„Adj egy jelet” – üzenhet nekünk, aki elhunyt?

Megosztó

„Adj egy jelet” – üzenhet nekünk, aki elhunyt?

Ha valakit elveszítünk, abban talán az a legnehezebb, hogy a kommunikáció minden formája megszűnik. Nem látjuk, nem halljuk, nem érezzük az illatát, nem érzékeljük a jelenlétét. Nem érzékeljük? Ez egy nagy kérdés. A hiányban előbb-utóbb megjelenik a vágy: csak még egyszer lehetne, legalább valamiféle kapcsolat... „Kérlek, küldj egy jelet. Csak egyet. Csak valamit.” Az érzés egyre kínzóbb. Aztán egyszer csak megtörténik.

Talán négyéves lehettem, amikor először találkoztam a metamorfózissal egy többszörösen meghajtogatott papír formájában: tulipánból paprika, paprikából Jancsika, Jancsikából kiskirály, kiskirályból tulipán. A második komolyabb élmény tinédzser koromban ért, amikor a metamorfózisnak alanya és egyúttal tárgya is voltam. Viszonylag átlagos – normális – tiniből változtam át kezelhetetlen, betörhetetlen lénnyé. A hajam a narancssárga egy bizonyos érdekes árnyalatát vette fel. A gimis osztályfőnököm, Sári néni nemes egyszerűséggel csak paradicsommadárnak nevezett. De a legfontosabbat, amiért tulajdonképpen belekezdtem ebbe a történetbe, a harmadik metamorfózis az, amit sosem felejtek el.

Két szóval indult: katasztrofális vérkép. Meglepődött mindenki, nem jellemző ilyen korban. Kivizsgálások sora következett, majd a diagnózis: rosszindulatú daganat. Lényegében gyógyíthatatlan. Beteg az apám. Fordult egyet a világ, bár nem akkorát, hogy más is észrevegye. A nap ugyanúgy sütött tovább, látszólag mi sem történt. Néhány napig otthon látogattuk. Vettem egy diktafont, kértem, hogy meséljen a család történetéről. Azt gondoltam, ez a feladat erőt ad neki. Nem így történt. Szinte napról napra gyengült. A látogatások a kórházban folytatódtak. Ha kérte, fagyit, ha kérte, sört vittem neki. Ami jólesett neki, megkapta.

Tehetetlenül nézni, ahogy valaki egyre távolabb kerül, s tudni, hogy semmi sem segít, olyan mint a lebegés a semmiben. A semmi után pedig csak az elengedés következhetett. Amikor hosszas kutatás, számos konzultáció után sem kaptunk semmi reményt, apu pedig fizikailag és mentálisan is egyre jobban távolodott, nem maradt más út. Azt mondtuk, kértük, sírva, reményt vesztve: ha neki jobb, inkább menjen el. Két nap múlva az ágyánál a mondat, ami megállította a világot: haldoklik. Az én édesapám. Ültem az ágyánál. Felhívtam az öcsémet, kértem, hogy nagyon siessen. Őt még megvárta apu. Az ágyánál ültünk, fogtuk a kezét. Aztán egyszer csak már nem lélegzett. A doktornő kiküldött bennünket. Aztán kijött: részvétem, az édesapjuk meghalt. A testvéremmel egymás nyakába borulva sírtunk. Aztán visszamentünk az ágyához, búcsúztunk.

Még csak rágondolni sem akartam soha, hogy valaha apám sírjánál állok. Amikor megtörtént, alig hittem el. Szinte vártam, hogy egyszer csak felbukkan, odaáll ő is közénk. De nem jött. Aztán vége lett a temetésnek is, a többi kötelességnek is.

Telnek a hetek. Felkelek, bemegyek a munkahelyemre, dolgozom, aztán haza. Vacsora, alvás. Felkelek, bemegyek, haza, vacsora. Nem jön az álom, az enyhet adó. Valahol mélyen az agyamban, a lelkemben, a tudatomban ott szűköl egy kislány: hol van az apukám? Miért nem jön már? És nem lehet felfogni, nem, semmiképp, hogy már soha, de soha többet nem látom, nem hallom. Csak még egy utolsó telefont, kérlek. Kérdezd meg, hogy mi a helyzet, ahogy szoktad. Nincs válasz. Semmi, semmi, semmi. Így nem lehet élni.

Nélküle nem lehet élni. Csak kell.

Aztán, mondja anyám, takarítás közben talált egy katicát. Talált egy katicát, és? Az még semmi. Két nap múlva, takarítás közben én is találok egyet. Késő ősz, inkább kora tél van. Elcsodálkozom, katicabogár ilyenkor? Halottak napján odasétálunk a sírhoz. Összeszedjük az elszáradt virágokat, az apró mécseseket. Újakat teszünk, vizet cserélünk. Szemlélődöm. A sír tetejére ültetett bokrot nézem, milyen dús az örökzöld. Aztán meglátok egy katicát. Tizet. Százat. A bokorban hemzsegnek a katicák. Ez lenne a jel?

Ezer jel, ezer fogadtatás

Mint utánakérdezek, a jelenés közel sem egyedi. „Az ilyen típusú „megjelenést” halál utáni kommunikációnak nevezi a szakirodalom” – mondja Mucsi Georgina gyászkísérő. Hozzáteszi, valós jelenség, hogy a gyászolók keresik a megnyugtató jeleket, és többnyire találnak is ilyet. Hogy mit, az attól függ, miben hisznek. Marilyn Mandoza, a Louisiana-i egyetem kutatója számos interjút készített gyászolókkal, akik elmondták, a szeretett személy jelenlétét érzékelik, ami mindig megnyugtatólag hat rájuk. Úgy érzik, még sincsenek egyedül és nem veszítették el végleg azt, aki annyira hiányzik.

Persze másfajta jelek is vannak, hiszen a gyász egyedi, a módja is az. Egy gyászoló hölgy esetében a madártollak jelentek meg, még a zárt teremben is, számára ezt azt jelezte, hogy édesapja jelen van, így biztatja, vigyáz rá és küld neki energiát az élet folytatásához. Mások érintésről számolnak be, mintha valaki megfogná a kezüket, vagy átkarolná a vállukat. Gyakori emellett, hogy valaki egyedül van egy zárt szobában, elkezd recsegni a szekrény, olvas; sokak szerint ilyenkor elhunyt szerettek üzennek, hogy jól vannak. A gyászcsoportban többen mesélték azt is, hogy  álmukban találkoznak az elhunyt hozzátartozókkal, beszélnek félbehagyott dolgokról. Mint ott megtudom, az álmoknak nagy jelentősége van, hiszen azt is jelzi, hogy a gyászoló a gyász melyik szakaszában tart.

A szakember szerint a jelek keresése/felfedezése jó átvezető szakasz lehet a veszteség valós, teljes elfogadásáig. „A praxisomban és a szakirodalmi leírások alapján a legtöbben pozitívan értékelték ezt a jelenséget. Arról számoltak be, ilyen „üzenetek” hatására úgy érzik, nincsenek egyedül. Emellett fontos, hogy a jellel többféle választ is kapni véltek a halállal kapcsolatban, például, hogy hova kerülhetett szerettük vagy látja-e az itt maradottakat. Ugyanakkor a helyükön kell kezelni az ilyen jelzéseket is, esetleges előfordulásukat fontos megkülönböztetni a fanatizmustól, amikor valaki már mindenben jelet vél felfedezni. Utóbbi esetben szükség lehet szakember segítségére.”

 

Nekem is segítettek a katicák, és megnyugtató, hogy a szakirodalom szerint sem vagyok egyedül a felfedezésemmel; sokan kapunk, vagy vélünk kapni jeleket. Azt pedig, hogy mi az igazság velük kapcsolatban, tényleg léteznek-e, talán soha senki nem tudja megmondani. 

Apám, személy szerint hihetetlenül jól mulatna a feltételezésen, hogy akár katica, akár bármilyen állat formájában üzenne vagy visszatérne valaki a halál után. Racionalitása, objektív világképe lehetetlenné tenné, hogy ebben higgyen. De ő nincs velünk, hogy együtt nevessünk ezen….

A katicák viszont rendületlenül érkeznek, és mi titkon reménykedünk, hogy velük együtt valahogyan apu is meglátogat bennünket.

Ajánljuk még:

„Elveszett a kollektív női tudásunk” – 12 000 magyar szülés tapasztalata

„Kinél szültetek? Kit ajánlotok?” Általában ezt szoktuk kérdezni, ha várandósan próbáljuk feltérképezni azt, hogy mi várhat ránk a szülés során. Többnyire Facebook-csoportokból igyekszünk összeszedni az információkat, mert nincs olyan felület, ahol összesítve, objektíven látnánk egy képet a kórházak gyakorlatáról. Vagyis, már van: az Ablak a Világra projekt éppen ezért jött létre.