A szőrös baracktól a bálás ruháig – te szeretsz piacon vásárolni? Én nagyon!

Gyerekkoromban édesanyám minden szombaton elvitt kisvárosunk piacára, hogy együtt vásároljunk be a következő hétre. Jól emlékszem, hogy óvodáskoromban borzasztóan unatkoztam, mert anyukám öt méterenként megállt beszélgetni egy-egy ismerőssel, én pedig húzgáltam a blúzának az ujját, hogy menjünk már.

Magáért a piacon vásárlásért viszont rajongtam. Szerettem a szivárvány színeiben pompázó zöldségek közül válogatni, pláne, ha a levegőt belengte a finom fokhagymás-tejfölös lángos illata. Szinte minden alkalommal kaptam valamilyen vásárfiát, egy apróságot, hajcsatot, buborékfújót. Aztán ahogy teltek az évek, én is belejöttem a piaci barátokkal való csacsogásba, néha már anyának kellett rám szólnia, hogy menjünk tovább, mert mindjárt dél, főzni kellene az ebédet. Persze legtöbbször azt lett a vége, hogy négy-öt lángossal tértünk haza, aminek mindenki örült.

Középiskolásként volt szerencsém kipróbálni magam kofaként. Egy Nyíregyházáról származó anyuka minden szombaton jött a mi piacunkra két fiával, akik velem hasonló korúak voltak. Addig beszélgettem velük, hogy egyszer csak a stand túloldalán találtam magam, és mértem az őszibarackot a vásárlóknak. Imádtam minden pillanatát. Hamar megtanultam, hogy az őszibarack szőrétől nagyon viszket az ember bőre, ezért hordanak hozzá sokan kesztyűt. A görögdinnye lékelésének technikáját viszont nem tudtam néhány hónap alatt elsajátítani. Amikor azt látjuk, hogy az árus egy laza csuklómozdulattal meglékel nekünk egy szép, nagy dinnyét, hogy megkóstolhassuk, azt gondolnánk, nem is nehéz kimetszeni egy kis darabot belőle, pedig az...

Amikor véget ért a nyár, és a dinnyés család nem jött egy jó ideig, turkálóban kezdtem dolgozni, szintén „véletlenül”. Mivel sokat lebzseltem erre, szinte minden eladót ismertem. Az egyik rendszeresen panaszkodott, hogy a piaci nap végén milyen sok idő elpakolnia azt a sok bála ruhát, amiben örömmel turkáltam. Én persze felajánlottam a segítségemet. Az lett a vége, hogy egész délelőtt ott álltam a ruháktól roskadozó asztalok mögött és árultam, majd a nap végén elpakoltam a sráccal. Legtöbbször nem is pénzt kaptam fizetségül, hanem választhattam ruhákat magamnak. Egyik kedvenc kötött pulóverem azóta is megvan. 

Csupa jó élmény köt a piachoz, és szeretném, ha ezzel a gyerekeim is így lennének majd. Mára velük járok piacra, és szerencsém van, mert jó környéken lakunk, piacügyileg is. A Veresegyházán található piac egész nagy hírnévnek örvend. Amellett, hogy óriási kiterjedésű, az árucikkek színes választéka is döbbenetes. Egyszer egy kedves, idős úr mondta nekem:

„Ami a veresi piacon nincs, az nem is létezik!”

Amit csak lehet, magam is itt szerzek be. Hogy miért? 

Egészséges alternatíva

A biopiacokon található élelmiszereket kevesebb eséllyel érte vegyszer, mint a bolti kínálatban árultakat. Én és a legtöbb, piacon vásárló ismerősöm  főként ezért is szerezzük be az alapanyagokat onnan. Velem számtalanszor megtörtént már, hogy a boltból vásárolt zöldségeknek vegyszer szaga vagy íze volt, a fényesen csillogó almák héja pedig vastag viaszréteggel volt bevonva. Ehhez hasonló tapasztalatunk aligha lesz egy kistermelői bioterméssel. Egy füstölt szalonna vagy kolbász ízével sem veheti fel a versenyt a bolti gyorsérlelésű hús. A házi tojás is hatalmas, a sárgája pedig magáért beszél...

Emberközeli választás

Érdekes hivatás lehet piaci árusnak lenni. Aki ezt az utat választja fiatalként, nagy valószínűséggel egész életében piacos lesz. Az ember megszokja és megszereti ezt a fajta közeget, egy idő után nem is tudna másban gondolkodni. Sok helyütt ez családi vállalkozás, ahogy a gyerekek már egészen kiskorban besegítenek szüleiknek, majd idősebb korukban átveszik a stafétabotot. Pedig nem könnyű munka ez. Az árusok néha már hajnali óráktól pakolnak és délután ér véget az aznapi munkájuk. Rakodnak, majd órákon át ácsorognak és dolgoznak a szabadtéren hóban, fagyban, szélben, esőben. Szívesebben adom nekik a pénzem, mint bármelyik multinak.

AZOK A KINCSEK!

A bolhapiac egy egészen más világ, ahol a számunkra legkedvesebb kincsekre is bukkanhatunk. Egy bolhapiacon bárki árulhat, mindössze egy csekély összeget kell fizetni egy asztal/stand aznapi bérléséért. A családommal szeretek kilátogatni az ilyen vásárokra is és végignézni a kínálatot. Bevallom, néha elég nehéz fékezni magam, hogy ne vásároljak túl sok holmit. Óvodásként nagyon szerettem gyűjteni a „Happy Hippos” kinder figurákat, viszont két víziló mindig is hiányzott a gyűjteményemből. Tavaly nyáron alig hittem a szememnek, amikor egy bájos, harmincas évei elején járó nő standján megtaláltam őket, 150 forint/db áron. Találtam már 1981-es nyomtatású Nils Holgersson képes regényt és 1989-es Rémusz bácsi meséi könyvet is. Ezek a számunkra felbecsülhetetlen kincsek akár évtizedeken át is porosodtak egy padláson, várakoztak egy dobozban. Hála a bolhapiacnak és annak, hogy a tulajdonosaik vették az időt és fáradtságot, hogy eladásra kínálják őket, most egy három-kisgyerekes család könyvespolcát gazdagítják, ezekből olvassuk nekik az esti meséket. Bolhapiacon rengeteg újszerű állapotban lévő babaruhát is sikerült már vennem és szintén vintage-nek számító társasjátékokat.

Ebben a piaci műfajban ez a szép: ami másnak felesleges kacat, nekünk kincs.

A piacozás egy tudatos döntés, ami jó nekünk, az egészségünknek és a piacon árusítóknak is. A járvány kezdete óta a piacozás csak még inkább okos döntés, hiszen ott szabad levegőn vagyunk, nem egy bezárt, levegőtlen térben, ahol panganak a kórokozók. 

Az egyik legjobb divatnak tartom, hogy újra trendi lett piacra járni – ti szeretitek?