Mindenkinek vannak olyan szokásai, amelyek másokat zavarhatnak. Én például olykor pont akkor kezdek mesélni egy történetet, amikor egy podcast közepén tart a párom, engem meg az szokott bosszantani, amikor úgy csinál, mintha figyelne, miközben fogalma sincs róla, hogy miről beszélek. Megbeszéltük már ezeket többször, próbálunk odafigyelni mindketten arra, hogy változtassunk – több-kevesebb sikerrel. Én egyre kevesebbszer szólok közbe, ha látom, hogy elfoglalt, ő meg… nos, azon már inkább csak nevetünk, hogy mennyire nem tud egyszerre két dologra figyelni (főleg, ha a második dolog az, hogy éppen mesélek neki valamit).
De ha magamba nézek, még mindig sok dolog van, amit tudom, hogy ő bosszantónak tart, én viszont nem. Így nem is szeretnék lemondani róla. Például:
„És akkor az volt...”
Általában bosszantó szokásként tartják számon a női fecsegést a férfiak. Lehet, hogy részletesebben, színesebben meséljük el, hogy mi történt velünk a munkahelyünkön, vagy hogy kivel futottunk össze hazafelé jövet a boltban, mint ők, de mi is ezzel a gond?!
A férfiakat persze ez a végtelennek tűnő fecsegés egyáltalán nem zavarja mindaddig, amíg a barátnőinkkel beszéljük meg a részleteket. Ők azonban általában nem kíváncsiak a legapróbb arcrezdülések kielemzésére, inkább a lényegre koncentrálnak. Na jó, de honnan lehet tudni, hogy mi a lényeg, ha elsiklunk a döntő fontosságú(nak tűnő) részletek felett?!
„Semmi”
Olykor fecsegek, máskor pedig, ha valami nem smakkol, és a párom megkérdezi, mi a helyzet, azt mondom, „semmi”. Persze ilyenkor mindig van valami. Én legalábbis nem emlékszem olyanra, hogy csak ültem némán a kanapén, néztem volna magam elé, és ne lett volna valami bajom.
A férfiak – valójában tökéletesen érthető módon – a világból kirohannának, amikor ezt a választ hallják a párjuktól, mert pontosan tudják ők is, hogy van valami gond. És hogy ha mindenki tudja, hogy baj van, miért nem mondjuk el, hogy mi az?
Nos, mert még nem tudjuk. Legalábbis nem azonnal. Nagy híve vagyok annak, hogy beszéljük ki a dolgokat, mégis, ahhoz, hogy megfogalmazzuk, amit érzünk, idő kell. És olykor még túl idegesek, dacosak, feszültek vagyunk a szofisztikált magyarázathoz, ezért annyit mondunk, „semmi”.
„Melyiket vegyem fel?”
A férfiak tökéletesen látják, hogy a párjuknak melyik ruha áll jól, vagy éppen melyik mutat jobban, mint a másik. De hogyan adják azt a tudtára úgy, hogy ne legyen belőle sértődés? Mert nyilván nem elégszünk meg annyival, hogy „inkább azt a nadrágot vedd fel”, tudni akarjuk az okát. S amikor meghalljuk, hogy nagyobbnak tűnik benne a fenekünk, előnytelen a rövid lábunkra, túlságosan hangsúlyozza a combunkat, kinyomja az oldalunkon azt a pici úszógumit… felháborodunk, megsértődünk. Vagy mérlegelünk és kijelentjük, hogy bár értékeljük a párunk véleményét, mi mégis inkább azt a ruhát hagyjuk magunkon, mert nekünk az jobban tetszik. Akkor miért kérdeztük meg, hogy melyiket? Mert bármilyen választ is hallunk, az megerősít a döntésünkben…
„Csak megkóstolom”
Olykor meglehetősen nehéz választani. Nemcsak öltözködés közben, de az ételek kiválasztásánál is. Tésztát együnk vagy rizst? Salátát vagy sültkrumplit? A döntést persze megnehezíti, hogy gyakran valamilyen fogyókúra vagy tudatos étrend kellős közepén tartunk, és a szabad választás határozottan megnehezíti a rendelés kimenetelét. Csaljunk vagy ne csaljunk? Mit szól hozzá a párunk? És a lelkiismeretünk? Végül az öntet nélküli salátánk mögül szemezünk a szemben lévő tányéron gőzölgő krokettekkel, és úgy döntünk, megkóstolni azért még ér… csak egyet. Legfeljebb kettőt. Meg egy falat húst. Na jó, még egy utolsót…
Sírni jó!
A férfiakban megvan az a tulajdonság, hogy ha egy síró nőt látnak, úgy érzik, a hölgyet mindenképp meg kell vigasztalni, sőt, meg kell menteni. Viszont értetlenül állnak azok előtt a könnyek előtt, amik látszólag indokolatlanul folynak végig az arcunkon – könnyen előfordulhat, hogy valójában mi sem tudjuk, miért is sírunk pontosan. Az meg aztán végképp lehetetlennek tűnik, hogy a férfiak megértsék, miért kell minden apróság miatt sírva fakadni…
Nem tehetünk róla, ha az érzéseink átveszik az irányítást, egyszerűen hagyjuk, hogy az történjen, aminek történnie kell. Különben is, inkább engedjük ki, mintsem magunkban tartsuk és elfojtsuk azokat!
Ajánljuk még:
Régi szokás új szerepben: tízéves a tótvázsonyi komatál hagyománya
Így hat a gyermekkori kötődésed a párkapcsolatodra
Láthatatlan anya: a családi élet szervezése is egyfajta munka, de senki nem veszi észre
Az oviban felejtette a gyereket és évente kirúgták – Élet egy figyelemzavaros férjjel
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, a figyelemzavar gyerekkori probléma, felnőttkorra automatikusan kinövi az ember. Ez nem feltétlenül így van: olykor tizenévnyi együttélés után, felnőtt fejjel kapunk diagnózist, mikor már a család széthullása fenyeget. Így volt ez olvasónk, Zsuzsa esetében is.
