Ezután már semmi nem lesz ugyanolyan, mint előtte – egy autóbaleset tanulságai

Mivel számtalanszor előfordult velem, hogy elhessegettem a megérzésemet, majd pórul jártam, egy ideje már nem hagyom figyelmen kívül az intuíciókat. Ezért is lehet, hogy körülbelül fél éve pánikszerűen könyörögtem zongorista páromnak, hogy mondjuk le az egyik koncertjét, ahova én fuvaroztam volna őt és a kollégáját egy vidéki kisvárosba. Úgy éreztem, ha autóba ülünk, baleset fog érni. Megkönnyebbültem, amikor betegségre hivatkozva lemondtuk a fellépést. Aztán elteltek hónapok, és – bár mindez csak utólag tudatosult bennem – ugyanabban a városban adódott ismét fellépési lehetőség, amit vállaltak a zenészek. Én vezettem. Balesetünk volt.

Utunk elejefelé az autópályán egy másik baleset miatt dugóban ültünk vagy háromnegyed órát, félő volt: elkésünk. Amint lehetett haladni, megpróbáltam bepótolni az elvesztegetett időt. Szorgalmasan előzgettem az egyenletesen haladó autókat. Éppen a belső sávban hasítottunk, amikor megtörtént, amit a legszörnyűbb rémálmaimban sem tudtam korábban elképzelni (azóta viszont rendszeres éjszakai vendégem a kép): a motorháztető hirtelen teljes erőből felcsapódott, a szélvédő azonnal betört, 

üvegdarabkák hullottak ránk, semmit nem láttam, az autó pedig még mindig nagyjából 130-cal száguldott.

Arra nem emlékszem, indexeltem-e, de tudtam, el kell jutni valahogy jobbra, a leállósávig. Minden nagyon gyorsan és egyszerre nagyon lassan történt. Előbb jobbra kormányoztam, de hamarosan úgy láttam az ablakon kinézve, hogy már letértünk az útról, így újra balra kezdtem kormányozni. A kelleténél élesebben vettem a kanyart, és akkor hirtelen megállt az autó – a baloldali szalagkorlát segítségével. Ekkor mindhárman ugyanarra gondoltunk: vagy megúsztuk, vagy mindjárt belénk szalad valaki, és talán itt halunk meg; a belső sávban állunk, orral a korlátban. Eltelt egy-két másodperc, és nem volt csattanás.

Az első pillanatban szinte vidám voltam. Ez csak ennyi? Még sokkot sem kaptam. Szinte én nyugtattam meg a mögöttünk leálló középkorú hölgyet, hogy rendben vagyunk, orvosra nem lesz szükség, hajtsanak csak tovább nyugodtan. Élünk, egy karcolás nincs rajtunk – csak ez volt bennem, amikor kiraktuk a háromszöget. Hivatalból a rendőrök és az autópályarendészek is kijöttek, velük is én kommunikáltam mint sofőr és az autó tulajdonosa. Kedélyes, nyugodt voltam, viccelődtem, ahogy az autómentővel is, aki hamarosan értünk jött.

Azóta csaknem egy hónap telt el, és nem tudom azt mondani, hogy feldolgoztam a balesetet. Viszont tanultam belőle. 

Attól, hogy tudsz vezetni, sose bízhatod el magad!

Az a típusú sofőr vagyok, aki nagyon sokáig félt a vezetéstől. Igazából egyetlen oka volt annak, hogy autóvásárlásra adtam a fejem: utáltam a félelmemet, le akartam győzni. Hosszú hónapokig remegő lábbal ültem a kocsimba, és igazán csak akkor könnyebbültem meg, amikor kiszállhattam belőle. Ezzel a félelemmel jártam be Olaszországot négy keréken, és így ingáztam utána itthon is több ezer kilométert egy munka miatt. Vártam a pillanatot, hogy kimondhassam: már nem félek.

„Majd akkor kell vigyázni, amikor már elhiszed, hogy tudsz vezetni!” – mondta akkoriban egy ismerős. Egy éve még azt gondoltam, ilyen sose lesz, és talán észre sem vettem, hogy már biztosan ülök a volán mögött. Pedig visszagondolva az utóbbi hónapokban nem voltam olyan óvatos, mint korábban. Nem követtem el szabálytalanságokat, de valami megváltozott bennem. Élveztem a sebességet az autópályán, és amit sosem gondoltam volna magamról – idegesítettek a „tötyörgők”. Mindez abból fakadt, hogy ha nem is tudatosítottam, valahol mégis elhittem, ha én nem hibázok, nem lehet baj, és azt gondoltam, én nem fogok hibázni, viszen belejöttem a vezetésbe.

Nem tudom, mi lett volna, ha, de könnyen lehet, hogy szépen lassan belecsúsztam volna a gyorshajtásokba, kisebb szabálysértésekbe Hát most már nem lesz ilyen. Pedig most is bízom magamban, büszke vagyok rá, hogy nem estem pánikba az autópályán.

Csakhogy már azt is tudom, sokkal alázatosabbnak kell lennem a körülményekkel szemben.

Az élet megmutatta: akkor is lehet baj, ha én nem vezetek rosszul. Nemcsak a felcsapódó motorháztető (mint utóbb kiderült, elrozsdásodott a zár körüli rész, senki nem tehetett az esetről, ez előbb-utóbb megtörtént volna), egy beugró állat, a másik sofőr szabálytalansága, műszaki gikszer, ónos eső is utamba állhat, nem beszélve saját tökéletlenségeimről. Ami pedig a „tötyörgőket” illeti: hálás vagyok nekik, mert valószínűleg azért nem szaladt belénk senki, amikor jobbra-balra ment az autó szinte koordinálatlanul, mert az utánunk jövők alacsonyabb sebességgel, a követési távolságot tartva jöttek. Ki tudja, talán ha én is 100-al „tötyörögtem” volna, még kevesebb baj történt volna, de talán nincs is értelme ezt firtatni.

Még nem dolgoztam fel, ami történt. Keresem a spirituális és a materiális magyarázatokat.

Miért történt mindez? Van benne valami üzenet számomra, vagy egyszerűen megtörtént? El kellene felejtenem, vagy éppen foglalkoznom kellene a dologgal? Minden este lejátszódik az agyamban az a pár másodperc, és az is, ami lehetett volna akkor. Sok forgatókönyv van, olyan is, amiben a mögöttünk levő nem veszi észre, hogy mi történik, vagy éppen nem tud időben megállni.

A vezetéshez, és bizonyos szempontból az egész élethez való viszonyom változott meg. A félelmet alázat váltotta fel, és annak elfogadása, hogy nem mindig nálunk pattog a labda. Bármikor történhet olyan, amire nincs igazán ráhatásunk.

Ahogy a megérzésekben, úgy a dolgok értelmében is hajlamos vagyok hinni. Az előbbit ebben a történetben nem jól értelmeztem, az utóbbit meg még nem látom pontosan. De ha csak annyit tanultam, hogy eztán óvatosabb leszek az utakon, már előrébb vagyunk.

(A cikk nyitóképe illusztráció)