Az erős nőknek van merszük távolabb látni másoknál

Miből fakad az életeket összetartó nők ereje? Ki tudja azt megmondani! Ahogy a Föld mélyéről friss víz tör elő, úgy bugyog fel valami láthatatlan, de nagyon is érezhető erő ezekben az asszonyokban. Így van ez most, és így volt a régi világban is. Férfiak uralta rend volt még alig száz éve is, mégis, szerintem tudjátok, kikre, milyen nőkre, asszonyokra gondolok; azokra, akik egyben tartották a rokonságot. A Márikákra, Bözsékre, Saci nénékre.

Azt hiszem, a konyha, a család táplálása fontos eszközük volt nehéz munkájukban. Náluk gyűlt össze a család, bármilyen kicsi is volt a konyha, és bármilyen szegénység volt, ezek az asszonyok tudtak ételt tenni az asztalra. De nem hiszem, hogy ez lett volna az egyetlen vonzerejük, sőt, a (semmiből) főzés inkább csak bizonyítéka, megtestesülése volt annak, ami az ő legnagyobb értékük volt: a női észnek, bölcsességnek, rafinériának.

Persze volt még egy nagy tudásuk ezeknek az asszonyoknak: jobban értették ők az emberi lélek működését, mint bárki más abban a családban.

Érezték a láthatatlan szálakat maguk körül, és tudták, mikor melyiket kell feszíteni és engedni.

Tudták, mikor mit kell mondani a másiknak, mikor kell az asztalra csapni, mikor kell békére inteni a többiek. Ismerték a titkát annak, hogy mikor kell gyászolni és mikor ünnepelni, és tudták mindennek a hogyanját is. Ezért volt náluk a család összetartozásának kulcsa.

Ők voltak azok is, akik segítették az érkezők befogadását, és beilleszkedését, és ha úgy látták jónak, bizony ők tettek azért, hogy valaki ne válhasson a család tagjává. Talán e témában maradt a legtöbbekben seb, mert bármilyen szépen is gondolunk a családok legerősebb női tagjaira, ők sem voltak tökéletesek, sem bűntelenek, őket is vitték az érzések, és néha elkergették azt is, akit a másik igazán szeretett. 

Mégis, nagyon is jó volt, hogy voltak, és jó ha van egy izzó női szív minden rokonságban, ami ismeri a többi szív vágyát és működését. Ők alapvetően mindig a család javára súgtak jobbra, súgtak balra, keverték a kártyát hosszú éveken át. Ezért is van az, hogy gyorsan megérzi a család, ha a női érzékenységet, a női bölcsességet leginkább képviselő erős nő elmegy. Mindig űrt hagy maga után, nehéz az ő posztját betölteni – vagy születni kell, vagy meg kell érni arra a szerepre valaki másnak.

Ahogy írtam, nálunk Dédó volt ez az erős nő, aki száz veszedelmen keresztül átsegítette családját. De tudom azt is, korosztályának nagyon sok tagja vette fel ezt a nehéz keresztet, mert akik átéltek nagy világégéseket, azokat bölcsebbé csiszolta az élet, meg óvatossá is tette. Azok a nők életük végéig résen voltak, féltették az utódokat, figyelték a jeleket, ne érje a fiatalokat váratlanul, ha baj érkezik.

Nagyon jól emlékszem arra a napra, amikor az ikertornyokba szálltak a repülők. Dédó rohant hozzám, ahogy bírt, és sírt. „Háború lesz lányom meglásd” – sírta – Nem bírnak magukkal már megint a nagyok.” Emlékszem, hogy aznap este előttünk, a kis padon ültek össze az utca idősebb asszonyai, ott  beszélték meg a részleteket. Terveket faragtak azonnal, aztán kiadták az ukázt: el kell rakni lisztet, sót meg gyertyát, mert mi lesz, ha hirtelen elfogy az élelem, legalább gyertya meg kenyér legyen a házban. Nézték a kutat, van e benne víz, mert legyen, ha a csövön nem jön többé.

Szerencsére akkor tévedtek, az a világégés elmaradt. De akkor is azt láttam, hogy azok mozdultak először, akik sokat láttak, sokat megéltek, sokat tapasztaltak. Ők próbáltak családot védő terveket szőni, mert ők érezték ezt feladatuknak, ők éreztek felelősséget a rokonság legtávolabbi, legapróbb tagja iránt is. Az erős nők.

Ha van valami, amit szívesen eltanulnék az ilyen erős, másokra és előre gondoló nőktől, akkor az a bátorság.

Hogy van merszük távolabb látni másoknál, és van merszük szólni, sírni, asztalra csapni, megállítani. Van merszük önmagukat átlépve szeretni, és egy teljes családot, de akár az egész világot magukhoz ölelni.

Nyitókép: Fortepan / Nagy Józsefné dr