„Szigorú vagyok, az biztos, de mindenki boldog, aki velem dolgozott” – nagyinterjú a 90 éves Novák Tatával

Kult

„Szigorú vagyok, az biztos, de mindenki boldog, aki velem dolgozott” – nagyinterjú a 90 éves Novák Tatával

90 év minden érdemi témája aligha fér bele egy beszélgetésbe, különösen, ha egy élő legendát kérdezhetünk a pálya és az élet nagy dolgairól. Novák Ferenc koreográfus – vagy ahogy több mint ötven éve szólítják, emlegetik: Tata – korát meghazudtoló frissességgel és lelkesedéssel beszél örök szerelméről, a táncról és az élet minden szépségéről, amit a levegőbe írt figuráknak köszönhet.

Aki néptánc tiszta forrásából merítve lesz korszakalkotó koreográfus és egy emberöltőnél is hosszabb ideje formája ezt a szakmát, annak bizonyára van saját definíciója is a táncról.

A tánc egyfelől csodálatos művészet, másfelől pedig csodálatos fizikai munka: aki táncol, annak a teste minden részét kell tudnia koordinálni. Nemcsak futni kell tudjon, ugrani, labdát rúgni, hanem mindenben nagyon harmonikusan kell dolgoznia, és nem csupán a fizikumával vesz részt benne, hanem fejben is ott kell lenni, hiszen a tánchoz memória is szükséges. Nincs kotta, mindent meg kell tanulni.

Az első pillanattól kezdve, amikor elkezdtem táncolni, úgy gondoltam, hogy mindent, ami ehhez a csodálatos kincshez, a néptánchoz hozzátartozik – szokásokat, zenét – a lehető legprecízebben, mondhatni mikroprecizitással kell megtanulni. De ha én ezt megtanultam, és van egy hatalmas mozgásszótáram, akkor kötelességem elmondani vele, amit gondolok a világról, az emberekről, a társadalomról. Ha nem mondom el ezzel a csodálatos mozgás-anyanyelvvel, akkor valamiből kimaradok: kimaradok abból, amit a kortárs írók, zeneszerzők, képzőművészek csinálnak. Én ezt vállaltam fel. Nagyon tisztelem azokat, akik nem a táncszínház felé indultak, hanem megmutatják a tiszta forrást.

 
Fotó: Korniss Péter – a Szegedi Szabadtéri Játékok rendezése az 1980-as években
 

A néprajz szerint akkor él tovább egy kulturális jelenség, ha valamilyen funkciója van. Mi a szerepe a néptáncnak napjaink kultúrájában, társadalmában?

A folklorizáció útjai bezárultak azzal a világgal, amely robbanásszerűen hozta az elektronikus és mindenfajta újdonságait. Nem lehet ezen siránkozni. A parasztlány nem fog tíz szoknyában kapálni, ha farmernadrágban vagy rövidnadrágban is lehet. Az a társadalmi közeg, ahol a hagyományos táncos szokásrend volt érvényben, lezárult. Jött a televízió és az egyéb táncok és nyilván megtanultak tangózni, keringőzni is. A hagyományos falusi tánc azonban ugyanaz volt, mint most a diszkó, ugyanaz volt a funkciója: szórakozási forma.

Ma attól függően, hogy melyik közösség mennyire büszke erre a mozgáskincsre, ahhoz képest állnak össze valamilyen csoportosulássá, alapítanak klubokat, táncházakat, hogy táncot tanuljanak. Ez Magyarországon fantasztikusan fejlett, alapjai már az 50-es években megszülettek. A valamikori Népművészeti Intézetnek két osztálya volt: az egyik a Táncosztály, amelynek a vezetője a csodálatos Pór Anna volt, a másik pedig a Muharay Elemér által vezetett Néprajzi Osztály.

Muharay Elemér körül csoportosultak a fiatal néprajzosok, népzenészek – Martin György, Pesovár Ferenc, Pesovár Ernő, Borbély Jolán, Lányi Ágoston, Sárosi Bálint, Halmos István – Pór Anna körül pedig mi, akik a tánccal foglalkoztunk. A két társaság a legszorosabb barátságban volt már az 50-es években.

 
Fotó: Korniss Péter – Gyűjtés Szásztancson, 1972
 

Hol találkozott először terepen a néprajzi anyaggal?

Életem nagy szerencséje volt néprajzosként, hogy már 56-ban megismerkedtem a székiekkel a kolozsvári Széchenyi téren, és elhatároztam, hogy a következő évben elmegyek Székre, végül 58-ban sikerült eljutnom Lajtha László széki gyűjtésével a hónom alatt. Ő már a bécsi döntés után, 41-ben felgyűjtötte a széki zenei kultúrát, így a táncokhoz tartozó zenét is. Társadalmilag akkor XVIII. századi állapotok között éltek, se közlekedési eszköz, se villany nem volt még, az első járat 64-ben indult meg, a villanyt ennél is később vezették be, 74-ben.

Akit elvittem oda, hogy megnézze ezt a „huszonnegyedik órát”, azoknak az élete megváltozott, például Korniss Péter fotóművész minden kiállításon elmondja, hogy ekkor fordult a népművészet felé. A tanítványaimat is elvittem: Foltin Jolánt, Stoller Antalt, Lelkes Lajost – őket is annyira lenyűgözte ez a kultúra és ennek az érintetlensége, hogy már ott, Széken kitalálták 1971 karácsonya környékén, hogy hazajönnek Budapestre és megcsinálják az első táncházat. Így indult el 72 májusában Budapesten a táncház a Jókai téren.

Egyetlen művem van, ami szigorúan a népi kultúrából merített, a Forrószegiek – Széki Rómeó és Júlia, ami az ottani szigorú szokásrendet eleveníti fel, aminek nagy sikere volt.

Jelen pillanatban egy holland úriember tartja életben a széki tánchagyományt úgy, hogy Korniss Péter fotóin találkozott először ezzel a világgal.

Igen, Misit és csak „fliegente hallender”-nek, „bolygó hollandernek” hívom, mert nem tudok hollandul, csak németül, pedig hat évig dolgoztam Hollandiában, de németül vezettem a próbákat. Valóban, látta az Elindultam világ útján című albumot, amelyet Korniss az első nagy lelkesedésével készített, és amelynek néprajzi szövegét én írtam – ezt a könyvet meglátta, elment Székre és a harmadik széki látogatásakor ott is ragadt. Most mi támogatjuk Korniss Péterrel anyagilag is, mert nincs turizmus. Most kértünk segítséget Kelemen Lászlótól, a Hagyományok Háza főigazgatójától, aki egyébként tervezi, hogy hazaköltözik Erdélybe.

Novák Tata családja is erdélyi származású. Sosem merült fel a visszaköltözés gondolata?

Nem, hiszen minden idekötött már. A bátyám nagyon fiatalon hadifogságba esett, aztán évekig beteg volt és addigra mindenki megtalálta a helyét.

A kommunizmus lehetett az oka?

Ez egyáltalán nem volt érv akkor. Az 50-es években anyám hazajárt és onnan hozott mindent. A Ceauşescu előtti időkben mindent onnan hoztunk, mert otthon minden volt. A nagybátyáim nagyon jól éltek Marosvásárhelyen és Kolozsváron. Románia sok tekintetben elhagyott minket, az élelmiszer-ellátásban mindenképpen: egy ottani Kauflandban elképesztő választék van az itteni bevásárlóközpontokhoz képest.

„Az a legjobb táncos, aki a legszebben csipkézi ki a levegőt” – mondta egy kalotaszegi néni Novák Tatának. Kiből lesz jó táncos? A módszertani tudás fontosabb vagy a variációkban megmutatkozó kreativitás?

Kalotaszegen voltunk, Mérán, ott ismerkedtem meg ezzel a nénivel. Gyönyörű mondás, amikor külföldön tartom A magyar tánc évszázadai előadássorozatomat franciául, s ezt elmondom, szinte biztos, hogy taps tör ki.

Az a jó táncos, aki nagyon jól tud táncolni, harmonikusan és szépen. Miután ez szubjektív megítélés alá esik, egy versenyen például a legkiválóbb három táncos közül az nyer, amelyik a zsűritagoknak jobban tetszik. Ha megnézzük a Felszállott a pávát, pontosan látszik a rendkívül magas színvonalú oktatás eredménye, amely Magyarországon a táncoktatásban kialakult. Európai vonatkozásban fölényes minőségű: annyira erős, hogy amikor a Fölszállott a páva gyerektáncosainak felvételeiből kiküldök egyet-egyet francia barátaimnak, nem hisznek a szemüknek, ájuldoznak a csodálattól. Ez nálunk tömeges, hiszen Magyarországon rengeteg művészeti alapiskola működik, ahol a zene-, a tánc- és a népi iparművészet oktatása zajlik: majdnem kétszázezer gyerek táncol.

 
Fotó: Korniss Péter – a Bihari János Táncegyüttes próbatermében, 1975. 
 

Ráadásul a tánc nemcsak mozgáskultúrát, hanem identitást is közvetít.

Amikor azt mondom, hogy „annyira erős”, akkor értem ezalatt az identitást is, természetesen, hiszen ezek a gyerekek nemcsak táncot, hanem néprajzot, folklórt is tanulnak. Emellett pedig Magyarország az egyedüli hely a világon, ahol csak diplomás tanár taníthatja a táncot. A Táncművészeti Egyetemen minőségi kategóriák szerint különböztetik meg, kinek mit kell tanulnia: van, aki csak próbavezetői oklevelet kap, és van, aki olyan oklevelet, amellyel egy együttest is vezethet.

Mitől lesz jó egy koreográfia?

Ahhoz is kell tehetség, hogy egy néptáncot, ami térformákból áll, színpadra lehessen állítani, de nem vállalkozom, hogy megfogalmazzam a „jó koreográfia” definícióját. Nekem van egy kialakult stílusom, azt követtem, de ez nem jelenti azt, hogy csak így lehet.

Többek között azért merült fel ez a kérdés, mert pályája során akadt, aki például az István, a király rockoperával kapcsolatban elmarasztalta, mondván, nem lehet a népi elemeket a rock műfajával keverni.

Ennek egészen más indítéka volt. A mesterem, Molnár István, idős korára nem szerette, hogy én rockzenére néptáncot csinálok. Mások meg imádták. Ezért nem érdemes feszegetni, hogy melyik a jó koreográfia: az a jó koreográfia, amelyik hat az emberre.

 
Fotó: Korniss Péter – István, a király, próba, 2006.
 

A hagyományok ismeretéhez és feldolgozásához az is hozzájárult, hogy nagyon jól dokumentált gyűjtött anyagunk van: kétszáznegyvenezer méternyi táncfilmmel rendelkezünk, amiből tizenkétezret már publikáltak is.

Magyarországon egyedülállóan 1927-ben megindultak a filmezések Gönyei Sándor és Morvay Péter fiatal néprajzosok által, így visszamenőleg a XIX. század utolsó harmadáig tudjuk, hogy mit táncolt a magyar nép. Akik Muharay Elemér környékén dolgoztak és mi, a táncszínházasok, összedolgoztunk, összetartoztunk. Ez egyedülálló eredményeket szült, de ez máshol nem volt általános. Három hónapig dolgoztam Bukarestben a 60-as évek elején, Ortutay Gyula professzor küldött ki, hogy tanítsam meg az ottani kollégáknak a filmmel való gyűjtést és a rendszerezést, mert ők akkor kapták az első filmfelvevő gépeket, én meg tudtam románul. Ott például a Folklór Intézet és a táncosok, a román koreográfusok között semmilyen kapcsolat nem volt. Szlovákiában ugyanez volt a helyzet: a pozsonyi tánckutatás erős, de semmi kapcsolatuk nincs a koreográfusokkal. Romániában például Ceauşescu alatt is zseniális színházi élet volt, nagyszerű alkotókkal, addig a táncról való felfogásuk mai napi is elképesztően maradi.

Nem véletlen, hogy az UNESCO Magyarországra helyezte a néptánckutatás központját,

mert az a módszer, amit Martin Györgyék kidolgoztak, az egész világon elterjedt.

Mi a dolga a néprajztudománynak a továbbiakban a tánccal kapcsolatban?

Nyilván, ha még találnak felgyűjtetlen anyagot, azt fel kell gyűjteni, de ilyen már nem nagyon van. Ott van viszont a temérdek feldolgozandó gyűjtés, az évekre ad még munkát a kutatóknak, hiszen ezt rendszerezni kell. Akárcsak a népzenei gyűjtés, ami Bartók Bélával, Vikár Lászlóval indult.

23 évesen alapította a Bihari Együttest és aztán egész pályája során nagy formátumú, nagy létszámú együtteseket vezetett. Hol tanult meg tömeggel dolgozni?

Így hozta az élet, de nagyon sok kis együttesnél is dolgoztam, főleg, amikor nem vettek fel egyetemre. Mire végeztem a néprajzot, Ortutay Gyula és Dömötör Tekla is nagyon akarták, hogy maradjak a szakmában, de egy vidéki múzeum munkatársaként nem tudtam volna megélni. Akkorra viszont már kialakult a kapcsolatom a tánccal és a színházakkal.

A tömeggel való munkát Muharay Elemérnek köszönhetem. 1957 őszén Gyöngyös felkérte, hogy rendezzen egy nagy népi szüreti darabot és Gyöngyös a Gyöngyi szerelme című régi mondát dolgozta fel vagy hat falu hagyományőrző együtteseivel és a gyöngyösi együttessel. A munka közben én mindig mentem és mondtam neki, hogy „Elemér bácsi, nem tudtam ezekkel a gyöngyöspataiakkal megegyezni”, majd az öreg kijött és pillanatok alatt rendet teremtett. Tehát neki köszönhetem, hogy megtanultam tömeggel dolgozni, mert ő bedobott a mélyvízbe már az elején – 26 éves voltam akkor. Aztán, mikor először kerültem egyedül tömeg elé, akkor már éreztem, hogy pedagógiailag mit kell csinálni.

A táncszínházi működés rendkívüli szervezőkészséget és erős vezetői képességeket kíván. Ezeket kitől tanulta Novák Tata? Szigorú vezető hírében áll.

A tánc fegyelmezettséget kíván. Szigorú vagyok, az biztos, de mindenki boldog, aki velem dolgozott, mert nálam nemcsak jól kellett táncolni, hanem mindent elkövettem, hogy képezzék magukat. Követeltem, hogy tanuljanak. Nálam nem volt olyan, hogy aki külföldre ment ne nézett volna meg egy múzeumot.

Az én generációm volt a második koreográfusi generáció Rábai Miklós, Molnár István, Szabó Iván után és érdekes módon egyikünk sem táncosnak készült. Én néprajz-irodalom szakosnak készültem, Szigeti Károly irodalmárnak készült, Györgyfalvay Katalin zenetudósnak, Timár Sándor és Kricskovics Antal történésznek – nem véletlen, hogy a baráti körünk nem a táncosokból alakult. Ma hiányzik ez a széleskörű műveltség és a hiányosságok miatt egyesek nem is tudnak egy bizonyos szint fölé jutni a pályán. Ez minden művészeti szakmára érvényes.

 

 
Fotó: Korniss Péter – Bihari János Táncegyüttes, Passió-próba 2019 decemberében
 

Melyik volt a legsikeresebb munkája?

Nem igazán tudom megmondani. Amikor 82 őszén-telén visszacsaltak Hollandiából, hogy vegyem át a Honvéd Együttes művészeti vezetését, akkor én úgy jöttem haza, hogy táncszínházi programot fogok kiépíteni és nem turnékra pályázok. Olyan repertoárral szerettem volna készülni, amit a befogadó színházaknak kínálunk fel,

mert azt akartam, hogy a Honvéd Együttest is olyan színházak hívják meg, amelyek a Béjart-balettet és Pina Bauscht is meghívták.

Ez sikerült is és nagyon szerettem ezt a korszakot. A Bihari Együttes most jelentette meg a Facebook-oldalán ezeket a darabokat, én is megnéztem, például a Magyar Electrát. Elképesztő táncosok és színészek voltak ezek a Honvédosok.

Csodálatos tanítványaim lettek. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy milyen sok helyre és hányféle pozícióba kerültek. A Bihariból és Honvédból nem minden tanítványom maradt a táncban, de tavalytól már Széchenyi-díjasom is van, és nyilván nem a tánc, hanem az építészet területéről. De van közöttük Nemzet Művésze, Kossuth-díjas, Érdemes Művész, de ott van például Lelkes Lajos, a Mezőgazdasági Könyvkiadó tulajdonosa és vezetője vagy Lőrinczy György, az Operettszínház vezetője, az NKA alelnöke – tehát nem csak azokra vagyok büszke, akik a tánc területén maradtak.

Ajánljuk még: