„Szerelmes bolond vagyok” – interjúnk Szélyes Ferenc székelyföldi vitézzel, aki Csűrszínházat épített

Kult

„Szerelmes bolond vagyok” – interjúnk Szélyes Ferenc székelyföldi vitézzel, aki Csűrszínházat épített

Az erdélyi Mikháza a világ közepe. Többek között azért, mert ferences hagyományai révén a Kis Szentföldnek nevezett vidék központja, az Erdélyi Helikon egyik meghatározó íróegyéniségének, Kacsó Sándornak szülőfaluja, de Mikházán látott napvilágot a székelyek Hofi Gézája, Széllyes Sándor is. És ma is fontos hely: itt zajlik jelenleg a Csűrszínház éves kulturális rendezvénysorozata, melyet ugyancsak a falu szülöttje, Szélyes Ferenc színművész alapított és vezet immár huszadik éve. A nemrégiben vitézzé avatott Jászai Mari-díjas színművésszel az élet dolgai mellett a ma már tömegeket vonzó Csűrszínházról beszélgettünk, no meg arról, mit jelent a világ közepén élni és alkotni.

Művészcsaládban született: író- és előadóművész-egyéniségek között nőtt fel Mikházán. Felmerült egyáltalán más alternatíva a színészi pálya „versenytársaként”?

Tulajdonképpen nem: tizenegyedik osztályos koromban még kacsintgattam az orvosi felé, mert a szüleim – mint minden normális szülő – azt szerették volna, hogy a gyerekük orvos vagy ügyvéd legyen. Esetleg mérnök, de az csak a legrosszabb esetben. Aztán hamar váltottam, hiszen semmi kedvem nem volt ezekre a reálpályákra menni, ráadásul ott volt a családi hagyomány: a nagybátyáim hivatásos színészek, a nagyszüleim amatőr színjátszók voltak Mikházán fiatalkorukban. Szinte kínálta magát nekem ez a pálya. Mondhatom, hogy bejött, mert már ötven éve tart.

Amikor egy életpálya családi hagyományban gyökerezik, kétféle reakciót szokott kiváltani a fiatalokból: vagy valamit hasonlóan szeretnének csinálni, vagy valamiben nagyon szeretnének különbözni elődeiktől. Ön melyik minta szerint választott?

Voltak a családban színpadi példaképek, kétféle is: az egyik nagybátyám, Szélyes Imre színész volt, Széllyes Sándor bátyám pedig népdalénekes, konferanszié, szövegíró volt, de ha kellett, plakátot is tervezett. Alapvetően komikus volt: úgy szoktuk hívni, hogy a mi Hofink, hiszen az egész erdélyi magyarságot és a Székelyföldet ő látta el humorral akkoriban.

Rengeteget turnéztak. Én abban nőttem fel, hogy Imre a színházban dolgozott, Sándor bátyám pedig a népi együttesnél. Két különböző műfaj, de mindkettő a színpadon történik, és ezért mindkettőt nagyon szerettem. Szerettem énekelni, Sándorral együtt énekeltem is, de egyedül nem mertem vállalni. A színi pályát választottam inkább, mint a népi táncot vagy a népdaléneklést, mert olyan hangom nem volt, mint Sándornak, és azt mondtam, így nincs értelme. De nagy hatással volt rám mindig, róla neveztük el a csűrszínházat is Széllyes Sándor Csűrszínháznak.

Az éneklés, a zene a hétköznapi életükben is jelen volt, vagy az a színpadra tartozott?

Mikházi nagyapám kántor volt, sokat énekelt ebben a gyönyörű reneszánsz kori templomban. A családban mindenkinek, édesapámnak is nagyszerű hangja volt. Sokszor ültünk itt a diófa alatt esténként nyáron, és elkezdtünk énekelgetni a második, harmadik kancsó bor után. Csak utána tudtuk meg, hogy a falubeliek leültek a kapu előtti sáncra, és csendben hallgatták – mi nem is tudtuk, hogy ott vannak.

A nagyszerű elődök mintája akár nyomasztó is tud lenni. Fiatal színművészként könnyen oldódott a színpadon?

Mindig lámpalázas voltam, az vagyok ma is. Minden fellépés izgalommal, gyomorgörccsel jár. Még akkor is, ha csak egy szöveget fel kell felolvasnom, érzek belül valami nyomást. Pont úgy aggódok, mint egy fiatal, kezdő színész, persze a rutin azt már meghozta, hogy néhány perc után belefeledkezem a színdarabba.

 Fotó: Gáspár Miklós

Ezen a vidéken és Mikházán különösen gazdag népi színjátszó-hagyományok éltek a 20. század első felében is, többek között a ferences iskoladrámáknak köszönhetően. Később, a 60-as, 70-es években már leginkább a városi színtársulatok látogatása volt jellemző, majd ezt elsöpörte a rendszerváltás, és semmi sem maradt a hajdani pezsgő kulturális életből. Ebbe a kontextusba születik bele a Csűrszínházi tradíció, amelynek megálmodója és megalapítója, működtetője. Hogy fogadták az itteni emberek a kezdeményezést?

Valóban a ferencesek alapozták meg itt a kultúra iránti érdeklődést, hatalmas könyvtáruk volt, szoros kapcsolatot ápoltak a falu népével. Színjátszókör is működött a faluban, amelyben a nagyszüleim rendszeresen játszottak. Egy alkalommal – 70 évesek voltak már – nyáron, mikor itthon voltunk, végigmondták Gárdonyi Géza Fehér Annáját, minden szerepet, nemcsak a magukét. Ennyi idő után is emlékeztek rá, pedig fiatalkorukban léptek fel vele.

Amikor a Csűrszínházat kitaláltam, egyszerűen azt éreztem, ide kell egy ilyen intézmény, mert hiányzott ebből a faluból a régi pezsgés. A Csűrszínháznak különben előzményei is vannak, ugyanis az 1990-es évekig működött még a városi színházaknál a „tájolás”, vagyis a kiszállás: elvitték falvakba is az előadásokat, járták a vidéket. Ez a rendszerváltással megszűnt, részben anyagi okokból. 100-150 embernek játszani nem éri meg, több a benzinköltség és a napidíj, mint a nyereség.

Ezek a kiadások azóta csak fokozódtak. Hogy lett ebből végül Kárpát-medence-szerte híres mozgalom?

Mivel én falusi gyereknek tartom magam, rettenetesen zavart, idegesített, hogy a pénz miatt nem jut el vidékre a kultúra. A színházban előálltam azzal az ötlettel, hogy jöjjünk ki Mikházára,  nálam lehet lakni, sátorozzunk, a kultúrotthonban elkészítünk egy előadást, bemutatjuk, kétszer lejátsszuk, és ősszel a színházban folytatjuk. Tetszett az ötlet a többieknek is, így indult tulajdonképpen a mikházi Csűrszínház-mozgalom, amit én 2003-tól számolok.

Az első előadás a kultúrotthonban volt, amiről azonnal kiderült, hogy kicsi, mert Vásárhelyről annyian jöttek ki az első alkalommal, hogy a falubeliek be se fértek.

Mire a mikházi ember jött volna este, fejés után színházba, tömve volt a kultúrotthon:

a vásárhelyieket nem lehetett hazaküldeni, a mikháziakat pedig nem lehetett megsérteni azzal, hogy nem kapnak helyet. Nagy botrány lett belőle.

Nem lehetett könnyű a csalódásból örömöt és elfogadást kovácsolni. Mi lett a megoldás?

Megígértük, hogy nekik másnap is lejátsszuk, vagy ősszel ingyen: így valahogy békét kötöttünk. 2004-ben már eljöttünk ide, a mostani udvarunkra. Volt itt egy régi csűr, úgy terveztem, azt felújítjuk, ahol a szénát hordták be a szekérrel, ott lesz a színpad, az istállóból csinálunk öltözőt, satöbbi. Amint megbontottuk, összedőlt az egész. Végül felhúztunk egy tákolmány színpadot, és éveken keresztül ott játszottunk. A nézőtér az a csillagos ég alatt volt, így sok esetben az eső szétvert mindent. De amikor elállt, akkor újrakezdtük, és reggelig tartott a mulatság, énekszó, muzsikaszó – nagyszerű évek voltak.

 

 

Vadregényesnek hangzik, de nem lehetett egyszerű az időjárásnak kiszolgáltatva játszani. Mikor lett végül fedett tere a színpadi kultúrának Mikházán?

Elkezdtem álmodozni, hogy építünk ide egy valódi nyári színházat. Elmentem a Rotary Téka Klubosokhoz, ahol több ismerősöm is volt akkoriban. Ez egy globális hálózat, ahol az emberek önkéntes alapon ajánlják fel tehetségüket, szolgálataikat, hogy egy-egy általuk jónak ítélt ötlet megvalósulhasson. Ezzel segítenek közösségeket, elmondtam hát nekik a színházi terveimet, és hogy szerintem ezzel az ittenieket segíthetik. Több ismerősöm is van ott, reméltem, sikerül. Összenéztek, azt hitték, megbolondultam. Elkönyveltem, hogy hülyének néztek, és ennyi volt, nem lesz rendes színházunk. De mégsem így akarta a Jóisten. Két hónap múlva hívattak a Rotary Téka Klubosok, hogy van minden héten egy gyűlésük, és legyek szíves menjek el, mert valamit szeretnének mutatni. Elmentem, és elém tették a mostani Csűrszínház makettjét. Kész volt a terv, lapozni lehetett, ki volt számolva minden, és még az engedélyeztetést is megcsinálták. Koszta Árpád Rotary Téka Klubos építészmérnök elkészítette nekünk a terveket, a makoveczi organikus építészet stílusában.

A kivitelezés is ilyen simán ment?

Nem, az sokkal körülményesebb volt. Legalább egy évig jártam a Maros megyei tanácshoz, hogy kapjunk építési engedélyt, míg végül megadták, és már „csak” a pénzt kellett előteremteni. Abban az időben nagyon sok lehetőség volt a falusi kultúrházak felújítására, meg új kultúrházak építésére falun. Két-három évig tartott ez az időszak. Megírattuk a pályázatot, beadtuk és nyertünk. 2007-ben kezdtük el építeni és 2009-ben avattuk fel, akkor volt az első bemutató előadás. Az épület állt ugyan, de be is kellett rendezni a nézőteret, ezért meghirdettük a nézők körében, hogy padokat vásárolhatnak a színházban: 60 euróba került egy pad és minden támogató neve olvasható rajta. Kiemelt támogatónk a magyar kormány: a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága és a BGA Zrt. mint technikai lebonyolító – minden évben komoly támogatást kapunk a Csűrszínház programjainak megszervezéséhez.

Milyen szempontok alapján állítják össze a programot?

Elsődleges szempont, hogy eléggé változatos legyen, és mindenki megtalálja benne a számára legérdekesebb programokat. Mindig tervezünk népzenével, tánccal, vidám, zenés vígjátékokat és drámai darabokkal egyaránt, de olyan is van, hogy itt készülnek el a darabok. Tavaly például Székely János Caligula helytartóját állítottuk színpadra a helyszínen, de pár évvel ezelőtt Bródy Sándor A tanítónő című színművét rendeztük meg helyben. Abban az volt az izgalmas, hogy az itteni, mikházi gyerekek voltak a darabban játszó iskolai osztály. Utána, ősszel az előadást bevittük a Nemzeti Színházba, Vásárhelyre, és ott játszottuk két éven keresztül. Nagy élmény volt mindenkinek, a gyerekeknek is.

Mennyi időre tervezik a programsorozatot?

Általában gyermeknappal indul és szeptember 2-án zárul. Jellemzően a magyarországi és az erdélyi Hagyományok Háza zárja a programot.

Az évek során a színházi szakmában is népszerűvé vált a mikházi Csűrszínház. Kik jönnek szívesen?

Pár évvel ezelőtt szinte minden erdélyi színház megfordult itt, de nemcsak Erdélyből, hanem a többi határon túli régióból is jöttek már. A Budapesti Nemzeti Színház három alkalommal járt itt, a soproniak legalább négyszer, és idén jönnek a békéscsabaiak, a gödöllőiek és a soproniak újra.  

Ezévben Tamási-hetünk is lesz, melynek keretében öt Tamási előadást láthat a közönség ingyenesen.

Fotó: Facebook - Vitézi Rend UK

Nem triviális, hogy egy magyar, különösen egy határon túli magyar színháznak a híre eljut Angliába, és egyszer csak telefonálnak, hogy szeretettel várják Londonba, saját vitézzé avatására. Hogy történt ez?

Valóban egyszer csak szólt a telefon, egy hölgy jelentkezett Londonból, hogy a Vitézi Rend nagy-britanniai főkapitánysága vitézi ranggal szeretne engem jutalmazni a csűrszínházi tevékenységem miatt. Elképedve kérdeztem, hogy honnan hallottak erről, mire mondták, hogy látták az előadásainkat, és tudják, mi zajlik itt. Az elején tényleg azt hittem, hogy valamelyik kollegám kópéskodik, mert szoktunk mi egymással ilyen huncutságot elkövetni: van, hogy felhívjuk egymást, filmrendezőként bemutatkozunk, és meghívjuk a másikat egy filmszerepre. Majd, amikor az illető beleéli magát, hogy híres lesz, sok pénze lesz, Cannes-ba megy, esetleg Oscar-díjat kap, akkor leleplezzük a tréfát. Ez nem ilyen móka volt: valóban három napig Londonban lehettem, csodálatos helyekre kalauzoltak el, a vitézzé avatásomra pedig a rend zártkörű rendezvényén került sor – akkor még pandémiás körülmények között. Velem együtt egy angol színészkollégát is kitüntettek, egy magyar társulattal végzett munkájáért.

 

A Csűrszínház és a kőszínházi feladatok mellett rendszeresen játszik magyarországi színtársulatoknál is. Mikor jut idő a feltöltődésre, kikapcsolódásra?

Itthon, Mikházán tudok a leginkább feltöltődni, itt érzem otthon magam. Szeretek horgászni és főzni is, különösen halászleveket. Régen sokkal több hal volt a Nyárádban, ma már hozni kell a halászléhez az alapanyagot, és kétfélét is szoktam készíteni: szegedit meg bajait. Az utóbbi időben leginkább bajait, mert az egyszerűbb. És itt vannak még az unokáim is, egy ikerpár: hatalmas öröm velük lenni.

Ez azt jelenti, hogy a nagyszabású csűrszínházi hagyomány folytatásához lesz utánpótlás a családból?

A gyermekeim közül senki sem választotta a művészpályát, és az unokáim még kicsik, korai megmondani, milyen hivatást választanak majd. Az bizonyos, hogy én már fáradok. Olykor arra gondolok, hogy szívesen átadnám a stafétabotot, de még nincs kinek, mert ez nem egy állás, ezért én nem kapok fizetést – ezt csak szerelemből lehet csinálni. Keresem még azt a szerelmes bolondot, aki – csakúgy mint én – meglátja a mikházi Csűrszínházban a világ közepét.

Ajánljuk még:

 
X
Már követem az oldalt