Az átverés akkor is fáj, ha kisebb összegről van szó

Tényleg, igazából semmiség az egész, ha csak a puszta eseményeket nézem. Ha azonban a mélyére nézek, sokat elmond a másik félről is, a jelenkor értékrendjéről is. Egy nyereménnyel kezdődött a történet: nyertem egy telefont, holott nemrég vettem az aktuálisat is: egészen pontosan kéthetes volt akkor a készülék. Gondoltam, eladom a „régit”, minek kettő, a pénz meg jobban jön.

Kifejezetten jutányos áron hirdettem meg, érkezett is rá rengeteg jelentkező, hiszen csaknem vadiúj telefonról volt szó. A legelső jelentkezőnek ígértem – gondoltam, így fair –, de ő végül visszamondta. Ekkor esett meg a szívem azon a jelentkező nőn, aki rettenetesen sajnálkozott, hogy elkelt a telefon, mint mondta, a lányának kellene, ez lenne a nagy meglepetés, egyedül neveli, úgy örülne, ha ilyen nagy ajándékra futná.

Másodjára neki írtam hát, hogy szerencséje van, visszamondták, jöhet a telefonért. Repesett örömében, és azt mondta, még aznap itt lesz érte. Itt is volt, nem ezzel volt a probléma, hanem azzal, hogy már a falutábla mellől hívott fel: odaadnám-e kevesebbért, mert csak ennyi van nála, nem tud rá többet szánni, akkor nem marad a hónapra, pedig még sok idő van hátra a következő fizetésig. Mit mondjak erre? Vezetett egy órát idáig, két perc múlva nálam van.

Miért nem mondta még akkor, mielőtt elindult? Tudom, én vagyok a hülye (utólag az is kiderült, mennyire), de kénytelen-kelletlen belementem. Ötezer forint veszteség, az nekem se a nullával egyenlő, de nem is húsbavágó, veszett már több is ennél. Nem tetszett az ügy, de hát mit lehet tenni ─ ráadásul a nő szimpatikus volt, és még az is kiderült, hogy neki is köze van a tanári pályához (nem tanít, szerencsére, ilyen erkölcsi érzékkel jobb is). Beszélgettünk egyet a tanári lét kihívásairól, a mellékállások szükségességéről, a megélhetés nehézségeiről. Közös ismerősökre is bukkantunk az élettörténetünkben, rácsodálkoztunk, milyen kicsi a világ.

A telefont beüzemeltette, végigvizslatta minden milliméterét, furcsállottam ugyan, hogy ezek után is ilyen bizalmatlan, de gondoltam, biztos ilyen alapos ember. Leszólt egy karcolást, de kiderült, hogy az a minta része és nem karcolás – nevetgélve bocsánatot kért. Gyorsan témát is váltott, kedvesen beszélgetett, majd elővette a pénztárcáját, és huncut kacsintással rám nézett: na, még mínusz tízezer? Köpni-nyelni nem tudtam. „Én is egyedül nevelem a lányom… tudod, milyen nehéz ez, így legalább maradna kicsit a megélhetésre is, hogy ne legyen gyomorgörcsöm a fizetésig” – ezt mondta.

Nem értettem a dolgot, hiszen nekem épp olyan nehéz, mint neki. Kiadni is a pénzt, de a bevételt növelni is, és most épp ez utóbbit tenném. Nem szólva a rengeteg jelentkezőről, aki alku nélkül vitte volna a telefont. Persze, nem akartam engedni, de vehemensen kardoskodott, és én ilyenkor inkább elkedvetlenedem: ha ő így tükörbe tud nézni, hát csinálja. Ha van bőr hozzá a képén.

Volt. Végül így tizenöt ezer forinttal kevesebbet kaptam a telefonért, és

magam sem értettem, miért adtam oda.

Vagyis igen: mert sokat vezetett idáig, mert ő is egyedülálló, mert ő is keveset keres. Csakhogy ez kettőnk közül csupán nekem számított, neki nem.

A közös ismerősökről végül kiderült, hogy valóban léteznek: megkérdeztem őket, mi tudnak róla. Tényleg elvált, de övék a legnagyobb ház a környéken, és a férje jócskán fizet gyerektartást. Autó, ház, különórák, nagy bevásárlások – mindenre futja neki.

Épp csak arra nem, hogy ügyeskedések nélkül, korrekt áron vegyen meg valamit, amit ő maga kért úgy, hogy jól ismerte és kedvezőnek ítélte az árát. Nem, valóban nem az a klasszikus átverés – de jól mintáz egy embertípust, akinek a helyében akkor se szeretnék lenni, ha nyereségekkel zárja ilyen-olyan üzleteit.