A macskám ért, ha szólok hozzá, és pont

Megosztó

A macskám ért, ha szólok hozzá, és pont

Miért beszélsz a macskádhoz, ha úgysem érti? – kérdezte régen egy ismerősöm. Kicsit megdöbbentem, mert meg sem fordult a fejemben, hogy ne értené. És nemcsak azért, mert vállaltan elfogult macskamániás nő vagyok, hanem azért, mert ezer és egy olyan példát tudnék felhozni a 10+ éves macska- és kutyatartói tapasztalatomból, ami után nyugodt szívvel kijelenthetem: sokkal jobban értenek minket az állatok, mint gondolnánk. Tényleg sokkal jobban. És hogy ezt miért gondolom így? Hadd meséljek Gandalfról, a macskámról.

Alig pár hetes lehetett, amikor késő este megtaláltam a házunk előtti árokban. Visított, mint akit nyúznak, az utca összes kutyáját felverte, csak akkor hagyta abba, amikor kezembe vettem, és a dzsekim oldalába bugyolálva, Tása kutyánk elől gondosan elrejtve becsempésztem a házba. Ennek már több mint másfél éve. Másfél éve tudom, hogy Gandalf különlegesen intelligens. Próbálok nem elfogult lenni, de szerintem tényleg az.

Gandalf szó szerint rohan a kert hátsó végéből, ha kiállok a teraszra szólítgatni. Ha nem a kertben lófrál, hanem a kert mögötti kukoricásban, és több időre, akár két-három percre van szüksége ahhoz, hogy hívásomra hazatérjen, akkor már a távolból csipogni kezd; jelzi, hogy hallotta, jön, csak legyek már türelemmel. Ezt azóta csinálja, mióta egyszer a hívásom ellenére zárt ajtókhoz ért haza. Miután beengedtem – ki tudja, mennyit üldögélt az ajtó előtt –, esküdni mernék, hogy lekorholt. Miért hívtam, ha nem vártam meg, hogy hazaérjen? Hisz mindig jön, ha hívom. A másfél év alatt olyan még nem volt, hogy a neve hallatára ne jött volna haza.

Ha valaki mást kezdek el hívogatni a teraszról, például Tását, várhatok bármennyit, nem fog jönni. Igazi csatangoló, bolond is lenne. Számtalanszor teszteltem már, hogy Gandalf tényleg a nevére jön-e, mert megmondom őszintén, nekem ez új élmény volt. Pár hónappal a megtalálása előtt hunyt el a legelső macskám, Csizma, aki tizennégy hosszú macskaév után döntött úgy, hogy távozik a földi életből. Tizennégy év alatt egyszer sem tapasztaltam olyat, ami Gandalfnál mindennapos.

Ha csak beszélek róla, akár úgy, hogy a nevét nem mondom ki, és még arra is ügyelek, hogy a hanglejtésem semleges legyen: tudja. Szendergésből felnyitja a kis szemét, egyenesen belenéz az enyémbe, hogy „namivan”. Ha azt mondom neki, hogy „legyél már kicsit türelemmel”, akkor amennyire tudja, visszafogja magát, de azért követ mindenhova kaja reményében. Ha azt mondom neki, hogy „nem”, pontosan tudja, hogy rossz fát tesz a tűzre, abba kell hagynia, amit épp készül csinálni – és abba is hagyja. (Majd újra megpróbálja, ez tény, szereti feszegetni a határokat, de nem számít hányszor mondom neki, hogy „nem”, figyelembe fogja venni, és maximum később próbálkozik.) Ha szomorú vagyok, rossz a hangulatom, csak még bújósabbá válik, szó szerint nem tudom magamról levakarni. A „miért beszélsz a macskádhoz, ha úgysem érti” kérdés mindennek fényében szinte nevetségesnek hat. Mert rengeteg mindent ért, annál is többet érez.  

Nézzük meg, mit mond erről a tudomány. Mennyire értenek minket, embereket a macskák? Képesek-e arra, hogy megtanulják a nevüket? Valóban különleges intelligenciájú macskát nyaláboltam fel az árokból, vagy mindez átlagos lenne? Egyáltalán, mennyire figyelnek az apróbb rezdüléseinkre, pillantásainkra, fejbólintásinkra? Elárulom a választ: nagyon is.

Igaznak bizonyul a városi legenda, miszerint értenek, hallanak a macskák, a nevüket is képesek felismerni, csak épp süketnek tettetik magukat, mert nincs kedvük engedelmeskedni. Ezt a Tokiói Egyetem viselkedéskutatója, Atsuko Saito is igazolja: kísérlete során megállapította, hogy sokkal egyértelműbb reakciót váltott ki a macskákból a nevük, mint az ahhoz hasonló szavak elhangzása. John Bradshaw, a Bristoli Egyetem antrozoológusa pedig megmagyarázta, hogy mindennek fényében miért ignorálják mégis sokszor a nevüket: „A macskák ugyanolyan jó tanulók, mint a kutyák. Csak nem hajlamosak arra, hogy el is büszkélkedjenek megszerzett tudásukkal.”

Továbbmegyek, a macskák nemcsak hogy képesek megjegyezni a nevüket, de apróbb testjelzéseinkre is figyelnek. Eddig csak a kutyákról tudták biztosan, hogy értik a „mutatást”, tehát például képesek gazdájuk fejfordítása vagy pillantása után kiválasztani a jutalmat rejtő dobozt. Az ELTE Etológia Tanszék kutatói az Intelligence folyóiratban megjelent tanulmányukban azonban állítják: a macskák is képesek erre. A kísérlet során negyvenegy macska teljesítette a huszonnégy feladatból álló próbát. A kísérletvezető két edényt helyezett el egymás mellé, az egyikben jutalomfalatot is elrejtett. Majd mielőtt a gazdi elengedte volna a kísérletvezető előtt ülő macskát, hogy válasszon az edények közül, a vezető a jutalomfalattal teli edényre nézett, azaz „mutatott”. A huszonnégy próbából tizenkettőnél figyelemfelkeltő megszólítás előzte meg a jelzést, az esetek másik felében pedig semleges csettegés. A macskák hetven százalék körüli eredményességgel választották ki a jutalomfalattal teli edényt, ami már közel sem tekinthető véletlennek.

Rá kellett jönnöm, hogy Gandalf nem különösen intelligens, inkább csak asszertív, és a szavaimra jutalom nélkül is bármikor hajlandó engedelmeskedni. Ki tudja, talán érzi, hogy örökbe fogadtam. Csizmás sem volt buta, inkább csak macskás: számtalanszor volt olyan érzésem a tizennégy év alatt, hogy pontosan tudja, mit mondok, csak hülyére vesz. És hogy miért beszélünk az állatainkhoz, ha úgysem értik? Hát ezért. Mert értik.