Szabó Lőrinc, a költőgép – Miért olvass ma (is) tőle?

Szabó Lőrinc köztudomásúlag „személyes” költő volt. Mintha valami különös mánia vezette volna a tollát, létezésének legkisszerűbb, legjelentéktelenebb pillanatait is versbe szedte. Valójában az az érzésünk, mintha ez a hiperszemélyesség, ez a különös és kissé ijesztő megszállottság, hogy minden élményét verssé konvertálja (majd – ironikus csavarral – a verset vissza konkrét tényekkel alátámasztott „realitássá”, l. a Vers és valóság című, az irodalomtörténetben egyedülálló versmagyarázó kötetét, de ez már más kérdés), szóval, mintha ez a minden élettörténésre kiterjedő figyelem egy versíró automatizmus személytelenségébe csapna át – az érzést pedig, tegyük hozzá, tovább erősíti a dísztelen, csicsátlan költői megformálás, így például a „szürke”, néha egészen béna, funkcionálisnak érződő rímek.

Íme, ebben áll a cinikus, rideg és embertelen (frissítően embertelen, mondhatnánk a fogyaszthatatlanná édesedő kultúra korában) Szabó sötét poénja: végletesen túlhajtja a romantika által megszentelt, a „megismételhetetlen” Én ezeregy rezdüléséről számot adó egolírát, és bizonyítja, hogy

a „személyesség” és a „személyes” líra végső soron nem más, mint szimpla, sivár automatizmus.

Szabó, az antihumanista, aki szerint „csak az az igazi tragédia, / ami egy kutyának is az”, vagy aki kijelenti, hogy „állati zürzavar a világ, / csillagok csordái és a férgek / és mi és ők: egy örök család”, ezúttal az Ihletett, Nagy Egyéniség ájtatos hazugságát rombolja szét.

De hogyan válik géppé a költő?

Ellenünkre van, hogy így gondolkozzunk a költészetről, amit hagyományosan – hiszen ezt a képet nevelik belénk – par excellence kreatív tevékenységnek tartunk.

Az automatizmus működését Szabó Műhelytitok című verse leplezi le: bár a költő bevallása szerint „utálja” a verset, az egész napi fárasztó munka után a „lelki falánkság” nem hagy neki nyugtot, tovább emészti őt és a világot. Hogy mi volna ez a falánkság? „[M]íg vagyok, van valaki bennem, / aki akkor is néz s figyel, / mikor engem csak a felejtés / vagy már tán az sem érdekel. // Ma is így volt… Nem bírtam tovább, / de tovább látott a szemem, – / s özönlött a sok kép s az emlék, / zagyván, összefüggéstelen” – írja.

Ez a felfüggeszthetetlen, folytonos és kényszeres látás,

ez az éntől független, az énbe befurakodott érzékelés a költői működés kulcsa.

Szabót erőszakosan megszállta a látás, és nem engedi aludni; lehunyt szemekkel is látja azt, hogy „egy gyufaszálban / felgyújtották a hegyeket, / a havast, ahol három éve / jártam, s egy régi, gyűrt hajó- / jegyből, mely kabátom zsebében / zörgött, az egész ragyogó // nyári tengert körém öntötték / s így játszottak…”  Szabó maga is „gépként” hivatkozik „éber agyára”, ami olyannyira öntörvényűen zakatol, hogy a költő kijelenti: „már-már alig hiszem, hogy / én írom a verseimet”.

A versírás nem akarat kérdése, hanem tény, amit megváltoztatni nem tud, csupán tudomásul vehet az, akit megfertőzött a költői érzékelés vírusa: „azt nem tudtam kikerülni, / hogy ne érezzem magamat.” Az egyetlen kibújó az lehet – zárja vallomását Szabó –, „hogy egyszer elromlik a műhely, / melyben gép s nyersanyag vagyok, / s úgy megszabadulok a verstől, / mint a testétől a halott”.

Ha felcsapjuk a Szabó-összest, megdöbbent bennünket az életmű hígsága, magyarán szólva az,

hogy mennyi „fölös”, középszerű darab tölti ki a remekművek közti űrt.

Ha Szabó Lőrinc önelemző mániájára automatizmusként, ő magára pedig költőgépként gondolunk (és a droidkultúra nyomán kifejlődött posztmodern érzékeinket nagyon is csiklandozza, ha így gondolunk rá), máris kevésbé meglepő a dolog. A gépet nem csókolja homlokon a múzsa, hanem végrehajtja a belé táplált utasítást – a költő esetében az érzékelést és annak szolgai, írásos lekövetését. Szabó költeményeit épp ezért nem annyira „kreatív”, mint ipari termékeknek érezzük, az ipari termelésnek pedig kényszerű velejárója a selejt. Ennek a költői iparnak a szépsége éppen abban van, hogy gazdasági szempontból értelmezhetetlen, hiszen sokszorosan több selejtet – vagyis a látottat homályosan, erőtlenül visszaadó verset – termel, mint remekművet.

Azzal, hogy iparinak nevezzük Szabó költészetét, persze nem fokozzuk le azt (idézzük fel Pilinszky János kijelentését, miszerint „nem baj, ha valaki sokat ír, az se baj, ha keveset, az a baj, ha valaki túl sokat vagy túl keveset ír”.) Szabó Lőrinc remekműveinél nemigen akadnak magasabb csúcsok a magyar irodalomban, és talán csak ez a kevéssé energiahatékony, „alacsony” hatásfokú automatizmus, az érzékelés ipara állíthatta elő őket.