatalember azt ígérte, egy hét múlva megadja. Kettő lett belőle. Alig telt el egy kis idő, a férfi megint kölcsönkért százezret. Kissé vonakodva ugyan, de megint kapott pénzt egy hétre. Eltelt két hét, három, ekkor telefonált először a párom, hogy mi újság a tartozással. Kért még egy hét haladékot, aztán megint egy hetet. Végül majdnem két hónap lett belőle – nyolcvan ezret már törlesztett, a maradék még várat magára. Ez volt az utolsó alkalom, pedig jól tudjuk mindketten:

a kölcsönadás nagyon kényes terület, mindkét félnek kellemetlen,

főleg, ha a törlesztés (az ígéret ellenére) várat magára.

Tinédzser koromban jártam úgy egy alkalommal, hogy a kölcsönadott felsőmet nem láttam viszont többé. Az egyik barátnőmnek adtam oda egy buli idejére, aztán hiába kértem vissza, valahogy mindig elfelejtette (hittem, hogy nem direkt, aztán ráhagytam). Később jártam hasonló módon tollal és ceruzával, rúzzsal, bizsuval és könyvvel – ez utóbbi után fogadtam meg, hogy soha többé senkinek nem adok kölcsön semmit. Nem mintha nem lehetne újból beszerezni bármilyen olvasnivalót, mégis meghúztam a határt: úgy éreztem, más könyvét „lenyúlni” az egyik legnagyobb vétek, amit büntetlenül elkövethet az ember a hétköznapokban. Azóta tudom, hogy sokan vannak ezzel hozzám hasonlóan – rendszeresen hallok történeteket kölcsönbe adott és azóta vissza nem kapott regényekről és novelláskötetekről.

A kisebb tárgyak ilyetén elvesztésénél természetesen mégis sokkal bosszantóbb, amikor a pénzünket szeretnénk visszakapni – egy-egy ebből fakadó, kellemetlen helyzet megmérgezheti az ismerősünkkel, barátunkkal vagy rokonunkkal való kapcsolatunkat. Ennek pedig több oka is lehet azon túl, hogy könnyen előfordulhat, hogy ha nem is soha, de csak nagyon sokára, akár hónapok vagy évek múltával kapjuk vissza a pénzünket, hiszen ismerősök (barátok, rokonok) vagyunk, miért ne bíznánk egymásban, miért ne hinnénk a másiknak, hogy tényleg megadja az adósságát?! S mindez sajnos akkor is megtörténhet, ha kikötjük, hogy egy hétre vagy maximum egy hónapra tudjuk nélkülözni az odaadott összeget.

Azt is érdemes figyelembe venni ilyenkor, hogy miért éppen tőlünk kér kölcsön valaki. Azon túl, hogy feltételezi, nekünk van miből adni – lehet, hogy senki más nem hitelezett neki? Meglehet, hogy a banki kölcsönt körülményesnek tartotta, annál gyorsabban kellett neki a pénz…

Vajon hányan mondhattak nemet neki (és miért?!), mire felkeresett bennünket?

Persze bárkinek az életében bekövetkezhet váratlan szükséghelyzet, amikor hirtelen szükség van egy nagyobb összegre: ezért lenne fontos, hogy legyen az embernek megtakarított pénze ezekre az előre nem látható vészhelyzetekre. Gondolkozhatunk úgy is, hogy most mi adunk, s legközelebb, ha majd esetleg mi kerülünk hasonló helyzetbe, mi kapunk pénzt valakitől, de jobb a biztosra menni és arra ösztönözni a környezetünkben élőket is, hogy a megtakarításhoz nyúlni még mindig egyszerűbb, mint szemlesütve egy barátunktól kérni kétszázezer forintot.

Az esetek többségében az ismerősnek kölcsönadott pénzről nem készül dokumentum, nincs leírva a pontos összeg sehol, a határidő kijelölése vagy a kamat pedig talán eszünkbe sem jut. Emiatt is kedvezőbb opciónak tűnhet, mintha banki kölcsönért folyamodnánk – már ha van az a pénz, amiért megéri kockáztatni a jó kapcsolatot, vagy akár a barátságunkat. Kényelmetlen a másik után járni, hívogatni, számonkérni… Vegyük inkább a fáradtságot és írjunk a kölcsönről néhány sort – rögzítsük, hogy kinek, mikor, milyen feltételekkel és mennyi pénzt vagy más ingóságot adtunk még akkor is, ha családtagról van szó. Ez a gesztus is kellemetlennek tűnhet, de az írott szónak mégis nagyobb ereje lehet mindkét fél felé, mint a szóbeli ígéretnek még akkor is, ha a becsületszavunkat adtuk cserébe.