„Itt vagyok, hogy mutassam, mézallergiával is lehet mézeskalácsot sütni, ahogyan anyátlanul is tudtam családot dédelgetni”

Nem ehetek mézet, mézallergiám van, és az általam valaha kóstolt, mindenféle méz pontosan ugyanazokat a tüneteket hozza el. Kóstolgathatom én az előkelő, friss erdei levegőt magába záró fenyőmézet, az illatos levendula, selyemfű, repce, akár a gesztenyemézet, de sajnos egy mikroadag is elég ahhoz, hogy rosszul legyek. Heves szívdobogásom lesz, égő viszkető érzés a számban, a nyálkahártyán, haspuffadás és elviselhetetlenük fájdalmas hasi görcsök jelentkeznek, mellettük bőrpír, sőt csalánkiütés szerű hólyagok jönnek elő a bőrömön. Ez utóbbihoz megnyalnom se kell a mézet, elég, ha a bőrömre kerül.

Mi okozza nálam a heves tüneteket? Egyszerre van jelen több minden, vagyis nem lehet kijelenteni, hogy ezt a túlérzékenységi reakciót – amit a pollen-étel keresztallergiához lehet leginkább hasonlítani – csak valamilyen pollen okozza. Lehet ez a fruktózra is reakció, valamint hisztaminintolerancia is felmerült már a vizsgálatok során. De szinte mindegy, mi az oka, a lényeg, hogy én sajnos nem gyúrhatok mézeskalácsot csak úgy puszta kézzel. Ma már nem is próbálkozom:

nálam a karácsnyi sütés-főzés egyik fő kelléke a gumikesztyű.

Akár csak mézeskalácsot gyúrok-szaggatok, akár mézeskalácsház építésére adom a fejem (minden évben nagyon próbálkozom), kesztyű nélkül nem érinthetem a mézzel lágyított, nyers tésztát. Ezért (is) szervezek minden évben kisbaráti, családi sütés-főzést – ott rendszerint akad valaki a szeretteim közül, aki nem szenved mézallergiában, van kedve, ideje, hangulata, ereje helyettem meggyúrni az aktuális mézeskalácsot.

Így esett ez két éve is, amikor a lányom egy tonna tésztát meggyúrt nekem, majd más dolga akadt, és magamra maradtam egy illatos adventi este a tonnányi, szaggatásra, kisütésre váró tésztával. Hajnalig sütöttem, de nem bántam, mert szerintem

a karácsonyi előkészületek legszebb mozzanata a sütés.

Mézallergia ide vagy oda, imádom azokat a mézillatú, meg vanília- meg fahéjillatú órákat. A karácsonyra hangoló dalokat – különösen, ha gyerekek énekelnek, mert az olyan estéken úgy folydogál csengő hangjuk a sütés gőzén, fátylán át, mint ahogy a méz csurog az üveg oldalán. Amit nem nyalhatok le, de nézni is gyönyörűség.

Szeretem a mézeskalács sütögetést – annak ellenére, hogy én nem élvezhetem a kalács édességét. Sok mindennel így vagyok az életben, megannyi mindenfélét csak szemlélhetek, sőt akár előkészíthetek, de nem én, hanem más profitál nagyot az én munkámból. Csak ritkán lázadok, csak ritkán ütközöm meg ezen, mert hiszem, hogy amint a méhek begyűjtik a virágport meg a nektárt, az minta számunkra. Ők nem lázadnak a mézrablás ellen se, pedig az ember az ő munkájukból lakik jól.

Valahogy így vagyok nagyvonalú a mézeskaláccsal jómagam. Ráadásul anya vagyok, nagymama, feleség, és – furcsa leírni még mindig, de – én vagyok az IDŐSEBB rokon ebben a tiritarka családban. Ezek okán feladatomnak érzem hagyományokat teremteni, átadni, éltetni, és megmutatni azt, hogy személyes korlátaink átléphetőek, meg hogy a nehézségeket kihívásnak érdemes tekinteni és nem akadálynak. Szóval

itt vagyok, hogy mutassam, mézallergiával is lehet mézeskalácsot sütni, ahogyan anyátlanul is tudtam családot dédelgetni.

Szeretnék úgy adni, ahogy a méhek, és szeretném, ha a munkát is olyan gyönyörű rendezőelvek alapján végezném, mint ők. Hiszen tudjuk, hogy van a méhkaptárban egy rend, amit csak a lakók ismernek igazán. Egy olyan rend, amit talán mi, emberek is ismertünk régen, csak elfelejtettük. Remélem, egyszer újra felfedezzük ennek a rendnek az életet megtartó titkát, és addig is minden adni akarással, szeretetcselekedettel abba kapcsolódunk be.