Italtemető: a bizonyíték, hogy rosszból jót nem lehet csinálni

Megosztó

Italtemető: a bizonyíték, hogy rosszból jót nem lehet csinálni

A jóból válhat rossz, de a rosszból jót márpedig nem lehet csinálni! – vallották az öregek, s ma sem válna kárunkra, ha a szavak alatt azt értenénk, amit azok jelentenek.

Szemét az, ami nem a helyén van – mondják, és valóban, egy hajdani parasztgazdaságban a szemét valóban ismeretlen fogalom volt. Az „egyszerhasználatos” és a „tervezett elavulás” szavakat hiába keresnénk a néprajzi lexikonok szócikkei között, hiszen az elromlott, elhasználódott eszközöket, tárgyakat vagy megjavították, vagy részeiben-egészében új funkciót kapva éltek tovább. Hasonló a helyzet a konyhában is, ahol a „fölösleges maradék” fogalma volt ismeretlen a szűk-séget régen igencsak jól ismerő háziasszonyok körében, de különösen így volt ez a valamire való pincék környékén, ahol a borral és a pálinkával kizárólag a legmagasabb minőséget célozták. Ezért is lenne jó tisztába tenni néhány alapvetés, ha nyomdokaikba lépnénk.

Elsőként

számoljunk le a „hagyd csak, cefrének jó lesz” félmondattal.

Tisztességes pálinkát kizárólag a legmagasabb minőségű, teljesen érett gyümölcs cefréjéből készthetünk, abba rohadt, félig érett gyümölcs nem kerülhet. Mondják tréfásan azt is, hogy a lekvár félút a pálinka felé. Ezt akár komolyan is vehetjük: ahogyan lekvárba sem teszünk rohadt vagy éretlen gyümölcsöt, úgy a cefrébe sem illik ilyet tenni, azaz a lekvár és a cefre valójában ugyanazon alapanyagból kell(ene), hogy készüljön…

Hasonló a helyzet a kevésbé jól sikerült pálinkákkal is. „Nem baj, majd csinálunk belőle jó mézest, vagy éppen egy ütős ágyast!” – szól a következő bűnvallás.

Nincsen az a méz, vagy érett gyümölcs, amely egy rossz pálinkából jót varázsolna!

Az elő- vagy utópárlattal terhelt, vagy éppen a rossz cefrén készült párlatok íze mézzel-gyümölcsággyal ugyan (talán) elfedhető, de a másnapi fejfájástól ezek nem védenek meg. Jó ágyaspálinkához tehát két dolog kell, de az mindenképpen: kiváló pálinka, melyet akár önmagában is szívesen fogyasztanánk, no meg az igazi, érett, esetleg gondosan aszalt gyümölcs

Aztán ha már a pince környékén időzünk, essék szó a „fröccsnek jó lesz” borokról, melyeket sok esetben inkább csak azért tart a gazda a pincében, hogy a belé fordított rengeteg (hibás) munka kárba ne vesszen a lefolyóban. Csakhogy jó fröccs csak jó borból készíthető. Mert bár a bor kisebb hibáit a dúsan mért szénsav éppenséggel el tudja fedni, az ilyen borból készült fröccs szintén nehézzé tudja tenni a másnap reggelt.

A télhez közeledve végül ejtsünk szót a forraltborról, amely

szélhámosok pultjára kerülve a rosszabb minőségű borok temetője tehet.

Jó sok cukorral, szegfűszeggel, narancsos aromával, kellően forrón kínálva ugyanis még a legrosszabb vörösbor kaparós íze is elfedhető, de a Jóisten óvjon mindenkit, hogy az  adventi vásáron az ilyenből fogyasszon! A tisztességes forraltbor alkotóelemeinek ugyanis egyenként is élvezetesen fogyaszthatónak kell(ene) lennie, mint ahogyan egy igazán jó levesbe sem pusztán „ebbe jó lesz ez is” alapon tesszük a zöldségeket és húsokat!

Ha fentiek bármelyikét magunk számára készítjük, jellemzően törekszünk a jóra, és tartsuk is meg ezt a szokásunkat. Az igényesség nem luxus. Ha magunk megköveteljük a minőséget, reméljük, házon kívül, az árusítók is ebben az irányba mozdulnak.

Egy biztos: ha egy vásárban valahol kedves emberek tisztességes forraltborral kínáltak, melytől másnap sem támadt zúgó fejfájásom, oda egészen biztosan többször visszatértem.

Ajánljuk még:

Ez a bor más, mint a többi – így lett a Szekszárdi borvidék személyes kedvencem

Bor, mámor, Szekszárd! Szerintem ez így helyes. Azóta gondolom így, amióta először jártam a szekszárdi dombok öleléséből kibontakozó vörösbor-termő vidéken, és megkóstoltam az itteni kadarkát.  Azóta azt is gondolom, hogy jó bort csak jó emberek tudnak készíteni, és ezzel talán fel is fedtük a Szekszárdi borvidék titkát.

 

Már követem az oldalt

X