Az „OK boomer!”-jelenség – avagy az érem két oldala

Honnan jött az OK boomer?

2019-ben a nyugati világon végigsöpört egy – egyébként már másfél évtizede szórványosan használt – kifejezés: az „OK BOOMER!”. Az alapja valószínűleg egy TikTok-videó volt, amelyben egy, a hatvanas évek elején született, tehát az ún. Baby Boom nemzedékhez tartozó úr kritizálta a fiatalok internet- és telefonfüggő, felelőtlen és a szülők pénztárcájától elszakadni nem tudó életét. Erre válaszul több ezer, különféle hangvételű videó született a fiatalabb korosztálytól, elsősorban a tizenévesektől (Z generáció). Közöttük egy olyan zeneszám is – egy fiatal rappertől, Peter Kulitól –, amelynek ez a kifejezés volt a refrénje. Ezután már ezzel a zenével született meg rengeteg kisvideó: az „OK BOOMER” valódi sláger lett.

A kifejezés elterjedtségét jelzi, hogy 2019 őszén az új-zélandi parlamentben egy 25 éves, zöldpárti képviselőnő is ezzel torkollta le idősebb képviselőtársát, ami több, fiatal képviselő látható és hallható derültségét okozta a teremben. 2019 végén és 2020 tavaszán pedig valóságos áradatot tapasztalhattunk: zenék, klipek, mémek, pólók, sapkák jelentek meg ezzel a szöveggel.

A Covid ezt a hihetetlen sebességű tématerjedést nyilvánvalóan lelassította, de nem szüntette meg. Az „OK BOOMER” kifejezésre keresve a Google-ben 2022. január végén ma is 20 millió körüli találatot láthatunk. Mi a társadalmi háttere ennek a diszkriminatív kifejezésnek? Vajon csak elítélő módon beszélhetünk erről a jelenségről, s mit tehetünk az enyhítésért?

A mamahotel biztonsága

Amióta ember él a Földön, a generációk egymás mellett élése sohasem volt konfliktusmentes. A nyugati civilizáció történetében azonban van egy határ, amelytől kezdődően ezek a konfliktusok jelentősen felerősödtek: ez a 19. század nagy iparosodási hulláma, a kapitalizmus megjelenése, a városiasodás, amely a hagyományos nagycsaládi formát elkezdte háttérbe szorítani. Innentől kezdve a fiatalabb, s egyre inkább külön, a nagyobb városokban élő generációk elkezdtek „retróként” tekinteni a falvakban maradó idősebbekre, magukat „modernnek” gondolva.

A generációs szakadék aztán jelentősen növekedett a hatvanas években, amikor a tévékből és a rádiókból ömlött a „fiatalságkultusz”. Ekkor azonban már egy sajátos akadályba is ütköztek a fiatalok. Akár városban, akár faluban éltek, általában nem voltak képesek azonnal, az érettségi vagy a diploma után elköltözni, s így önálló életet kezdeni. Ahogyan akkor, úgy ma is, rengetegen a „mamahotel” lakói lettek: harminc-,  sőt negyvenévesen is a szüleikkel élnek, miközben a vélemény- és világképszakadék a generációk között továbbra is erősen fennáll.  

A különköltözés elmaradása persze legtöbbször azért van, mert a fiatalok nem keresnek az önálló élethez szükséges mennyiségű pénzt, de kétségtelen, hogy sokaknál ez a kényelem miatt is működik, hiszen otthonukban szüleiktől teljes ellátást kapnak.

Oké vagy nem oké, együtt kell élnünk

Akárhogy is van: mára egy sajátos helyzet állt elő. Minden nyugati társadalomban létezik egy növekvő számú, egyre jobb anyagi és egészségi helyzetben lévő idős réteg, és van egy zsugorodó számú fiatal generáció, amely nem egyszer úgy gondolja, hogy az anyagi javakhoz azért nem tud hozzájutni, mert a fölötte lévő generáció „nem adja át neki a helyet”, nem segíti őt kellőképpen.

Azt gondolják, hogy az idős generáció akadályként tornyosul a fiatalabb generáció érvényesülése elé, s nem elég, hogy gátat jelentenek, még életprogramot is írnak elő a számukra.

Sőt, ha nem követik a szabályaikat, akkor megvonják tőlük az anyagi lehetőségeket. Tiltanak, kioktatnak, előírnak, magyaráznak – mindez összesűrűsödik az „OK BOOMER!”-kifejezésben.

Mit tehetünk mi, mai negyvenesek, ötvenesek, hatvanasok ebben a hazánkban is jelentkező helyzetben? A legfontosabb az, hogy fel kell mérnünk, hogy gyermekeinket hogyan tudjuk húsz és harminc éves koruk között önálló élethez segíteni.

Valóban nem egészséges dolog az, hogy egy harmincéves fiatal egy háztartásban él a hetvenes szüleivel – csak akkor, ha ezt mindannyian önkéntes döntéssel és örömmel élik meg. Éppen ezért a szülők generációjának nyilvánvalóan nemcsak az a dolga, hogy a gyermeket segítik az érettségiig vagy a diplomáig, hanem az is, hogy végiggondolják, hogy mit tehetnek azért, hogy életük teljesen önálló legyen.

Ezután viszont már csak arra kell figyelni, hogy akkor adjunk tanácsot, ha ezt kérik tőlünk, de egyszersmind érezzék, hogy ránk mindig számíthatnak, mögöttük állunk.

Ezzel együtt nagyon fontos az, hogy gyermekeinkkel, unokáinkkal megértessük, nekik is kell tenniük azért, hogy sorsuk jobbra forduljon. Amellett, hogy a szülők és nagyszülők megadják, ami megadható, nekik is keményen meg kell dolgozniuk azért, hogy életük boldogabb, kényelmesebb, biztonságosabb, szebb legyen. Éppen ezért nem szerencsés, ha akadályként tekintenek felmenőikre. Inkább tekintsenek rájuk úgy, mint segítőkre és tanácsadókra, akik révén számos csapdát el tudnak kerülni az életben.

Azt hiszem, ha ezt a gyakorlatot követjük, kevésbé valószínű, hogy minket „OK Boomer” kifejezéssel torkollnak majd le, de ha ez mégis megtörténik, pontosan tudni fogjuk, hogy nem volt igazuk.