Megosztó

Az átverés akkor is fáj, ha kisebb összegről van szó

Nem hinném, hogy előre kitervelte. Az ilyen embernek ez csak úgy jön. Nem klasszikus csalásról van szó, és nem is sokat vesztettem az ügyön. Pár ezer forintot csupán, és önként adtam olcsóbban a terméket, mint amennyiért meghirdettem. Mégis úgy gondolok az illetőre, mint „elkövetőre”. Rászedtek, és ez akkor is fáj, ha kisebb összegről van szó.

Tényleg, igazából semmiség az egész, ha csak a puszta eseményeket nézem. Ha azonban a mélyére nézek, sokat elmond a másik félről is, a jelenkor értékrendjéről is. Egy nyereménnyel kezdődött a történet: nyertem egy telefont, holott nemrég vettem az aktuálisat is: egészen pontosan kéthetes volt akkor a készülék. Gondoltam, eladom a „régit”, minek kettő, a pénz meg jobban jön.

Kifejezetten jutányos áron hirdettem meg, érkezett is rá rengeteg jelentkező, hiszen csaknem vadiúj telefonról volt szó. A legelső jelentkezőnek ígértem – gondoltam, így fair –, de ő végül visszamondta. Ekkor esett meg a szívem azon a jelentkező nőn, aki rettenetesen sajnálkozott, hogy elkelt a telefon, mint mondta, a lányának kellene, ez lenne a nagy meglepetés, egyedül neveli, úgy örülne, ha ilyen nagy ajándékra futná.

Másodjára neki írtam hát, hogy szerencséje van, visszamondták, jöhet a telefonért. Repesett örömében, és azt mondta, még aznap itt lesz érte. Itt is volt, nem ezzel volt a probléma, hanem azzal, hogy már a falutábla mellől hívott fel: odaadnám-e kevesebbért, mert csak ennyi van nála, nem tud rá többet szánni, akkor nem marad a hónapra, pedig még sok idő van hátra a következő fizetésig. Mit mondjak erre? Vezetett egy órát idáig, két perc múlva nálam van.

Miért nem mondta még akkor, mielőtt elindult? Tudom, én vagyok a hülye (utólag az is kiderült, mennyire), de kénytelen-kelletlen belementem. Ötezer forint veszteség, az nekem se a nullával egyenlő, de nem is húsbavágó, veszett már több is ennél. Nem tetszett az ügy, de hát mit lehet tenni ─ ráadásul a nő szimpatikus volt, és még az is kiderült, hogy neki is köze van a tanári pályához (nem tanít, szerencsére, ilyen erkölcsi érzékkel jobb is). Beszélgettünk egyet a tanári lét kihívásairól, a mellékállások szükségességéről, a megélhetés nehézségeiről. Közös ismerősökre is bukkantunk az élettörténetünkben, rácsodálkoztunk, milyen kicsi a világ.

A telefont beüzemeltette, végigvizslatta minden milliméterét, furcsállottam ugyan, hogy ezek után is ilyen bizalmatlan, de gondoltam, biztos ilyen alapos ember. Leszólt egy karcolást, de kiderült, hogy az a minta része és nem karcolás – nevetgélve bocsánatot kért. Gyorsan témát is váltott, kedvesen beszélgetett, majd elővette a pénztárcáját, és huncut kacsintással rám nézett: na, még mínusz tízezer? Köpni-nyelni nem tudtam. „Én is egyedül nevelem a lányom… tudod, milyen nehéz ez, így legalább maradna kicsit a megélhetésre is, hogy ne legyen gyomorgörcsöm a fizetésig” – ezt mondta.

Nem értettem a dolgot, hiszen nekem épp olyan nehéz, mint neki. Kiadni is a pénzt, de a bevételt növelni is, és most épp ez utóbbit tenném. Nem szólva a rengeteg jelentkezőről, aki alku nélkül vitte volna a telefont. Persze, nem akartam engedni, de vehemensen kardoskodott, és én ilyenkor inkább elkedvetlenedem: ha ő így tükörbe tud nézni, hát csinálja. Ha van bőr hozzá a képén.

Volt. Végül így tizenöt ezer forinttal kevesebbet kaptam a telefonért, és

magam sem értettem, miért adtam oda.

Vagyis igen: mert sokat vezetett idáig, mert ő is egyedülálló, mert ő is keveset keres. Csakhogy ez kettőnk közül csupán nekem számított, neki nem.

A közös ismerősökről végül kiderült, hogy valóban léteznek: megkérdeztem őket, mi tudnak róla. Tényleg elvált, de övék a legnagyobb ház a környéken, és a férje jócskán fizet gyerektartást. Autó, ház, különórák, nagy bevásárlások – mindenre futja neki.

Épp csak arra nem, hogy ügyeskedések nélkül, korrekt áron vegyen meg valamit, amit ő maga kért úgy, hogy jól ismerte és kedvezőnek ítélte az árát. Nem, valóban nem az a klasszikus átverés – de jól mintáz egy embertípust, akinek a helyében akkor se szeretnék lenni, ha nyereségekkel zárja ilyen-olyan üzleteit.

 

Ajánljuk még:

Itt a pötyögés vége – a beszélgetős közösségi médiáé a jövő?

 A kétezres évek elején a blogok felforgatták a médiapiacot: csodálkozva figyeltük, hogy hirtelen bárki újságíróvá válhatott, egy-egy „amatőr” soraira sokszor többen voltak kíváncsiak, mint a profik által írt és szerkesztett, nagynevű sajtótermékek cikkeire. Aztán jött a Twitter, a Facebook, az Ask.fm, és a hétköznapi emberek gondolatai végleg elárasztották az internetet, és ezzel együtt megnőtt az interakció lehetősége is.