Világrekord született a Fővárosi Nagycirkuszban! – interjúnk Graeser József Dodi szakmai vezetővel

A magyar artisták mindig is a világ élvonalába tartoztak. Melyek a hagyományosan magyar sikerszámok?

Valóban, nagy öregjeink teremtették meg a magyar cirkuszművészet világhírnevét. Nagyon sok specialitásunk volt a cirkuszi zsánerek közül, talán a leghíresebbek az ugródeszka-csoportok voltak. Volt olyan időszak, amikor Amerikában három manézsban (porondon – a szerk.) dolgoztak egyszerre, és mindháromban magyar ugródeszka-csoport volt. Olyan figurákat tudtak megcsinálni, amit más nem, ezért nagyon kelendőek voltak – aztán ezeket eltanulták tőlük a többiek is. Szerencsére, ma is sok a tehetséges magyar művész, és a Baross Imre Artistaiskolában számos reményteljes fiatal bontogatja szárnyait. A fesztivál ideje alatt egy Newcomers Show keretében kimondottan ezek a fiatalok mutatkoznak be a zsűrinek és reméljük, hogy neveik sok igazgató és ügynök noteszébe bekerülnek.

Mióta szerveznek Magyarországon cirkuszfesztiválokat?

A Fővárosi Nagycirkuszban 1996 óta van cirkuszfesztivál, az elsőt Kristóf István szervezte, aki 1977-ben a feleségével nyerte el az Ezüst Bohóc-díjat a Monte Carlo-i Cirkuszfesztiválon. Ott tartották 1974-ben a világ első kimondottan cirkuszi fesztiválját, amelyen a cirkuszvilág krémjét zsűrizték, hagyományt teremtve ennek a megmérettetésnek. Azóta persze egyre több helyen zajlanak rangos cirkuszfesztiválok, például Moszkvában, Kijevben, Franciaországban és a világ más pontjain. Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztivált világviszonylatban az első három cirkuszi seregszemle között tartják számon.

Mi történik a cirkuszfesztivál után az egyes produkciókkal? Mi a tétje egy ilyen megmérettetésnek?

A cirkuszművészet különböző területeiről érkező zsűri elnöke Eugene Chaplin, Charlie Chaplin fia, aki számos nemzetközi fesztiválon részt vesz, akárcsak a zsűri többi tagja, akik a világ különböző cirkuszaiból érkező neves szakemberek. A Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon részt venni eleve nagy megtiszteltetés, tehát már maga a részvétel is komoly referencia az önéletrajzban. Tavaly év elejétől válogatták a résztvevőket: egyfelől olyan szenzációs produkciók lépnek fel, amelyeket a zsűri már ismer, másrészt olyan műsorszámokat is elhoztunk, amelyek még nem szerepeltek fesztiválokon. Az idelátogató cirkuszigazgatók és impresszáriók válogatnak a produkciók közül, és többeket helyben le is szerződtetnek. Emellett a mi első negyedévi műsortervünk is a cirkuszfesztivál díjazott artistáinak számaiból épül fel, a címe Tavaszváró fesztivál plusz.

 Fotó: Roggs Fényképészet

Többféle úton is be lehet kerülni erre a különleges pályára. Mi a jellemző manapság: elsősorban a cirkuszdinasztiák leszármazottai választják ezt az utat vagy kívülről érkeznek többen?

A világ minden táján, és Magyarországon is sok cirkuszi dinasztia van még, szerencsére, ahol a gyermekek beleszületnek ebbe a világba és viszik tovább a hagyományt. Ugyanakkor ma már nagy és neves artistaképzőkben tanítják egészen kiskortól a szakmát. A két út közötti különbség leginkább abban mutatkozik meg, hogy milyen arányban maradnak a pályán a fiatalok: akik beleszületnek ebbe a világba, nagyobb eséllyel választják élethivatásul a cirkuszművészetet, közöttük kevesebb a lemorzsolódás.

Miből kell több a cirkuszművészetben való kiteljesedéshez: tehetségből vagy szorgalomból?

Bár a tehetség önmagában kevés, tehetség nélkül csak bizonyos szintig lehet eljutni a pályán. Ma már nagyon sok fantasztikus műsorszám közül válogathatnak a cirkuszigazgatók, tehát

a középszer nem él meg ebben a mezőnyben.

Ahhoz pedig, hogy valaki kiemelkedőt alkothasson, rengeteg gyakorlás szükséges. Tehát a tehetségnek és a szorgalomnak a jó párosításából lehet életművet alkotni a cirkuszművészetben, hiszen itt a jók között kell mindig a legjobbnak lenni. Ehhez a folyamatos, temérdek munkához fantasztikus akaraterő kell.

Mi történik azokkal az artista növendékekkel, akik tehetségük alapján nem tudnak kiteljesedni ezen a pályán?

Nagyon nehéz kérdés ez. Időben kell észrevennie neki is, de főként a tanárnak, hogy érdemes-e tovább tanulnia ezt a szakmát, mert tudni kell váltani. Minél fiatalabb korban derül ki, hogy váltani kell, annál könnyebben fog tudni új pályát választani. Tizennégy évesen még át tud állni, de egy harmincéves felnőttnek már nehezen megy a váltás. Ezentúl ne feledjük, hogy a szorgalom és a tehetség mellett némi szerencse is kell a kiteljesedéshez: ahhoz, hogy valakit leszerződtessenek, éppen akkor és ott kell jó formában lennie, amikor az ügynökök is figyelik a produkciót. Rengeteg kihívással szembesülnek tehát a cirkuszi artisták a sikerhez vezető úton.

  Fotó: Roggs Fényképészet

A többi előadóművészeti ágban „játszanak” a művészek, a cirkusz nyelvezetében a „dolgoznak a manézsban” szóhasználat honosodott meg. Miben különbözik leginkább a cirkuszi felkészülés, a próbafolyamat a többi előadóművészeti ág gyakorlatától?

A cirkuszi próbán ugyanúgy maximális teljesítményre van szükség, mint az előadásban. Itt nem lehet csak félgőzzel gyakorolni a figurákat, hiszen akkor nem sikerülnek. Ráadásul a lazább koncentráció vagy az elnagyolt munka akár veszélyes is lehet és az előadáson garantáltan megbosszulja magát. Maximális odafigyelésre van szükség minden artistaszámban. Annyi könnyítés van, hogy a próbákon szoktunk használni biztosítókötelet, hogy ne történjen baleset, és hogy az előadáson már tökéletesen menjen a munka.

A cirkusz klasszikus hármas felosztásának – akrobata számok, állatprodukciók és bohócmutatványok – arányai az utóbbi években megváltoztak. Jól érzékeljük, hogy az állatvédelmi lobbi hatására csökkent a cirkuszokban bemutatott állatszámok mennyisége?

Az állatprodukciókban manapság inkább a házi kedvenceket mutatjuk be – kutyákat, macskákat, lovakat –, tehát nem a vadállatokat. Ugyanakkor nagyon sok országban még mindig ugyanolyan arányban szerepelnek a vadállat-produkciók, mint korábban. Ennek oka, hogy a cirkuszban fellépő vadállatoknak a felmenői is fogságban születtek már, tehát több generáció génjei hordozzák magukban a cirkuszi lét jellegzetességeit. Emellett bizonyított tény, hogy a cirkuszi állatok hosszabb ideig élnek, hiszen itt nincsenek kitéve a vadon veszélyeinek és ellátásukban is speciális gondozást kapnak.

Amikor a Fővárosi Nagycirkuszban állatos műsorszámokat szerződtetünk, elsődleges szempont, hogy megnézzük, milyen a viszony ember és állat között, így csakis a jutalmazáson és szereteten alapuló, tanításban együttműködő produkciókat engedjük fellépni.

Semmiféle erőszakos cselekmény nem történhet, hiszen ez nem összeegyeztethető a cirkuszművészettel.

A cirkusz a végletek világa: itt mindig újat kell mutatni, ráadásul mindig nagyobbat kell szólni a produkciónak, mint az előzőnek. Lehet még tovább feszegetni az emberi teljesítőképesség határait vagy ma már inkább a variációs lehetőségeké, a narratív produkcióké, a digitális technikai megoldásokkal látványosabbá varázsolt műsorszámoké a jövő?

Nehéz kérdés. Úgy kell elképzelni a cirkuszt is, mint a sportot: a síkfutásban is azt remélik, hogy valaki megdönti az éppen aktuális 100 méteres csúcsot, mert az ember nem hiszi, hogy valaha vége lesz ennek a teljesítménymaximalizálásnak. Oly sok technikai eszköz segíti ma már a cirkuszi artistákat – bár ezek sem a szorgalmat, sem a tehetséget nem helyettesítik –, hogy rengeteg dologban tud újat mutatni egy kreatív artista. Az újdonság nem csak az új trükköket jelenti, de az előadásmódban is megnyilvánulhat: lehet, hogy én tudok négyes szaltót ugrani, de egy másik artistacsoportban úgy ugranak kettes szaltót, hogy előadásmódjukkal jobban lenyűgözik a közönséget. Tehát nem csak az extremitások számítanak. A cirkuszigazgatók ezt a kettősséget keresik: a közönség számára kedves és a szakmailag is határpróbálgató produkciókat.

Jelenleg melyek a szakma „leg”-jei? Milyen rendkívüli teljesítményeket tart számon a cirkuszművészet?

Minden artistaszámnak megvannak az aktuális határai. Nemrégiben még hatalmas teljesítmény volt, ha valaki hét buzogányt tudott dobni, de én már láttam olyant is, aki nyolc buzogányt dob. Az akrobata csoportoknál a négyes szaltó ma már természetes, de a mi időnkben huszonéven keresztül hármas szaltót ugrott a feleségem, és az szenzációs, fantasztikus dolog volt. Ma kevesen bár, de ötös szaltóra is képesek. Nem lehet tudni tehát, hogy hol a határ.

Van-e egyáltalán tiltott szám a cirkuszban, ahogy például a műkorcsolyában több számot is kivettek a versenyprogramokból?

A cirkuszban ilyen tiltás nem létezik. Vannak országok – például nagyon sokáig Oroszországban volt ilyen –, ahol csak biztosítókötéllel lehetett bemutatni bizonyos produkciókat. Simon Tibor akrobataművész például, aki Washington trapéz számot mutatott be, fejen állva lengett a trapézon a kupolában, amikor kiment külföldre, aláírattak vele egy nyilatkozatot, hogy saját felelősségre mellőzi a biztosítókötelet, mert nem akarta használni. A magyar cirkuszművészek nem használtak biztosítókötelet a produkciókhoz, többek között ez is emelte népszerűségüket. Aki a cirkuszt választja, vállalja a veszélyt is, hiszen ez az élete.

Fotó: Roggs Fényképészet

Az idei cirkuszfesztiválon új rekord is született: egy cseh származású, angliai születésű és Spanyolországban élő fiatalember, Pavel Valla Bertini biciklis számban döntötte meg a korábbi világcsúcsot. Hogy működik egy ilyen rekordkísérlet és a rekord bejegyzése?

Pavel Valla Bertini tizenhét egykerekű biciklit helyezett egymásra, ezeken kerekezett körbe a manézsban. A rekord lényege, hogy a korábbi csúcstartó 8,40 m magasságban biciklizett, ezzel az eredménnyel lett rekorder, Paul biciklije viszont a porondtól a feje búbjáig 9,07 m-es magasságot tesz ki, így biciklizett körbe a manézsban. Teljesítménye be fog kerülni a Magyar Rekordok és a Guinness Rekordok Könyvébe is, hiszen a produkciót Sebestyén István, a Magyar Rekordok regisztrátora hitelesítette, több szakmai vezető részvételével.

A rekorddöntésről készült videónkat itt megnézhetik:

Sajátos életforma az artistalét. Milyen lemondásokkal jár?

Kötött életformát jelent, de nem jár annyi lemondással, mint például a versenysport. Vannak bizonyos íratlan szabályok, amelyeket be kell tartani, például előadás előtt nem javasolt enni és nyilván nem iszunk alkoholt. Előadás után persze meg lehet inni egy pohár sört vagy bort a vacsorához, tehát nem kell teljesen absztinens életet élni. A helyes táplálkozás nagyon fontos. Nekem és a feleségemnek nagy szerencsénk van, hogy az aktív pályafutásunk után sem híztunk meg, de a többség fölszed pár kilót miután már nem kell fegyelmeznie magát, ugyanis a cirkuszművészek, amíg dolgoznak csak csipegetnek napközben, esetleg egy könnyebb ebédet tudnak elfogyasztani és majd csak az előadás után, vacsorára ehetnek rendesen. Az ember itt későn kel, majd próbál, napi két előadást visz, és általában későn fekszik. 

Az utazás ugyancsak speciális velejárója a cirkuszi létnek: az egyes produkciókat utaztatni, cserélni kell, hogy a közönség mindig valami újat láthasson. A szocialista érában a cirkusz volt gyakorlatilag az egyetlen művészeti ág, ahonnan rendszeresen utazhattak külföldre a művészek. Sokak számára ez nagyon vonzó, de az artisták számára is ennyire kellemes a folyamatos utazgatás?

Én 1975-ben mentem ki először nyugatra, Angliába, kék útlevéllel, két évre. Azóta pedig nagyon sokat jártunk, rengeteg emlékem van. Ez egy életforma. Nagyon kell szeretni, másképp nem lehet tartósan csinálni. Gondoljunk csak bele, hogy az ember két-három évre is elszakad a családjától, a szüleitől és külföldön él. Nagyon nehéz a honvágyat leküzdeni. Azt szoktam mondani, hogy két csodálatos nap van: amikor elindulok, és amikor hazajövök, mert az a két legszebb nap. Az elinduláskor már várja az ember, hogy menjen, lássa az új helyeket, az új országokat. Csodálatos ebben a pályában, hogy fizetnek azért, hogy olyan helyekre menjek, ahová mások csak sok pénz árán utazhatnak. De

nem a pénz a lényeg, mert abban nem lehet kifejezni a rengeteg élményt, amit kapunk

azáltal, hogy sokáig vagyunk egy országban és így mélyen  megismerjük az ott élőket, az ország történelmét, kultúráját. 

Korábban kifejezetten motiváló volt, hogy ezzel a pályával ki lehet jutni nyugatra: sokan ezért választották az artista életet. Ma már nem ez vonzza a fiatalokat, hiszen bármikor mehetnek. Úgy gondolnánk, hogy ma könnyebb válogatni a tehetségek közül, hiszen csak olyanok érkeznek a pályára, akik eleve elkötelezettek. Így van ez?

Régebben könnyebb volt alkalmas jelölteket találni erre a pályára, mert sokan például a sport világából is azért jöttek, mert felmérték, hogy az adott szakágban nem lesznek bajnokok, de a cirkuszban kiugrási lehetőséget láttak és vállalták az ezzel a pályával járó életformát. A mai világban azért nehezebb vonzóvá tenni ezt a pályát a fiatalok számára, mert eleve nehezebben mondanak le a kényelemről. Sokkal kisebb merítésből válogathatunk, mint akár harminc évvel ezelőtt.

Fotó: Roggs Fényképészet

Önnek hogy alakult a pályája?

Édesapám és a nagybátyám is artista volt, a háború után gumiasztal-produkciókon dolgoztak. Én is nagyon korán kezdtem, tizenöt éves koromban. Ötödikesként bekerültem az artista iskolába, három év után pedig már édesapámmal dolgoztam. Ugyancsak korán, húszéves koromban nősültem, és végig a feleségemmel együtt tudtam dolgozni és utazni, ami óriási dolog volt számunkra. Az volt a szerencsénk, hogy a feleségem, Betti nagyon tehetséges volt, ő volt a produkció krémje, így mindvégig sikeresek lehettünk. Tizennyolc év után született meg a gyermekünk, addig kellett várnunk az alkalmas pillanatra.

Ő is követi a családi hagyományt?

Járt egy évig az artista iskolába, és nagyon tehetséges ugró volt, de végül nem lett belőle artista. Két diplomás szakemberként egy amerikai cégnél dolgozik és sikeres a maga területén. Nagyon büszke vagyok rá.

A bohócok nem feltétlenül öregszenek ki a pályáról, de egy légtornásznak, egy akrobatának korábban kell abbahagynia az aktív életet. Hogy működik a befejezés? Erre intik a művészeket vagy érzi az ember, mikor elég?

Attól függ, milyen cirkuszi zsánerben dolgozik az ember. Mi akrobaták voltunk, és ahhoz képest későn, negyvenhét évesen  hagytuk abba a szakmát, amikor már a test is jelezte, hogy nem esnek jól a mozdulatok. Miközben dolgozunk a manézsban, nagyon közel voltunk a közönséghez, én pedig féltem attól, hogy valakinek a szemében szánalmat vagy sajnálatot fogok látni – ezt a borzalmas érzést szerettem volna elkerülni, amikor abbahagytam. Nagy szerencsém volt, hogy a szakmában maradhattam: utána még három égig Angliában dolgoztam egy cirkusznál, vezetőként, a feleségemmel együtt, majd itthon folytattam, a Fővárosi Nagycirkusz szakmai vezetőjeként és a műsorok rendezőjeként. Nagy ajándék az élettől, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.