Az esküvők sötét oldala: új bevételi forrás a láthatáron?

Az esküvő mindig is megosztó téma volt. Van, aki ragaszkodik a hagyományos, száz főn felüli lakodalomhoz, van, aki baráti bulit szervez és nem hajlandó megfeszülni. Egyikkel sincsen baj, amíg a vendégek jól érzik magukat az eseményen.

De évek óta látszik valami attitűdbeli változás az esküvők világában. Excelt és adok-kapok listát vezető menyasszonyok stresszelnek, hónapokig variálják a vendéglistát, és azt kalkulálják, hány embert kell meghívniuk ahhoz, hogy minimum egálban, de leginkább haszonnal zárják a menyegzőt. Folyik a vita, hogy a férj rokonai jöjjenek-e, hiszen úgysem szeretik egymást, de hát mégiscsak el kellene küldeni azt a meghívót, mert ők biztosan vastagon megtömnék a borítékot.

Kell-e annyi menü és étel, hiszen úgyis nyár van, ki tud ilyenkor enni? Vőfély vagy ceremóniamester is mehet a lecsóba, sokba kerül. Legyenek terített asztalok vagy majd elálldogálnak a vendégek? Hívjuk vagy ne hívjuk, megéri vagy nem éri meg? – sorakoznak a kérdések a párok feje fölött, a válaszokat pedig félő, hogy már nem a szív diktálja, hanem a profit.

Nem csak én vettem észre, hogy az esküvő manapság sok pár számára – tisztelet persze a kivételnek – üzleti fogás. Vidékre, a világ végére szervezik a menyegzőt, ahol szállásról persze nekünk kell gondoskodnunk, a benzinköltségről nem is beszélve, és persze ilyenkor sem illik a szokásos kvótánál kevesebbet adni. Persze a párokat az esküvőipar nem kevésszer vérszomjas képviselői térítik erre az üdvösnek egyáltalán nem nevezhető útra, de ettől még a végeredmény ugyanaz: a vendégek keserű szájízzel, csalódottan távoznak. 

Amikor meghallottam, miken mentek keresztül a barátaim egy-két lagzin a közelmúltban, végképp úgy éreztem, nincs mit tenni: beszélnünk kell az esküvők árnyoldaláról. 

Minek mentél oda?

„Akkor minek mentél oda?! – kérdezte egy barátnőm, amire teljesen egyértelmű választ tudtam adni, hiszen nagyon vártam a volt kolléganőm elegáns esküvőjét, külföldről jöttünk haza, hogy megünnepeljük őket. Örültünk a boldogságuknak, szívesen vettünk részt az esküvőjükön. Ez alkalommal kísérőm is volt, megpróbáltunk összeöltözni, két ruha, váltócipők, minden, ami kell!” – kezd bele a történetébe Mariann (34), aki nem egy olyan esküvőn, sőt szülinapon volt az utóbbi években, ahol valami „nem stimmelt”.

„Egy pest környéki településre szólt a meghívó, így a BKV ki volt lőve a távolság miatt, autóval nem akartunk menni, hogy tudjunk inni, így maradt a taxi. Szuper lett volna valamilyen megszervezett közös fuvar, amit természetesen ki is fizettünk volna.... de persze nem volt. Volt viszont ajándék-ügy. Valami személyeset szerettünk volna adni, de azért megkérdeztem a menyasszony édesanyját, mit javasol, van-e ötlete. Azonnal rávágta: pénzt! Hozzáteszem, én nem vagyok pénzpárti, ha ajándékról van szó, de van az a helyzet, amikor megértem ezt is. Ez nem az volt, de mindegy, végül pénzt adtunk.

Aztán az esküvő maga volt a hab a tortán, ahol az egész program elég furcsán volt felépítve. A templomi szertartás 14 órától 16 óráig tartott, a vacsora és a lagzi pedig 19 órakor kezdődött. Mikor végre eljött az este, nagy meglepődésünkre nem voltak asztalok terítve, székek sehol, nem voltunk egymásnak bemutatva, nem kaptunk semmilyen információt arról, mi mikor várható vagy mire számítsunk az est további részében. Pogácsa, üdítő, pálinka volt este hétkor, amolyan állófogadás keretén belül, de a zene jelentéktelen, és így természetesen a hangulat is gyér volt.

20 óra körül érkezett kétféle torta, de úgy voltam vele, hogy vacsora előtt nem eszem tele magam, viszont a pálinka miatt éhesek voltunk, ettük hát a tortát is.

Szó, ami szó: 23 óráig nem volt semmilyen más étel, majd 23.30-kor mikor már végső elkeseredésünkben és unalmunkban hívtuk volna a taxit, hogy hazamegyünk (vacsorázni), éppen megérkezett a töltöttkáposzta! Ilyet még nem láttam esküvőn: még le sem rakta a hölgy a kondért, mint a legyek rászálltak a vendégek, és szinte verekedtek, hogy kikapjanak egy-egy gombócot, nagyon kínos volt! Összegezve tehát: sokat költöttünk, messzire mentünk, nem buliztunk és még éhen is haltunk. Nem azt mondom, hogy percenként enni kell és a vőfélyhez sem ragaszkodom, de a személytelenség a másik véglet.”

Kösz, hogy eljöhettem

Nóri is hasonló történetet mesélt, csak ez egy születésnap alkalmával esett meg vele.

„Odamegyek az elegáns szórakozóhelyre, ahová meghívnak, kiöltözöm, gyönyörű ajándékot viszek – olykor külön kérésre valami exkluzívat –, megérkezek, átadom az ajándékot és nincs semmi utána. Az ünnepelt nem mutat be senkit senkinek, ami azért volna jó érzés, mert a társaság fele nem ismeri egymást, mindenki feszengve álldogál, szemezünk a bárpulttal, hogy valami innivalót kéne rendelni, mert egy üdvözlő italt sem kapunk feloldásképp.

A legjobb, amikor a szülinapos és a közeli barátai elkezdenek klikkesedni, a rokonok meg a munkatársak csak egyik lábukról a másikra állnak és kínjukban a telefonjaikba bújnak – mondja rosszkedvűen a 29 éves lány, aki programszervező munkája révén is hisz még a közösségi programok erejében.

Számomra lelketlenek az ilyesfajta bulik, arról szólnak, hogy elmehetek az ünnepelt szülinapjára és költhetek egy rakat pénzt, de közben le vagyok tojva. Hát, akkor legközelebb azokkal megyek bulizni, akiket ismerek és fesztelenül jól érzem magam.”

A nagy nap elüzletiesedése nem lehet jó irány semmilyen szempontból. Az esküvő különleges alkalom és sokféle módon tehetjük azt emlékezetessé: szerényebb bulival vagy nagy felhajtással, de semmiképpen nem patika mérlegen kimért hozzávalókkal.