Megosztó

„Csak azért csinálta, hogy szeressék, de lehet, ez sose derül ki, ha az anyja nem olvas bele az üzeneteibe”

Nem tetszett, hogy a barátnőm titokban olvasgatja a lánya üzeneteit. Hetekig próbáltam lebeszélni, mert teljesen indokolatlannak tűnt, amit csinált, és alapjaiban véve sem értetettem egyet azzal, hogy ilyen módon megsérti gyereke magánszféráját. Aztán mégis úgy tűnt: nem ez a legnagyobb gond.

Barátnőm lánya hetedikes, és olyan gyerekről van szó, akiért tűzbe mennék. Jó tanuló, céltudatos, kötelességtudó, értékrendje pedig érett, kiforrott. Rengeteget olvas, kicsit koravén is, jól eldiskurál a felnőttekkel, húgait a jóra inti. Távol állnak tőle az egyes osztálytársai által nagyrabecsült „menő” dolgok, eszébe nem jutna műköröm, piercing, a cigaretta és az alkohol.

Ezért néztem döbbenten, amikor a barátnőm közölte, hogy

ő bizony ellenőrizgeti a telefonját, üzeneteit.

Nem értettem, mi szükség van erre, miért sérti meg a személyes terét, pláne egy olyan gyereknek, aki igazán semmi okot nem ad az ellenőrizgetésre. Persze nem is talált semmit, ami aggodalomra adna okot. 

Minél többet beszélgettünk erről, annál jobban látszott, az anyuka féltésből ellenőrzi az üzeneteket, de bármi is az ok: visszatetsző volt számomra az ilyetén nyomozás. A telefonunk, az üzeneteink a magánszféránk részét képezik, és vallom: a gyerek nem a szülő tulajdona, nem teheti meg, hogy gátlástalanul turkáljon a személyes terében. Ráadásul tudjuk azt, a szülő-gyerek viszonyban nagy törést okozhat a titokban folytatott nyomozás, ha kiderül, oda a bizalom, márpedig az (lenne) a legfontosabb.

A rossz érzés fokozódott bennem, amikor barátnőm mosolyogva mesélte, hogy úgy látja a legújabb üzenetekből, szerelem van kibontakozóban a lány és egy évfolyamtársa között. A barátság kezd más irányt venni, és nem is bánja, hiszen ismeri, kedveli a fiút, jól nevelt, művelt és visszafogott gyerek. Hogy valóban az első szerelem bontogatja itt szárnyait, az szemmel látható volt, mikor újból náluk jártam, és épp ott voltak a fiatalok. A srác rajongó szemmel kísérte a lány minden mozdulatát, elpirultak, ha egymáshoz súrlódott a karjuk, egy pillanatra sem tudtak elszakadni egymástól. Elhangzott a nagy vallomás! – újságolta barátnőm, amikor a gyerekek kimentek a nappaliból. Mint megtudtam, hiába próbáltam lebeszélni arról, hogy rendszeresen böngéssze titokban lánya telefonját, de azért nem adtam fel. Falra hányt borsó volt minden, amit mondtam, és alig egy hónappal később

az anyuka hálát adott mindennek, hogy nem hallgatott rám. 

A gyerekek ugyanis elkezdtek „együtt járni”. A lány boldog volt, ha nem a sráccal lófráltak, akkor a telefonon lógtak, és szakadatlanul jöttek-mentek az üzenetek, amelyek először egészen ártatlanok voltak. A barátnőm meg is unta a titokban-olvasgatást, hiszen már olyan napi mennyiségről volt szó, amelyet lehetetlenség volt követni. Pár hét kihagyás után aztán újra belenézett a telefonba, csak úgy véletlenszerűen, és akkor dobott egy hátast.

A gyerekek üzenetei a kezdeti ártatlanság után valami egészen másba fordultak át. A fiú kíváncsiskodni kezdett, milyenek is a „nehéz női napok”. A lány válaszolgatott, és elindult egy 18 karikás beszélgetés. Először még jövő időben: ha majd nyáron is együtt leszünk még, megérinthetek mást is a kezeden kívül? És akkor majd hogy csináljam? És ezt is szabad majd? Hú, de izgi lesz! Majd ez a nyári időpont egyre közelebb jött: de például ha csak ezt vagy azt csinálnám majd a jövő héten? A beszédmód is egészen mássá vált, előbb a fiú kezdett el olyan szavakat használni, amelyet felnőtt filmekben, internetes felugró reklámokban láthatott, hallhatott, majd a lány is hasonló stílusban felelt. A barátnőmben egy világ omlott össze.

Nem, nem azért, mintha bármi megtörtént volna a két gyerek között. Amiatt, hogy sosem hitte volna: az ő kislánya képes ilyen szavakat használni, képes beleegyezni olyan érintésekbe, amelyek még egyáltalán nem nekik valók. Könnyek között, a csalódottságtól szinte széttört állapotban kérte számon a gyereket, kiabált, zokogott, elmondása szerint az idegösszeomlás szélén állt. Másnap

alig bírtak egymáshoz szólni, anya is, lánya is a szobájába zárkózva bolyongtak saját poklaikban.

Aztán a barátnőm feltette a legfontosabb kérdést: Te is akartad, te is vágytad a felvázolt történéseket? Mert ha a tested és a kapcsolatotok is itt tart… de ha csak meg akartál felelni a fiúnak, akkor beszélnünk kell. A lányból olyan elemi erővel tört fel a zokogás, és borult anyja nyakába, hogy felelt nélkül is egyértelmű volt a válasz. Valami olyasmi bontakozott ki az egészből, hogy „Anya… én csak azt akartam, hogy szeressen. Semmi másra nem vágytam, olyanokra, amiket leírtunk, végképp nem.”

Mint később kiderült, a  fiú otthon ugyanezeket élte át, a két anyuka pedig találkozott, hogy megbeszéljék a dolgot. Mint kiderült, a srác egy hasonlóan szívszorító mondatot suttogott bele anyja fülébe. „Én azt hittem, hogy ezt várják el a lányok.”

Olvassuk a gyerek telefonját?

A szomorú tanulság? Gyermekeink olyan ingereknek vannak akaratlanul is kitéve (hiszen egy internetes reklám még akkor is felugorhat, ha egyébként a szülő felelősen beállította a gépen, telefonon a gyerekzárat), amelyek teljesen eltorzíthatják mindazt, amit egy párkapcsolatról gondolnak.

Még csak azt sem mondhatnám, hogy a barátnőm nem beszélgetett a lányával arról, milyen is valójában a szerelem, mi való az ő korában, és mi nem, mikor legyen visszautasító, mire figyeljen. De, elbeszélgetett, csakhogy ez az ártatlanul indult szerelem hirtelen és úgy csöppent bele az életükbe, hogy az látszott, nincs mitől tartani. 

Baracsi Katalin családjogi- és infokommunikációs szakjogász, internetjogász, aki sokat foglalkozik fiatalokkal kapcsolatos internetes biztonsággal, úgy vallja, „minden esetben el kell mondani a gyereknek, hogy ha lát valamit, ami nem tetszik neki, amit nem ért, akkor beszéljen arról velünk, vagyis nem szabad magára hagyni. Attól, hogy le tud tölteni egy alkalmazást és kettő pillanat alatt csinál egy TikTok-videót, amire mi nem vagyunk képesek, az nem azt jelenti, hogy

tudja kezelni érzelmileg, amikor valaki ugyanazon a csatornán ráír, hogy küldjön egy »olyan« képet.

Ha ott vagyunk vele, beavat bennünket, nem lehet baj, idővel pedig megtanulja ezeknek a helyzeteknek a kezelését is, így egyedül is boldogulni fog”. (Katalinnal egy interjú keretében hosszabban beszélgettünk arról, olvassa-e valaki a gyerek telefonját, illetve hogy védjük meg a fiatalokat – ezt az interjút ITT OLVASHATJÁTOK.)

Vagyis a legfontosabb, hogy napi szinten beszéljünk a gyerekünkkel az internetes kommunikációról, az offline és online határokról, illetve megtanítsuk, hogy felismerje az intő jeleket, bárhol is találkozik határsértéssel. Például észrevegye, hogy számára már nem kényelmes ez vagy az az üzenet, és ne szégyelljen beszélni róla. Nem kell köteleznünk, hogy elmondja, szó szerint mi volt az, amit rossznak érzett, hiszen jó eséllyel szégyelli az üzeneteket, mert tabuk kapcsolódnak hozzá, de kérjük, hogy szóljon, ha bármilyen határhelyzetet lát. 

Sokszor – ahogy itt is – a fiatalok nem is akartak rosszat. Nem volt senki, aki szánt szándékkal kárt okozott volna, egyszerűen nem tudták a helyén kezelni azt, amit a világból korábban láttak. Segítségre volt szükségük, de nem mertek szólni, mert úgy hitték, nekik ezzel már boldogulni kell. 

Pedig nem kell, nem is szabad.  És ezt nem tudjuk elégszer elmondani nekik. De meg kell próbáljuk.

Ajánljuk még: