„A túlhajszolt gyerekek mögött a szülő az, aki versenyez” – Bántalmazás-e, ha tízéves gyerek maratont fut?

Egy tízéves kisfiú maratont futott a 36 fokos Szarajevóban. A család eredetileg a kistestvér, a nyolcéves Olivér miatt utazott oda, ő futotta volna élete első félmaratonját, de egy baleset okán végül nem állhatott rajthoz. Bátyja viszont fellelkesült, elindult a versenyen – hazánkban ez korhatári szabályozások miatt nem lehetséges. Futott és futott, egészen 42 kilométerig. A szülők büszkén számoltak be az eredményekről, a kommentekben azonban kaptak hideget és meleget is. Csontos Imre edző azóta feljelentést tett a szülők ellen: szerinte egy tízévest ilyen terhelésnek kitenni káros. 

Nem újkeletű dolog az, hogy kiskorúak nagy sportteljesítményre képesek, említhetnénk példaként a műkorcsolyát, az úszást, a ritmikus sportgimnasztikát vagy akár a balettet is. Gyerekkorát szánja nem egy fiatal a professzionális sportnak, és bár időről időre fellángolnak viták ennek helyessége kapcsán, a társadalom többsége elfogadja: a sport ilyen (is). Lóci esete mégis kiborította a bilit. 

Oka az lehet ennek az, hogy míg a professzionális sport köré komoly tudomány épült már, és hozzáértők felügyeletével a gyerekek a koruknak megfelelő terhelést kapnak, Lócit szülei edzették, s ez számos negatív következménnyel járt. Persze, sok edző nevelési módszeréről nyithatnánk most külön vitát, akár csak a nemrégiben napvilágra került, tizenéves bántalmazások kapcsán. De érezhetően tisztul a rendszer, részben pont azért, mert már elfogadhatatlan a gyerekek lelki és fizikai kizsákmányolása.

Emellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül: 

attól, hogy létezik vagy létezett súlyosabb bántalmazás is egy adott esetnél, még nem teszi elfogadhatóvá azt.

Mert sehogysem elfogadható, ha egy tízéves harminchat fokban maratont fut. 

Ha valaki beleolvas az apa által írt, Lóci és Olivér megcsinálja című közösségi oldal bejegyzéseibe, láthatja, hogy az apa számos alkalommal arrogánsan kommunikál a sportszakmáról. Előzménye lehet ennek, hogy több sportban jártas szakember kritizálta már az édesapa edzőmódszereit – az ezzel kapcsolatos utalások visszatérő elemei a posztoknak, de legtöbbször a „szakma” leírását ironikus és fellengzős jelzők kísérik. 

Ezekből a bejegyzésekből még azoknak is kiviláglik, hogy valami nagyon félrecsúszott, akik nem értenek a sporthoz: több helyen elmondja az apa, hogy random emelik magasabbra a szintet a nevezéseken, a nagyobb megmérettetések ad hoc jelleggel, dúr bele módon zajlanak le, nincs hosszas, direktben az eseményre történő felkészülés. Az első félmaraton is improvizáció eredménye volt.

Ezenfelül egészen megdöbbentő eseteket is nyíltan és büszkén leír az apa, például mikor megosztja, a gyerek versenyzett betegen is. A fiú jelezte, hogy gyenge és émelyeg, de futtattak vele 18 kilométert. Volt este tíz utáni félmaratonon, és bevallásuk szerint több esetben meghamisították a nevezési papírokon az életkorát, hogy részt vehessen olyan próbatételeken is, amelyek nem neki valóak. A versenyek száma is egészen magas: a fiú az egyik évben több mint 35 felnőtt versenyen indult, a gyerekeknek szóló megmérettetésekkel együtt összesen 45-ször szerepelt. Gyakran napi kettő vagy egy hétvége alatt négy versenyre is elmennek vele, és már a kisebbik fiú is bekerült a versenyzők közé.

Ez már bántalmazás?

Kétségtelen, a szülők nem tudatosan edzették a gyerekeket, hiszen a valódi tudatosság ismérve az, hogy nem a pszichológia, a pillanatnyi érzelmek irányítják a terhelést akármilyen irányban, hanem az edzésterv. De ez már bántalmazásnak számítana?

A tudomány álláspontja szerint, mint a feljelentést tevő edző is sugallta, Lóci és testvére vélhetőleg olyan fizikai helyzetekbe van kényszerítve, ami még nem nekik való, és ez maradandó sérüléseket okozhat, mert egy ekkorka gyereknek sem a csontozata, sem az ízületei nem alkalmasak ilyen igénybevételre. Hosszú távon például a bal szívkamra növekedését, az ízületek sérülését okozhatja mindez.

Fontos látni: nem az egyszeri maraton a probléma, hanem az állandó igénybevétel. Ezt állítja a feljelentést tevő Csontos Imre is, aki egyébként válogatott terepfutó és többszörös országos bajnok.

Persze régóta tudjuk: a profi sport egyáltalán nem mondható egészségesnek, gyakran jár sérülésekkel, sőt halálesetekről is hallani. Ez egy hivatás, amiről érettebb fejjel – ha nem is 18, de legalább 15-16 évesen – hozunk döntést, ráadásul fizetést is kapunk érte.

De tízévesen nem mi vállalunk életre szóló terhelést, az nem a mi döntésünk.

Hiába is hivatkoznak erre – hogy a gyerek akarta a maratont, a szülők csak „engedték” – lényegében véve kideríthetetlen, kinek az akarata érvényesül valójában ebben a helyzetben. Mert a gyerekek alapvetően nem vonják kétségbe azt, amit a szüleik mondanak, és kötődnek hozzájuk minden körülmények között: a gyámság alá vont, legsúlyosabban, fizikailag bántalmazott gyerekek sem akarják, hogy elszakítsák őket a családjuktól. Ugyanis a kiskorú természetesnek fogadja el azt, ami van, például hogy óvodába, iskolába kell menni, este fürdeni, fogat mosni, és mindennap futni. Ez nem lehet az ő döntése, mert előtte még nincsenek valódi alternatívák, amelyek közül választhatna. Az van, amit apa és anya mutat.

S ha az ő szeretetüket és elismerésüket úgy nyerem el, hogy futok órákig a 36 fokban, akkor azt a legtöbb tízéves megteszi. Tiltakozhat közben, hisztizhet, hiszen a pillanatnyi ösztönei jeleznek, de alapvetően nem gondolja, hogy a szülei nem jót tesznek. Végképp nem tudja felmérni, mikor elég a szervezetének. Az nem az ő dolga. Nincs is erről fogalma, csak menni „akar” tovább, ha mások azt akarják tőle. 

Ráadásul apa és anya tudja irányítani ezt az akarást. Akinek van gyereke, tudja, hogyha nem is mindig, de hatnak a praktikák. El lehet terelni a gyerek figyelmét, be lehet csapni, hatni lehet a hangulatára, és persze az üvöltözést, vagyis a félelemkeltést se felejtsük el, meg a sértegetést, a megszégyenítést, mert ezek is működnek (egy ideig). Tudunk olyan esetről is, hogy egy gyereket addig kényszerítettek vízivásra, ameddig vízmérgezést nem kapott, majd meghalt. A szülők nem tudták, hogy ilyen létezik. A gyerek rosszul érezte magát, de ivott, mert mondták. 

Lóci apukája többször leírja, hogy a gyerekek olykor jelzik, nem szeretnének futni, s az ő válasza az, hogy jó-jó, nem kötelező, de azért odamegyünk a versenyre. És akkor ott a gyerek mindig meggondolja magát. Visszatérő témája a posztoknak, hogy az utód ellenkezik, de végül beadja a derekát. Ha azonban a jelzésre mindig annak figyelmen kívül hagyása a válasz – hiszen tovább erőlteti, amit a gyerek nem szeretne, és az előbb-utóbb megtörik – akkor egyre ritkábban fog jelezni, hiszen minek is szóljon? Így a szülő is becsaphatja magát: lám-lám, a gyerek is akarja. Azt pedig elfelejtik, hogy a szülő felelőssége észrevenni lényeges kérdésekben a gyerek saját akaratát, és az ő felelőssége az is, hogy addig engedje azt érvényesülni, ameddig biztonságos. Jelen helyzetben pedig nem volt az.

Akkor a sport, az rossz?

Sportolni természetesen jó dolog, sok mindent tanít gyereknek és felnőttnek egyaránt. Csakhogy közel sem biztos, hogy az ilyen jellegű sporttevékenység hozza azokat a pozitív személyiségformáló erőket, amelyeket remélnek tőle. Ha kívülről hajtanak, és nem belülről fakad a motiváció, nem feltétlen szül kitartást a nehéz munka látványos eredménye.

Mi lesz, ha elmúlik az apa-hajtóerő a gyerek mögül?

(Persze, lehet annyira megnyomorítani lelkileg egy embert, hogy élete végéig az apjától vagy anyjától félve vagy azok szeretetét keresve űzze a sikereket, önmagát feladva. Láttunk már ilyen életeket, köztük nagy művészekét: csak lelki roncsok voltak.)

Az apuka hivatkozik a sikerélmény hatására is. Hogyan hathatna a személyiségre az elismerés, ha nem valós, hiszen nem a saját korosztályában versenyez a gyerek, amit azért csökkentettek, mert nem „érmegyűjtés” a cél? A felnőttek között pedig a siker torz, hiszen hozzájuk képest ügyes. Az elismerés összekapcsolódik az életkorral, ami nem szerencsés hosszú távon.

Az oldalt olvasva az fogalmazódik meg bennem,

a túlhajszolt gyerekek mögött valójában a szülő az, aki versenyez: a gyereket használja fel önmaga reklámozására. 

Csakhogy ez ilyen szélsőséges teljesítmény esetén, mint ez a maraton, már nem vállalható. Ez látszik abból is, hogy a legnagyobb veszély mégiscsak az, ami most el is kezdte fenyegetni a családot. A külső – jogos – fenyegetés, hogy változtatniuk kell.

Egyébként nem ez az első ilyen eset: Kami és Ben Crawford, a fitt életviteléről rendszeresen tartalmakat megosztó páros a hatéves fiukkal futtatta le a maratont. Szerintük ő maga ragaszkodott hozzá, hogy jöhessen, illetve nem látták jelét annak, hogy kifáradt vagy dehidratálódott volna. Ugyanakkor megosztásaik szerint a huszadik mérföld után már három percenként le akart ülni, és sírt is. Azzal tudták rábírni a folytatásra, hogy csipszet ígértek (a fitt szülők).

Ez is mutatja, miért veszélyes, ha a gyerekből indulunk ki: ők még éppúgy hisztiznek azon, ha nem náluk van a homokozólapát, mint azon, ha a szervezetük extrém módon ki van facsarva. Ugyanis nem az ő dolguk eldönteni, mekkora baj érte őket. De elsősorban azért tanulságos az eset, mert Kami és Ben esetén a gyermekjóléti szolgálat feljelentés nélkül is megkereste őket, mire azt mondták: az őket ért támadások, és nem a futás az, ami a fiukat megviseli.

És pontosan ez az, ami most is történik. Vélhetően nem veszik el a gyereket a szülőktől, de megérte? Megérte másik országba vinni maratont futni a gyereket, mert itt 18 éves korig törvény tiltja? Megérte életkort hamisítani? Felelős szülő-e az, aki a gyerekét olyan helyzetbe hozza, hogy annak aggódnia kelljen azért, mert elveszítheti?